Az ősi kutyafajták jobban "értik" a vonyítást

Forrás: ELTE Biológiai Intézet

Az ELTE Etológia Tanszék kutatói a kutyák farkasvonyításra adott reakcióit vizsgálták. Arra keresték a választ, hogy vajon fajtánként eltér-e a kutyák vonyítási hajlandósága, és ha igen, szerepet játszik-e az adott fajta farkasokhoz való genetikai közelsége, az egyed kora és neme. A világon egyedülálló kutatás eredményeit a Communications Biology folyóiratban jelentették meg.

Ha vonyítást hallunk az erdőben, valószínűleg rögtön egy farkas jut először eszünkbe. A feltételezés nem alaptalan, hiszen a vonyítás a farkasok legjellegzetesebb hangadása. Azonban nem csak a farkasok vonyítanak, a kutyafélék családjának több tagjánál is előrdul ez a hangtípust. A farkasok például arra használják, hogy fajtársaikkal nagy távolságokon keresztül kommunikáljanak, kijelöljék a territóriumuk határait, és hogy válaszvonyítással osszák meg egymással a helyzetüket.

A felesleges fehérje tette lehetővé a farkas háziasítását

Máig rejtély, miért pont egy olyan fajjal kezdték az emberek a háziasítást, ami drága, nehezen hozzáférhető húst eszik. A háziasítás lezajlása után a kutya közvetlen őseit, mint versenytársat, ki is irtották az emberek. A mai farkasok is kénytelenek voltak a hegyekbe és más zord élőhelyekre visszahúzódni. 

Az ősi farkas és az ember ugyanazokra a fajokra vadászott, miért lettek mégis partnerei egymásnak? Több elmélet is választ keres erre az ellentmondásra. A legnépszerűbb szerint az ősi farkasok saját magukat háziasították azzal, hogy az emberek által meghagyott állati maradványokon és emberi ürüléken lakmároztak, így természetes módon kiválogatódtak közülük azok az egyedek, amelyek a legjobban tolerálták az emberek közelségét. Egy másik teória szerint az emberek azért szelídítettek farkasokat, hogy segítsenek nekik a vadászatban. 

A kutyák és emberek vándorlása

Tizenegyezer évvel ezelőtt már legalább öt kutyacsoport különült el, ősi kutyagenomok elemzése alapján. E kutyacsoportok rendszerint az emberek vándorlásával együtt jelentek meg új területeken, máskor viszont nem. Az előbbire példa a földművelés terjedése tízezer évvel ezelőtt. A Közel-Keletről induló földműveseket elkísérték a kutyáik Európába is, és e kutyák az új területen összekeveredtek a helyi populációkkal.

Ellenpélda a mai Oroszország és Ukrajna területéről ötezer évvel ezelőtt indult migráció, ami máig meghatározza Európa humángenetikai arculatát. A sztyeppei állattartó hódítók kutyái nem jutottak el Európába, legalábbis nem hagytak genetikai nyomot. Ennek járvány vagy kulturális preferencia épp úgy lehetett az oka, mint az, hogy a kutyák egyszerűen nem tartottak a hódítókkal.

Újabb verzió a kutyák eredetére

Szabadon élő kutyák örökítőanyagának elemzése alapján első háziállatunk őshazája Közép-Ázsia, pontosabban India vagy Nepál. A vizsgálat pikantériáját az adja, hogy ez volt eddig nagyjából az egyetlen régió Eurázsiában, amint még nem hoztak hírbe a kutya háziasításával kapcsolatban. A korábbi genetikai vizsgálatok szerint őshaza lehetett Európa, Közel-Kelet, Szibéria és Kína is.

A legrégibb, biztosan kutyaként azonosítható régészeti leletek tizenötezer évesek, Nyugat-Európából és Szibériából származnak. A genetikai elemzések viszont annyiféle eredményt adnak, ahány megközelítést alkalmaznak. A DNS ̶ anyagi okok és kapcsolati háló mentén ̶ begyűjthető élő állatokból, fosszíliákból, különböző területekről, elemezhető a teljes genom, csak bizonyos részei, esetleg kizárólag az apától örökölhető Y kromoszóma vagy az anyától származó mitokondrális DNS. Minden kutatói döntés és lehetőség befolyásolja az eredményt. Emiatt az utóbbi két évtizedben számos lehetőség felmerült a kutyák eredetével kapcsolatban, és még messze vagyunk attól, hogy megegyezés szülessen a kérdésben.

