szag, fóka, hám

Felismerjük-e a saját kutyánk szagát? Igen: 26-ból 23 gazda helyesen tippelte meg, hogy két kutyaszagú takaró közül melyiken hevert a saját kedvence. Stanley Coren is ír erről a Canine Corner-ben.

A kutyákat évszázadokon át használták fókavadászatra - most ugyanez a képességük a fókák és a jegesmedvék védelmét szolgálja Alaszkában. Az olajkitermelők tevékenysége nem érintheti a két emlős élőhelyét, aminek beazonosításában képzett kutyák segítenek. Archív rajzokkal, fotókkal illusztrált, alapos cikk, jogszabályokkal.

Hámokról: nyolc vakvezető kutya hámjára nyomásérzékelőket helyeztek - kiderült, hogy a mellkas jobb alsó részére munka közben folyamatosan nagy - a testsúly 10%-ának megfelelő - nyomás nehezedik. A kutyák számára a rugalmas (teleszkópos) hámok kényelmesebbek, mint a merevek, de mivel nem ismert, hogy hosszú távon okoz-e problémát a merev hám, megválni tőlük egyelőre korai lenne.

"Vadászó" kutyapárok: összehangolják a mozgásukat, de nem néznek egymásra

A lipcsei Max Planck Intézet kísérleti elrendezésében kutyapárok tagjai csak akkor jutottak táplálékhoz, ha egy elválasztó fal két oldalán helyezkedtek el. A táplálékhoz először közelítő kutya útját a kutatók elzárták, a másik oldalon lévő eb viszont ekkor szabadon hozzáférhetett az ételhez. Jellemzően az alárendeltek vállalták a hálátlanabb szerepet, és így a dominánsak ehettek előbb. Sok domináns egyed abbahagyta az együttműködést, ha többször egymás után nem jutott táplálékhoz. A két kutya egyébként láthatóan nem figyelt egymásra, holott a vadászatot modellező helyzetben ezt, a farkasoktól örökölhető viselkedést várták tőlük a kutatók. (Brauer et al., 2012)

Virtuális vadászat

Azt gondolnánk, hogy egy olyan nagy zsákmány leterítéséhez, mint a pézsmatulok, igen kifinomult kommunikációra és pontos feladatleosztásra van szükség a farkasfalka tagjai között. Pedig nem így van: számítógépes szimuláció szerint mindössze két szabály elegendő. Az első: menj olyan közel a zsákmányhoz, ahol még biztonságban vagy. A második: menj távolabb azoktól a farkasoktól, akik szintén elérték a közeli, de még biztonságos zónát. Ennyi elég ahhoz, hogy a virtuális ragadozók kövessék, bekerítsék és megállítsák a virtuális prédát. Nincs se alfa, se omega farkas: mindenki egyenlő, csak azt kell fejben tartania, hol helyezkednek el a többiek.
Kutya Szövetség 2011/12

A sarki farkasok - David Mech Budapesten

Májusban Magyarországra látogat L. David Mech (ejtsd: mícs) a világ legjelentősebb terepi farkaskutatója. A Minnesotai Egyetem professzora és az International Wolf Center alapítója 1958 óta kutatja vadon élő farkasok és zsákmányállataik kölcsönhatását Észak-Amerikában. Ő az a kutató, aki a legtöbbet tett azért, hogy a társadalom megismerje a farkasok valódi természetét, és eloszlassa a velük kapcsolatos tévhiteteket. A vérengző fenevad helyett a családját féltőn óvó, együttműködő, a táplálékláncban fontos szerepet játszó faj képét rajzolta meg. A nyugdíjas, idén 73 éves professzor tevékenységét kollégái – még azok is, akik nézeteivel nem minden értenek egyet – egyedülállónak tartják. A farkas és élőhelyük megőrzéséért senki nem tett annyit, mint ő. Ugyanakkor Mech-től mi sem áll távolabb, mint az elvakult zöldmozgalmárság. Ha szükségesnek tartja, a békés egymás mellett élése érdekében kiáll a farkasok számának megritkítása mellett, és azt sem tagadja, hogy a vadbiológusi pályára nyérccsapdázási szenvedélye vezette, ami ma sem hagyott alább. Imádja az operát, és nem szereti a kutyákat. Nyugdíjas professzorként érdeklődése a farkaskutatásról egyre inkább az emberek társadalmi problémái, például az éhezés felé fordul.

