Hová néz a szelíd farkas?

Rókák után térjünk át egy másik rokon kutyafélére, a farkasra. Az olvasók előtt talán ismert, hogy az ELTE Etológia Tanszékén éveken át zajlott ember által nevelt, szelíd farkasok és kutyák viselkedésének összehasonlítása. (Figyelem! Míg a szibériai háziasított rókák szelídsége genetikai okokra, a sok generáción keresztül tartó szelekcióra vezethető vissza, ezek a farkasok a korai kezelés hatására lettek szelídek. A különbség az utódokban mérhető igazán: a háziróka kölyke ugyanolyan szelíd lesz, mint a szülei, a szelídített farkas kölykei viszont éppoly vadak, mintha az erdőből fogtuk volna be őket.)
A farkast nevelő magyar kutatók közül Virányi Zsófia és Belényi Bea Ausztriában folytatta a megkezdett munkát. A bécsi egyetem, a Konrad Lorenz Intézet és az ernstbrunni gróf közreműködésével 11 tagú farkas- és 9 tagú kutyafalkát kutató központot alapítottak, Wolf Science Center néven. Az állatokat szemkinyílás előtt vették el az anyjuktól, és állandó emberi jelenlét mellett nevelték őket öt hónapos korukig. A gondozók továbbra is napi kapcsolatot tartottak fenn az állatokkal, és klikker tréninggel megtanították nekik az alapvető engedelmességi feladatokat: ülni, feküdni, fordulni és farkasszemet nézni az emberrel ("Nézz rám!"). A befektetett erőfeszítés most hozta meg első gyümölcsét: Zsófi és munkatársa, Friederike Range arról írtak cikket a Plos One folyóiratban, hogy legidősebb kilenc farkasuk hogyan követi egy ember, illetve egy kutya tekintetét.
A világ számos kutatócsoportja megállapította már, hogy a kutyák remekül követik az emberi mutatást, míg a szelíd farkasok csak felnőtt korukban vagy hosszas tanítás után. De tulajdonképpen mi haszna van egy farkasnak az emberi mutatás követéséből? Az erdőben nem találkozik emberrel, fajtársainak pedig nincs kezük. Vizsgáljuk tehát azt a mutatási viselkedést, amire a farkasok is képesek: a fejfordítást.
A teszt a következőképpen néz ki. a kísérletvezető a vele szemben ülő állatot felszólítja arra, hogy nézzen rá, majd a fejét 90 fokban elfordítja, és a távolba mered. Bármilyen meglepő, a 9 farkasból 6 már 14 hetesen elnézett abba az irányba, amelybe a kísérletvezető. Sőt, 23 hetesen már valamennyi farkas elfordította a fejét abba az irányba, amelybe a vele szemben álló kísérletvezető pillantott.
A tekintetkövetésről valaha azt tartották a kutatók, hogy csak az ember sajátja, mert csak mi ismerjük fel, hogy másoknak is lehetnek vélekedései és ismeretei. Azután fokozatosan kiderült, hogy ez tévedés: az emberszabású majmok, kecskék, hollók, sőt még egy teknős is képes erre. Még ki kell ötölnünk, hogy ha így áll a helyzet, akkor ez a képesség valójában mit szolgál. Különösen annak fényében, hogy az ember arcát figyelő kutyák viszont rendszerint nem néznek el abba az irányba, amerre az ember. Mi lehet ennek az oka? A háziasítás feltehetően arra szelektálta a kutyákat, hogy hosszasan nézzék az emberi arcot, például azért, hogy érzelmeket olvashassanak le róla. De az is lehet, hogy a mindennapi élet során mi magunk szoktattuk rá kutyáinkat arra, hogy az arcunkat, és ne a tekintetünk irányát figyeljék. Az irányba küldést a sokkal egyértelműbb kézzel való mutatás vette át. A farkasok számára viszont az az előnyös, ha képesek követni fajtársuk tekintetét, mert így hamarabb megpillantják a közelgő veszélyt vagy egy zsákmányállatot.
Zsófiék második teszthelyzetében egy paraván mögé vagy elé tekintett be vagy egy ember, illetve egy, a farkasok által jól ismert kutya. A farkas a paraván előtt helyezkedett el, tehát az egyik esetben látta, hogy van-e valami arrafelé, amerre a demonstrátor néz, a másik esetben viszont nem, ilyenkor meg kellett kerülnie a paravánt. Ez a teszthelyzet jóval trükkösebb, mint az első, hiszen annak megértését követeli, hogy a demonstrátor valamilyen információ birtokában van (itt egy jutalomfalat hollétéről), amit az alany elől eltakar a paraván. Nem meglepő tehát, hogy 4 hónaposan csak 4 állat teljesített megfelelően. De fél éves korban már valamennyi farkas követte a demonstrátor tekintetét.
Zsófiákat meglepte az eredmény, hiszen arra utal, hogy a farkas – a korábbi vélekedéstől eltérően – szociális partnerként tekint az emberre. Sok hasonló tesztre van még azonban szükség ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki a háziasítás során a farkasból a kutya. A Wolf Science Center feltehetően élen jár majd e feladatban, hiszen nincs a világon másutt ekkora méretű szelíd farkas- és velük összemérhetően szocializált kutyafalka.

Kutya Szövetség, 2011/4.

Mit talált a keresőkutya?