Az új vizsgálat előnye a korábbiakkal szemben az, hogy 5392 alanya között 549 falusi, gazdátlan, szaporodásában nem korlátozott eb is szerepelt 38 országból. Így lehetőség nyílt egy, a kutyás eredetvizsgálatokban eddig nem alkalmazott módszerre, amely génváltozatok együttes vagy független öröklődéséből következtet a populáció korára. Ez a módszer fajtatiszta kutyáknál nem alkalmazható, mert a genetikai elszigeteltség és a beltenyésztés erősen befolyásolja a génváltozatok kapcsolt öröklődését.

Shannon és mtsai, 2015, PNAS

Kép: Wikimedia Commons

Az írás az Élet és Tudomány Etológia rovatában is megjelent.
Hasonló cikkek a blogon:

• Hogyan lett az ősi farkasból kutya?
• A háziasítás dinamikus története
• Fordulat fordulat hátán a háziasítás kutatásában
• A háziasítás mellékhatása? A kutyák jobban emésztik a keményítőt, mint a farkasok
• Újabb érvek a kutya dél-kínai eredete mellett
• Mammutvadászok
• Közel-Kelet vagy Kína?
• Őskutya: sokfélébb, mint gondoltuk

Farkasnevelés az ELTE Etológia Tanszéken

Miért nem a farkas az ember legjobb barátja? Kubinyi Enikő előadása (Mindenki Akadémiája, M5, 2016. 11. 03.)

A farkaskutatók, de sokszor a farkast szerető emberek is gyakran tartanak fogságban megszelídített farkast, és meglehetősen sokat tudunk ezek viselkedéséről. Ha a kisfarkast még szemének kinyílása előtt veszik el az anyjától és nagyon gondosan ápolják, táplálják, aránylag könnyen megszelídül (a legtöbbször, de nem mindig), kialakul nála a gátolt harapás, szívesen követi gazdáját, és számos a farkasoknál ismert viselkedésmintázat az emberrel kapcsolatban is megjelenik. Így például az embert is úgy üdvözlik, mint egymást, felugranak rá nyitott szájjal és igyekeznek orrát a szájukba fogni. Gyakran nyomják orrukat is az ember szemébe, élénk nyelvcsapásokkal „puszikat” is adnak. De a szelíd farkas nem kutya! Nem figyel például az emberi beszédre.

Csányi Vilmos

Horkai Zoltán és farkasfalkája. Fotó: Járdány Bence
Fotógaléria itt

Történt egyszer, valamikor a XX. és a XXI. század fordulóján, hogy Csányi professzor egy különös emberről készült portréfilmet látott a televízióban. A fiatalembert saját, kedveskedő farkasai vették körül, akiket rövid birkózás után közös farkasüvöltésre invitált. Igazán nem kellett sok idő ez után ahhoz, hogy a tanszék etológusai megszállják Horkai Zoltán – merthogy ő volt a különös fiatalember – gödöllői farmját.

A farmon, ami korábban a Magyar Filmgyártó Vállalat egyik természetfilm-forgatási helyszíne volt (itt készült például Fekete István regénye alapján a Lutra című film is), szelíd farkasok, medvék, vaddisznók, szarvasok, mosómedvék, rókák, lovak és sok kutya élt, pontosabban él még ma is. Minket, etológusokat leginkább a farkasok érdekeltek. Mivel néhány napos koruktól ember nevelte fel őket és sok természetfilmben szerepeltek már, nem menekülnek el az idegenektől, és a furcsa tárgyak megjelenését is jól tűrték, nem féltek a kamerától és a reflektoroktól. A farkasok közelsége lehetővé tette, hogy olyan viselkedésformákat is rögzítsünk, amelyek máskülönben csak nagyon nehezen figyelhetők meg az emberek számára.

