Csak a gazda ásítása ragadós

Az ásítás ragadós. De a történet itt nem ér véget: az ásítás egyúttal az empátia megnyilvánulása is. A kutyák ugyanis gyakrabban reagálnak a gazdájuk ásítására, mint egy idegenére, és nem lehet őket átverni műásítással. Ugyanez a helyzet az embereknél is: minél közelebbi kapcsolatban vagyunk az ásítozó személlyel, annál könnyebben ragad ránk az ásítása.

A kutatók a tesztelt kutyák szívritmusát is ellenőrizték, mert szerettek volna meggyőződni róla, hogy a kutyák nem az enyhe stressz hatására ásítoznak. Kiderült, hogy szó sincs erről: a kutyák szíve egyformán vert a különböző teszthelyzetekben. A kutatás augusztus 7-én jelent meg a PLoS One folyóiratban.  

A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy erősen ellentmondásosak a ragadós ásítással kapcsolatos vizsgálatok. Más kutatócsoportok is próbálkoztak már gazda-idegen hatásának összevetésével és szívritmus-méréssel is, de semmiféle hatást nem találtak. Ez a mérési módszerek hibája is lehet, illetve a kutyák kora is számít: csak fél évesnél idősebb kutyáknál fordul elő, hogy átragad rájuk az emberek ásítása. Figyelemreméltó az is, hogy az eddigi eredmények szerint saját fajtársuk ásítása nem ragad át a kutyákra, csak az emberé. Egyáltalán nem biztos, hogy a jelenség mögött embernél és kutyánál ugyanaz a mechanizmus áll, úgyhogy még sok izgalmas eredményre számíthatunk e területen.

Addig is kutyatartók, próbálkozzatok ti is az ásítás kiváltásával! A japán kísérletben a gazda vagy a kísérletvezető 5-5 percig ült a kutyájával szemben és hangosan ásítozott. A 10 perc alatt a 25 kutyából 11 ásított, akár hatszor is. Az átlagos ásításszám 1 volt, szemben a kontroll, hang nélküli szájtátogatós helyzettel, amikor átlagosan 0,2-szer ásították el magukat a kutyák.

Forrás: Romeroet al., 2013 (a cikk szabadon letölthető), kép

Az ásítás ragadós - de csak hét hónapos kortól

Ha valaki ásítozik mellettünk, valószínűleg hamarosan minket is utolér az ásítási inger. Számos pszichológiai, neurobiológiai és viselkedéses bizonyíték szerint ez a jelenség kapcsolatban áll az empátiával. Jellemzően a hozzánk érzelmileg közel álló rokonok, majd barátok, ismerősök, legkevésbé ismeretlenek ásítozását vesszük át. Empatikus zavarok, például az autizmus gátolja az átragadást, viszont minél empatikusabb valaki, annál fogékonyabb mások ásítozására. Az agyi képalkotó vizsgálatok is azt támasztják alá, hogy mások ásítozásának látványa az empátiával kapcsolatos agyterületeket aktivizálja. Ennek ismeretében nem meglepő, hogy a jelenség csak viszonylag későn jelentkezik az egyedfejlődés során - embereknél (és feltehetően csimpánzoknál is) például 4-5 éves kor körül, az érzelmek pontos azonosításának képességével egyidőben. Úgy tűnik, a kutyáknál sincs ez másképp. A Lund Egyetem kutatói 35, különbözű korú kutyán tesztelték, hogy ásítoznak-e, ha velük szemben egy ember eltátja a száját vagy ásít. Előbbire azért volt szükség, mert így kiszűrhették, mennyi ásítás jelentkezik a kutyáknál pusztán a helyzet furcsa, kényelmetlen volta miatt (ez ugyanis helyettesítő, „békítő” viselkedéseket – az ásítás mellett például szájnyalogatást, lihegést, kaparászást – aktivál, amik azt fejezik ki, hogy a kutya szívesen kivonulna a helyzetből, de ezt nem vállalja nyíltan). Az eredmények szerint az ásítás – függetlenül a demonstrátor személyétől –kétszer olyan gyakran váltott ki hasonló reakciót a kutyákból, mint a szájtátás, de csak akkor, ha a tesztalany elmúlt féléves. Lehet, hogy akárcsak az embereknél, az ásítással az álmosság is együtt jár - öt kutyát fel kellett rázni a bóbiskolásból az ásításos epizódok alatt (Madsen and Persson, 2012).
Megjelent a Mindennapi Pszichológia IV/6 számában.

Empatikus ásítás?

Aki idáig eljutott, és még nem ásítozik, megérdemli, hogy tovább olvasson.
Köztudott, hogy az ásítás ragadós az emberek között. Sőt, állítólag minél empatikusabb valaki, annál inkább átragad rá, ha körülötte ásítoznak. Ha a kutyát valóban a saját képünkre formáltuk a háziasítás során, akkor miért ne lenne ez így náluk is? 2008-ban meg is jelent egy publikáció, ami valóban arról számolt be, hogy egy ásítozó ember láttán a kutyák is ásításra tátják a szájukat. A szerzők megkockáztatták azt is, hogy lám, a kutyák magukban hordozzák az empátia csíráit.
Mások azonban szkeptikusak voltak. Az empátia (amikor képesek vagyunk átélni mások lelkiállapotát) feltételezi az éntudat jelenlétét is, az állatok közül pedig eddig csak csimpánzoknál figyeltek meg az emberéhez hasonló viselkedést, az elméjüket tekintve kevésbé fejlett makákók viszont fütyülnek arra, tátogatja-e a száját a társuk vagy sem. Egy két évvel ezelőtti és egy idei brit vizsgálat alaposabban is megvizsgálta a kérdést. O'Hara és Reeve szívritmus elemzésével igyekezett kiszűrni a stresszhelyzetből eredő ásításokat, illetve megnézte, mi a helyzet a menhelyi kutyákkal, és a gazdával vagy fajtárssal váltható-e ki a reakció könnyebben. Az eredmény: negatív. Egyik tanulmány sem támasztotta alá az eredeti mérést. Így hát a kérdés továbbra is nyitott: ragadós-e az ásítás kutyáknál? Akit érdekel, próbálja meg tesztelni a kutyáját maga is.

Kutya Szövetség, 2011/7