Mech tudományos karrierjének egyik legfontosabb időszaka az a 17 év, aminek nyarait a kanadai Ellesmere-szigeten élő sarki farkasok között töltötte. Egészen közelről figyelhette meg egy falka életét, még az is előfordult, hogy az állatok kikötötték bakancsának cipőfűzőjét. A National Geographic fotósával, Jim Brandenburggal filmet készítettek a falka életéről, és egy könyvet írtak, amely magyarul "A sarki farkas - Tíz éven át a falkával" címmel jelent meg. 1997 után, a globális klímaváltozással összefüggő hőmérsékletcsökkenés miatt a farkasok fő zsákmányállatai, a pézsmatulkok és a sarki nyulak száma megfogyatkozott. Táplálék híján a farkasok többé nem neveltek kölyköket, és elhagyták a területet. 2003 óta már a professzor sem tölti a nyarakat a tundrán.

Mech jelentős felismerései a köztudatba is beépültek. Szembemenve a korhangulattal, leírta, hogy a farkasok nagyméretű patások ellen indított támadásai sokkal többször hiúsulnak meg, mint amennyiszer sikeresek, és nem ők, hanem az ember áll a zsákmányállatok számának csökkenése mögött. Neki köszönhetjük a vadon élő farkasok társas viselkedésének megismerését is. Manapság, ha csak teheti, hangsúlyozza, hogy a – különösen a kutyakiképzők körében népszerű – alfa (falkavezér)-teória korszerűtlen elképzelés. A teória szerint a farkasok (és a kutyák) folyamatosan az "alfa" pozíció elérésére törekednek, amit sorozatos verekedésekkel vívnak ki. A valóság azonban az, hogy a falkákat vezető farkasok elsőbbségét kölykeik biztosítják. Más szavakkal, a falka egy család, amelynek élén a szaporodó pár áll, egyéb tagjai pedig a pár leszármazottai. A hajdani alfákat ma már egyszerűen "felnőtt"-ként jelölik a kutatók.

***

A sarki farkasok és a klímaváltozás

A pézsmatulkokra és sarki nyulakra vadászó, a 80. északi szélességi fok felett élő sarki farkasokat is érintheti a klímaváltozás – David Mech, a világ nemzetközileg legmagasabban jegyzett terepi farkaskutatója szerint.

A globális klímaváltozás egyik jelének a biodiverzitás csökkenését tartják a kutatók, ezért fokozott hangsúlyt helyeznek a klimatikus viszonyok és a biodiverzitás kapcsolatának tanulmányozására. David Mech, a Minnesotai Egyetem professzora és az International Wolf Center alapítója 1958 óta kutatja vadon élő farkasok és zsákmányállataik kölcsönhatását Észak-Amerikában. Tíz könyve közül magyarul "A sarki farkas - Tíz éven át a falkával" jelent meg, a National Geographic fotósának képeivel. Ez a könyv a kanadai Ellesmere-szigeten (É. sz. 80°, Ny. h. 86°) élő sarki farkasok életéről számol be, amelynek kutatásával a professzor nem állt meg tíz évnél. Mech 1986 és 2003 között csak egyetlen nyarat töltött távol – egy sérülés miatt – farkasaitól, egyébként minden évben 1-6 héten át gyűjtötte az adatokat, nemcsak a farkasokról, hanem elsődleges zsákmányállataikról, pézsmatulkokról és sarki nyulakról is.
Az Északi Sarktól 960 km-re fekvő, 300 km2-nyi területet domb, síkság, vízmosás és tengerparti rész tagolja. A farkasok jelenlétét évtizedek óta dokumentálják, de feltételezhetően már ezelőtt is, évszázadok, évezredek óta élnek a szigeten. 1986 és 1997 között a farkasok száma 3-13 között ingadozott, szinte minden évben neveltek kölyköket is. Mivel a fátlan terület egy-egy magaslati pontjáról akár 250 km2-nyi terület is áttekinthető, a sötét pézsmatulkokat, valamint a fehér nyulakat is könnyű összeszámolni. Pézsmatulokból évente körülbelül 150-et, nyúlból 200 körüli egyedet láttak a kutatók évente.
1997 után azonban a farkas-zsákmányállat rendszer kritikus változáson ment keresztül. 2003-ig, a vizsgálati időszak végéig mindössze a korábbi egyedszám harmadát-huszadát, 16-59 pézsmatulkot és 8-39 nyulat sikerült évente megpillantani. A farkasok száma is követte a változásokat: két egymást követő évben egyetlen példányt sem láttak, de a sikeresebb években is mindössze három felnőtt farkast, szaporulatot nem. 1998-ban kilenc, 2001-ben 18 pézsmatulok tetemre is rábukkantak Mech-ék – a boncolás egyértelművé tette, hogy az állatok minden zsírtartalékukat felélték, és éhezés végzett velük. Az időjárási adatok elemzése után az is kiderült, hogy a patások és a nyulak drasztikus létszámcsökkenésének nem állhat más a hátterében, mint a kedvezőtlen nyári időjárás.
A növényevők téli túlélését zsírtartalékuk biztosítja, amelyet a rövid nyári vegetációs időszakban halmoznak fel. Az Ellesmere-szigeten július 1-től október 1-ig tart ez az időszak. 1997-ben és 2000-ben azonban megfeleződött a vegetációs periódus, és feltehetően ez okozta a téli elhullást, valamint a visszafogott következő nyári szaporodást.