Miért érdeklik a kutyakutatót a farkasok? Erre egyszerű a válasz. Ma már minden szakember elismeri, és a DNS (örökítőanyag) összehasonlító elemzése is azt mutatja, hogy a ma élő farkasok és kutyák közös őstől származnak. Így ahhoz, hogy megtudjuk, milyenek lehettek az ősök, miféle tulajdonságok változtak meg a háziasítás során, miért lettek képesek a kutyák az emberrel való együttélésre, a farkasokat, vagyis a ma vadon élő legközelebbi rokonokat is meg kell ismernünk.

Falkaélet kutya- és farkasmódra

Bécstől alig negyven kilométerre, az ernstbrunni vadasparkban világhíres kutatóközpont működik. A Wolf Science Center (WSC) kutatói farkasok és kutyák viselkedését, gondolkodását hasonlítják össze. Náluk él a világ talán egyetlen olyan kutyacsapata, amely az átlagosnál jóval többet, de bizonyos tekintetben kevesebbet kapott emberi társaságból. A menhelyről származó keverék kutyákat pár napos koruktól emberek nevelték fel cumisüveggel, és a nap 24 órájában mellettük maradtak. Elválasztás után azonban a kutyák kifutóba kerültek, ahol az egymás közötti társas kapcsolataikba kizárólag nélkülözhetetlen esetekben avatkoztak bele az emberek. Miközben minden nap foglalkozott velük egy kiképző a kifutón kívül, a kerítésen belül a maguk urai lehettek, rajtuk kívül senki nem rendezhette el a közöttük kialakuló nézeteltéréseket.

Ez a speciális nevelési módszer valójában nem a kutyákra lett szabva, hanem az ernstbrunni park kutyákétól elválasztott kifutóiban élő farkasokra. A fogságban élő farkasok csoportéletébe ugyanis csak olyan erőszakos módon avatkozhatnak be emberek, amit a WSC alapítói – köztük Virányi Zsófia, aki az ELTE biológus szakán végzett, az Etológia Tanszékén védte meg doktori dolgozatát, és itt nevelt, kutatott először farkasokat is – nem támogatnak. Mivel a farkasok nem igénylik, sőt elutasítják, hogy az ember igazítsa el a falkatársak közötti viszonyokat, a kutyák sem kapták meg ezt a típusú törődést.

A WSC kutyái tehát valódi Pygmalion történetbe csöppentek, hiszen a legmélyebb nyomorúságból kerültek hosszas és alapos iskolázás után a kutyás társadalom elit rétegébe. És akárcsak Eliza, a Pygmalion-sztori alapján készült My Fair Lady film főszereplője, személyes látogatáskor ők sem tűnnek minden szempontból kiegyensúlyozottnak (az ernstbrunni park hagyományos vadasparkként üzemel, belépőjegy ellenében bárki megnézheti az állatokat). Valami hiányzik ezeknek a kutyáknak.

Hogy mi lehet, ami után annyira sóvárognak, az talán kiderül a WSC egyik legfrissebb, a nyáron két nemzetközi konferencián is bemutatott nagy médiavisszhangot kiváltott kutatásából. Az előadásokon több vizsgálat eredményét összegezték a kutatók. Ezek közül a legfontosabb teszt nagyon egyszerű. Ugyanabban a falkában élő állatok elé táplálékot helyeznek, és hagyják őket enni. Az eredmény egyáltalán nem triviális. Míg a farkasok többnyire békésen esznek egymás mellett, a kutyák közül a szubmisszív (alárendelt) nem mer enni a domináns társaságában.

Itt derül ki, hogy milyen erősen beleszólunk a kutyáink életébe. Ha több kutyánk van és etetésnél azt látjuk, hogy nem tetszik nekik a másik közelsége, azonnal reagálunk, és helyretesszük az elégedetlenkedőt. Hamarosan le is állnak a kutyák a hőbörgéssel, és attól fogva türelmesen esznek egymás mellett, nagyjából életük végéig. Ideális esetben a helyreutasítás még a kutyák kölyökkorában megtörténik. A WSC kutyái azonban úgy nőttek fel, hogy senki nem szólt rájuk, ha inzultálták a másikat. Még ha szívük szerint így is tettek volna a kiképzők, nem tehették, mert a farkasokkal se bánhattak másképp, sérült volna az összehasonlítás pontossága.