Nagyon gondos kiképzésen esnek át a keresőkutyák, de még ők sem bújhatnak ki a bőrükből. Ha a gazda téves jeleket ad, bizony, hagyják magukat átverni, hiszen a megfelelés vágya gyakran erősebb, mint amit a józan ész sugall. Kaliforniai kutatók csábító tárgyakat – teniszlabdát és jutalomfalatot – rejtettek el egy templomban, bizonyos helyekre pedig piros szigetelőszalagot ragasztottak. Miért templomban? Mert feltételezték, hogy oda kevesen visznek kábítószert magukkal. Miután ugyanis elkészültek a rejtéssel, egy csapat kábítószer- és robbanószer-kereső kutya vezetőt arra kértek, hogy kutassák át az épületet. Megemlítették nekik, hogy az elrejtett anyagot piros ragasztószalagok jelzik. A kutyavezetőket azonban átverték, az épületben sehol nem volt se kábítószer, se robbanóanyag. A kutyák azonban mégis jeleztek. De nem a teniszlabdánál – holott imádnak játszani, és a kiképzésük során labdát használnak – hanem a ragasztószalagoknál. No nem azért, mert az orruk megtévesztette őket, hanem azért, mert többi fajtársukhoz hasonlóan kitűnően olvastak a kutyavezetők önkéntelen jeleiből. A gazda elvárásai nagy mértékben hatottak a kutya viselkedésére – erősebben, mint a saját késztetése a labda vagy a jutalomfalat megszerzésére. Nem véletlen tehát, hogy a kutyakiképző központok szerint sokkal nagyobb kihívás és munka a kutyavezetők kiképzése, mint a kutyáké (Lit et al., 2011)

Kutya Szövetség, 2011/4

Miért nyüszít a háziróka?

Szibériában közel ötven éve tartanak fent egy olyan ezüstróka-tenyészetet, amelyben csak azokat az egyedeket szaporítják tovább, amelyek legkevésbé félnek az embertől. Így generációról generációra egyre szelídebb, barátságosabb rókák születtek, mára pedig kutyaszerűen vonzódnak az emberhez (emiatt a telepen most éppen ahhoz igyekeznek engedélyt szerezni, hogy a kölyköket háziállatként árusíthassák). A megszülető rókák viselkedése azonban más tekintetben is megváltozott (színük és felépítésük mellett), például másféle hangokat adnak ki, mint szelektálatlan fajtársaik. (Mindez valószínűleg a kutya háziasítása során is épp így történt).

Legújabb vizsgálatukban Gogoleva és munkatársai arra kerestek választ, milyen hangokkal reagálnak a 45-46 generáció óta szelídségre szelektált, háziasított rókák a ketrecük előtt öt percig mozdulatlanul álló ember látványára. Viselkedésüket 36 generáció során agresszióra szelektált és kontroll (válogatás nélkül tenyésztett) rókákéval vetették össze. (A telepen elválasztás után minden róka 3 hónapos kora óta egyedül él egy szűk ketrecben. A ketrecek ötvenesével sort alkotnak, két sor között körülbelül két méter a távolság, tehát látják, hallják egymást az állatok, és a szagok is eljutnak hozzájuk.)
A különleges szelekció a rókák hangadását is befolyásolta. Vannak olyan hangok, amelyek mindhárom csoportban előfordulnak, ezek a nyüszítés, a mély hangú mormogás ("bőgés") és a morgás. Csak a szelídekre jellemző a zihálás, lihegés és egy szaggatott, "vihogó" hang. A szelektálatlan és agresszív rókák viszont prüszköléssel és kaffogással tűnnek ki.
Nem volt ez másképp a mostani vizsgálatban sem, de ezúttal nem csak a vokalizáció típusát, hanem a hosszát is összevetették a csoportok között. Kiderült, hogy a ketrecük előtt mozdulatlanul álló emberre a szelíd rókák rendkívül intenzív hangadással reagáltak, ami viszont körülbelül egy perc múlva lecsengett; az agresszív és szelektálatlan példányok viszont öt percen át alatt folyamatosan hangoskodtak.
A kutatók szerint a szelíd rókák azért csendesedtek el, mert a ketrec előtt álló ember passzívan viselkedett. A rókák eleinte nem csak hangokkal, hanem a viselkedésükkel is igyekeztek kifejezésre juttatni, hogy vágyakoznak az ember érintésére: a farkukat csóválták, elnyílt szájjal lihegtek, oldalukra-hátukra hemperedtek. Korábbi hormonális vizsgálatokból ismeretes, hogy míg a szelektálatlan rókákból stresszválaszt vált ki az emberi érintés, a szelídekből nem, sőt a kellemes érzéseket kiváltó szerotonin ingerületátvivő anyag koncentrációja növekszik az agy bizonyos területein. Valószínű tehát, hogy a szelíd rókák által kiadott nyüszítő és ziháló hangok pozitív érzelmeket jeleznek az ember felé. Annál is inkább, mert e hangok fizikai paramétereikben nagyon sokban emlékeztetnek az emberi nevetésre, a lihegésnél felhúzott szájszélek pedig a mosolygásra. A kutatók szerint a rókák az ember figyelmét igyekeztek magukra vonni e nevetésre emlékeztető hangokkal, és rábírni, hogy lépjen kapcsolatba velük. Ez a háziasítás hatása, és sokban emlékeztet a kutyáknál is megfigyelhető viselkedésre.

Kutya Szövetség, 2011/4

További olvasnivaló:
Szelíd kisrókák