A kedvezőtlen időjárás a lecsökkent hőmérséklet és a két-háromszorosára növekedett csapadékmennyiség számlájára írható. A szigeten az első adatgyűjtés, 1947 és 1990 között minden augusztusban hómentes volt a vegetáció, és szeptemberben is csak maximum 6 cm-nyi hó borította a talajt. 1997-ben azonban augusztus legvégéig, 2000-ben pedig a hónap közepéig megmaradt a hótakaró. Még kis hómennyiség is gátolhatja a növényevők táplálkozását, mert az állandó sarki szél a havat épp ott halmozza fel, ahol a növényzet a legerőteljesebben növekedik.
Mivel a legközelebbi meteorológiai állomás szerint az átlagos augusztusi hőmérséklet tengerszinten 2,9°C, roppant csekély mértékű csökkenés elegendő ahhoz, hogy a farkasok élőhelyén megmaradjon a hóborítás, hiszen az mintegy 600 m-rel a tengerszint felett, jóval hidegebb helyen található.

A globális klímaváltozás egyik jele az időjárás változékonyságának megnövekedése. Az alacsony nyári hőmérséklet és a sok csapadék következtében kialakult hótakaró korábban soha nem ismert szélsőséges helyzetet teremtett az Ellesmere-szigeten. Úgy tűnik, hogy ezúttal mind a zsákmányállatok, mind a farkasok populációja képes volt felállni a drámai létszámcsökkenésből, de a rendszeres krízist a 80° környékére jellemző, szélsőséges körülmények között egészen biztosan nem képes tolerálni a jelenlegi ökoszisztéma. A sarki élőhelyek kényes egyensúlya a legcsekélyebb hőmérsékletváltozások miatt is felborulhat.


Képek: Mech professzor szíves engedélyével.
Földgömb különszám, 2010/05

Terepi megfigyeléseiről Mech professzor 2010. májusában Magyarországon is előadást tartott, "A 50-year Career of Wolf Research" (50 évnyi farkaskutatásom története) címmel.
Az előadás megtekinthető itt:

szólj hozzá: David Mech Budapesten

Szarvasvadászok

Kanada nyugati részén sokan aggódnak a karibuk jövője miatt. A csökkenő létszámot elsősorban a farkasok számlájára írják. Egy friss kutatás azonban mindkét aggodalomra rá cáfol: kiderült, hogy a karibuk nincsenek is olyan kevesen, csak kerülik a feltűnést, másrészt a farkasok étlapján felettébb ritkán szerepelnek. A jó hírt pedig nem a szokásos technikai csodák – rádiótelemetriás nyakörvek és légi felderítés – hanem négy, jól képzett keresőkutya szolgáltatta. "Olcsó, hatékony és környezetbarát módszer" – lelkendeznek a szakértők.
A kutyák három télen át dolgoztak egy 2500 km²-es területen. Három állatfaj ürülékét kellett felkutatniuk, a találatot leüléssel jelezték. Összesen 1914 karibu-, 1175 jávorszarvas- és 327 farkas-hullatékot sikerült így begyűjteni. A téli hideg olyan jó állapotban őrizte meg a mintákat, hogy a laboratóriumban egyedi azonosításra és a stresszhormonok szintjének megállapítására is mód nyílt.
Az elemzés feltárta, hogy az eredetileg becsült 90-150 egyednél jóval, több, összesen 330 karibu mozog a területen. Emellett 387 jávorszarvast és 113 farkast sikerült beazonosítani. Nagy meglepetésre az is kiderült, hogy a karibuk számának hanyatlása korántsem a farkasokon kérhető számon. A farkasürülékek jórészt öszvérszarvas és fehérfarkú szarvas maradékaiból álltak, mindössze 10-10% származott jávorszarvasból és karibuból.
A stresszhormonok vizsgálata azt mutatta, hogy a forgalmas utak és olajkitermelő helyek közelében a karibuk stressz-szintje magas. A karibuk még kedvenc zuzmócsemegéjük fő lelőhelyeit is kerülik, ha azt autóút szeli át. Tavasszal némileg javul a helyzet, amikor a sárossá váló utak ritkítják a teherautó-forgalmat.
A kutatás jól jöhet a farkasvédőknek is, hiszen valószínű, hogy a ragadozók kiirtásával csak a szarvaspopuláció járna jól, a karibuk, amelyekre eddig sem vadásztak a farkasok, továbbra sem szaporodnának el. Inkább az olajtársaságokat kellene rávenni, hogy a karibuk által nem kedvelt területeken építsenek utakat. Mivel azonban ez súlyos dollármilliárdokba kerül, és a farkasvadászattal ellentétben nem sok élvezetet jelent, a probléma elodázása várható. A sikeres kutatásnak köszönhetően az viszont biztos, hogy a keresőmunkára képzett háziasított farkasrokon egyre gyakoribb lesz az ökológusok vizsgálati területein.