Az etetéses teszt szerint tehát a farkasok toleránsabbak egymással táplálkozási helyzetben. Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy a háziasítás során a kutyák békétlenebbé váltak. Mivel nyilvánvaló, hogy ez nem igaz, marad a másik magyarázat: a háziasítás során a kutyák gátolhatóbbá váltak. Ha a falka táplálékhoz jut, az alárendelt farkasok nem engedik, hogy a domináns kisajátítsa azt. A domináns ezért nem is próbálkozik ezzel. A kutyáknál viszont az alárendelt az első néhány konfrontáció után elhúzódik és attól fogva kerüli a konfliktust. Az alárendelt kutyák tehát hagyják, hogy a domináns (agresszióval) monopolizálja az élelmet, az alárendelt farkasok viszont nem. 

Mindez talán nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a farkasoknak kooperálniuk kell egymással ahhoz, hogy életben maradjanak. Nagy méretű zsákmányt csak közös erővel teríthetnek le, a kölyköket kizárólag együtt nevelhetik fel. A kutyák viszont úgy maradhatnak életben, ha az emberrel kooperálnak. Ő ad nekik enni, ő nyújt biztonságot még a kölyöknevelés idején is. A WSC kutatói úgy vélik, hogy a háziasítás során a kutya együttműködési készsége átalakult. Sokkal könnyebben elfogadja az alárendelt pozíciót, anélkül, hogy ezért az ember különösebb erőfeszítést tenne. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy az ember a legengedelmesebb, leginkább irányítható egyedeket válogatta ki és szaporította tovább. A szelekció következményeként a kutyák és az emberek közötti viszony hierarchikusabb lett, mint a farkasok közötti.

A WSC-ben tehát nem éppen kellemes alárendelt kutyának lenni. Fontos azonban odafigyelni arra, hogy itt keverék kutyákról van szó, és igen valószínű, hogy más kutyákkal más eredményeket kaptak volna a kutatók. A németországi Kiel-i Egyetem hetvenes évek óta zajló vizsgálatai szerint a toy uszkár, labrador, West Highland white terrier, Jack Russel terrier például kifejezetten agresszív azonos fajtársú falkatársaival, és nem képes stabil csoportot alkotni, mert hiányoznak a konfliktusmegoldáshoz szükséges viselkedésmintáik. Ezzel ellentétben a farkasok, az északi típusú kutyák (alaszkai malamut, szibériai husky, szamojéd), a német juhász, a Fila Brasiliero, az amerikai staffordshire bullterrier fajtájúak toleránsak, játékosak egymással. Ugyanakkor a német csoport azt is megfigyelte, hogy valahányszor ember jelent meg az uszkárok kennele közelében, a kutyák azonnal abbahagytak minden társas tevékenységet és csak az emberrel törődtek. Több évtizedes tapasztalatai alapján a német kutatásvezető, Feddersen-Petersen úgy véli, hogy a háziasítás során a kutyák elvesztették azokat a létfontosságú képességeiket, amik lehetővé tennék, hogy csak fajtársakból álló csoportban éljenek. Kivételt jelentenek ez alól az északi kutyák.

A Kiel-i Egyetem és a WSC tapasztalatai szerint tehát a farkasok falkatársaikkal nem agresszívabbak, mint a kutyák. Ugyanakkor ismert, hogy a természetben a farkasok megölik az idegen fajtársaikat, a megfelelően szocializált kutyák viszont nem. Az ember tehát könnyen gátolja az agressziót a kutyában. (Mint ahogy bármi mást is. Persze vannak kivételek – emberi és kutyás oldalról is akadhatnak problémák).

A WSC-ben folytatott újabb kutatások legfőbb üzenete az, hogy a háziasítás nem az agressziót csökkentette a kutyákban, hanem gátolhatóságra, az alárendelődésre való hajlamot növelte. Ezzel párhuzamosan megváltozott a fajtársaikkal való kommunikációjuk is. A farkasok például sokkal jobban teljesítenek a kutyáknál azokban a viselkedéstesztekben, ahol egy kutya tekintete alapján kell kikövetkeztetniük, hol van táplálék. Valószínűleg azért, mert biztosak abban, hogy a falka zsákmányából ők is ehetnek majd. Egy alárendelt kutya viszont, erős gátolhatósága miatt, nem meri megközelíteni a táplálkozó dominánst.

Forrás:

• Feddersen-Petersen, 2007 Social Behaviour of Dogs and Related Canids. In: The Behavioural Biology of Dogs. CAB International (ed. P. Jensen), pp. 105 - 119. 
• Range & Virányi, 2014. Tolerance and attentiveness in dogs and wolves: The evolutionary origins of dog-human cooperation, Animal Behavior Society Conference, Princeton University ABS Abstracts
• Nagy visszhangot kiváltott, de könnyen félreérthető tudósítás: Morell, Science, 2014

Korábbi változata az "a kutya" magazin 2014/11-es számában jelent meg.

Hogyan lett az ősi farkasból kutya?

 Körülbelül harmincezer évvel ezelőtt nem a küllem alapján dőlt el, melyik, ember mellé keveredett farkaskölyök nő fel és szaporodik. Ami számított, az feltehetően a szelídíthetőség és az engedelmesség volt. A szelíd és szófogadók egyedeknek jutott a legtöbb élelem, rájuk vigyáztak leginkább és őket hagyták szaporodni. A generációról generációra egyre barátságosabb és irányíthatóbb állatok fokozatosan elvesztették farkasszerűségüket. Lógni kezdett a fülük, rövidebb lett az arcorri részük és a farkuk, fehér foltok jelentek meg a bundájukban. Hormonálisan is megváltoztak: évi egy helyett kétszer tüzeltek, stresszhormon-szintjük a farkasokéhoz alacsonyabbá vált.

Mindezt onnan sejtjük, hogy a XX. században egy szovjet kutató, Beljajev megismételte a háziasítás folyamatát ezüstrókákon. Az emberrel szemben lecsökkent félelemre szelektált rókái ma, több mint fél évszázaddal később, nem csak barátságosak, hanem kutyaszerűen ugatnak, csóválják a farkukat, sokuknak lóg a füle, foltos a bundája, kunkorodik a farka. A világosabb, foltos kültakaró, a kölyökszerű (juvenilis) testalkat és viselkedés azonban nem csak a kutyafélékre, hanem valamennyi háziasított gerincesre jellemzőek.

A velőléc (neural crest) sejtjeit nc jelöli

Régóta foglalkoztatja a kutatókat, milyen gének változása áll a háziasítás háttérben, de leggyakrabban csak egy-egy tulajdonságra koncentráltak. Egy új elmélet szerint azonban érdemesebb csak azokra a génekre összpontosítani, amelyek az embrionális gerincvelő feletti velőléc fejlődését, az onnan eredő sejtek vándorlását szabályozzák. A velőléc sejtjeiből az embrió fejlődésekor a koponya egyes részei, fogak, fül, idegek, mellékvese és a kültakaró színezetét adó pigmentsejtek képződnek. A háziasítás során a továbbtenyésztésre kiválasztott szelídebb állatok valószínűleg enyhe velőléc-rendellenességet hordoztak, ami többek között kisebb vagy rosszabbul működő mellékvesével járt. Emiatt a vad ősökhöz képest kevésbé reagáltak veszélyhelyzetekre, például az ember jelenlétére, illetve hosszabbá vált a szocializációs periódusuk, így több idejük maradt megtanulni, hogy az embertől nem érdemes félni. A velőléc rendellenessége miatt melléktermékként a szelídebb állatoknak kisebb az állkapcsa, a fogai, helyenként elégtelenül működnek a pigmentsejtjei, a fül porcsejtjei. A kutya háziasításakor tehát eleinte az emberek szándékától függetlenül, a viselkedés megváltozásával összefüggően alakultak ki a lógó fülű, foltos, rövid orrú példányok.