Farkas és jávorszarvas – alkalmazkodnak egymáshoz?

A zsákmányállat és a ragadozó folyamatos fegyverkezési versenyben áll – ha az egyik némi lépéselőnyre tesz szert, a másik azonnal a nyomába ered és igyekszik elébe vágni. E stratégia egyik részeként sok esetben a napi aktivitásukat is egymáshoz igazítják.
Skandináviában körülbelül száz farkas él, és körülöttük rengeteg jávorszarvas (akár 1,3-1,7 egyed/km²). A legtöbb jávorszarvas halála emberi tevékenységhez köthető, de azért a farkasok sem tétlenkednek: Közép- és Dél-Skandináviában táplálékuk 90%-ban e növényevőkből áll.
Vajon az 1996 óta terjedőfélben lévő nagyragadozók és fő zsákmányállatuk aktivitása alkalmazkodott-e egymáshoz? Ha a farkasok igazodnak a jávorszarvasokhoz, akkor ugyanabban az időben mozognak, mint a zsákmányállatok, hiszen a mozgó zsákmányra könnyebben rátalálnak, mint a pihenő, mozdulatlan állatra. Ellenben, ha a jávorszarvasok alkalmazkodnak a ragadozóhoz, akkor pihenő időszakuk a farkasok aktív periódusára esik – így a legnagyobb az esélyük az életben maradásra.
Norvég kutatók GPS-t helyeztek egy szaporodó farkaspárra és a területükön élő öt nőstény jávorszarvasra. Nyolc hónapon át követték az állatok aktivitását. A farkaspár nyáron napkeltekor és az esti szürkületben volt a legaktívabb, a téli időszakban pedig reggelente. Ilyenkor a magas páratartalom és a talaj relatíve magasabb hőmérséklete kedvez a szaglásnak, ami miatt a jávorszarvasok inaktivitása ellenére is érdemes vadászni.
A farkasok lényegesen hosszabb utakat tettek meg, mint a jávorszarvasok. Legkevésbé júniusban, a kölyöknevelés időszakában mozogtak, ekkor ugyanis a pár mindkét tagja az odú környékén tartózkodott. Ezidőtájt a jávorszarvasok aktivitása is csökkent, hiszen szintén utódjaikat nevelték. Ami a két faj aktivitásának összefüggéseit illeti, a kutatók azt találták, hogy egyes nyári hónapokat leszámítva, a farkasok és a jávorszarvasok aktivitása egymástól teljesen független volt. Ennek főként az lehetett az oka, hogy a rengeteg jávorszarvas miatt a zsákmányszerzés nem sok erőfeszítésébe került a farkasoknak, így nem kifejezetten volt okuk arra, hogy alkalmazkodjanak zsákmányállataik mozgásához. Minnesotában, Észak-Amerikában, ahol jóval ritkább a zsákmányállatok előfordulása, a farkasok aktivitása igazodik a zsákmányéhoz. A jávorszarvasok sem igyekeztek elkerülni a farkasokat, hiszen a ragadozók száma egyelőre oly kevés, hogy még ma is főként az ember a növényevők legnagyobb ellensége, másrészt '96, a farkasok visszatelepedésének ideje óta még feltehetően rá sem eszméltek az újabb veszélyforrásra.
link
Kutya Szövetség, 2011/3