Wilkins et al., 2014, Genetics

a kutya, 2014/09

A háziasítás dinamikus története

Megjelent referált (szakemberek által bírált) verzióban is a PLoS Genetics-ben a cikk (Marx Péter személyében magyar illetőségű szerzővel), amit 2013-ban az arXive-on publikáltak először. Itt írtam róla hosszabban. A lényeg az, hogy sejtmag-vizsgálatok alapján a kutyák és farkasok ága 11-16 000, de akár 34 000 éve válhatott el egymástól, utána viszont még hosszú időn át kereszteződhettek. A közös ős pedig mára kihalt.
A kutyák bizonyosan nem a letelepedés, a mezőgazdaság kialakulásával jelentek meg (vagyis nem a falvak körül felhalmozódott szemét vonzotta őket), hanem már a vadászó-gyűjtögető csoportokat is kísérték.
Emellett megvizsgálták a keményítő bontásával kapcsolatos amiláz gént (AMY2B) (részletesebben lásd itt). A dingókban és a huskykban a farkaséhoz hasonlított a gén, ami arra utal, hogy a háziasítás kezdetén a kutyák húsban gazdagabb táplálékon éltek, mint ma. 

Forrás.
Freedman et al., 2014. PLoS Genetics

Lásd még:
The Mystery of the Missing Wolf

Hol van a kutya elásva? ÉT-Etológia 2013/50-51

Kép: flickr

Magunkat háziasítottuk – akárcsak a kutyák

A kutya kutatása az emberi evolúcióról is árulkodik – ezzel a gondolattal látott neki a munkának Csányi Vilmos kutatócsoportja két évtizeddel ezelőtt. Ahogyan a kutya a háziasítás során megváltozott a farkashoz képest – nőtt a vonzódása, egyúttal lecsökkent agressziója az ember iránt, és képessé vált arra, hogy bonyolult közös akciókban vegyen részt, szinkronizálja vele viselkedését – úgy változott az ember is saját fajtársai irányába, mintegy háziasította saját magát. Azóta egyre több adat támasztja alá, hogy a feltételezés jogos volt, mert a kutya és az ember viselkedésében valóban párhuzamosságok vannak. Azt viszont csak valószínűsíthettük, hogy ez a háziasítás során fellépő genetikai változások eredménye, hiszen a sok gén közül nehéz kibogarászni, melyek változtak meg jelentősen (az embernek és a kutyának is körülbelül húszezer génje van). Mostanra azonban úgy tűnik, a molekuláris biológiai eljutott arra a szintre, hogy genetikai bizonyítékokat szolgáltathat az elmélet alátámasztására.
Egy főként svéd kutatókból álló csoport év elején arról számolt e, hogy a kutyában a keményítő emésztését hatékonyabbá tevő génváltozatok jelentek meg (az emberek maradék élelmiszerén élő kutyák sokkal több szénhidrátot kénytelenek fogyasztani, mint a farkasok, ezért ez egy nagyon hasznos adaptáció). Tavasz végén pedig két másik, Ya-Ping Zhang által koordinált kutatócsoport jelentkezett hasonló eredményekkel. A legjelentősebb közülük talán az, hogy 32 olyan gént sikerült azonosítani, amelyek kutyákban és emberekben egyaránt megváltoztak az evolúció során. Ezek elsősorban idegrendszeri folyamatokban, emésztésben és különféle rákbetegségek kialakulásában játszanak szerepet. A kutatók farkasok, kínai falusi kutyák (amik feltehetően a 32 000 évvel, Kelet-Ázsiában kialakult kutyák közvetlen leszármazottai) és modern fajták (német juhász, belga juhász) teljes genomját hasonlították össze. Az idegrendszeri változások már a háziasítás legelején lezajlottak, mert az ősi kínai kutyák és a modern fajták nem különböztek egymástól, csak a farkasoktól. Az is kiderült, hogy a kutyák viszonylag nagy egyedszámú farkaspopuláció leszármazottjai, és valószínűleg önszántukból csatlakoztak az emberekhez, a körülöttük felhalmozódó hulladék csábításának engedve, nem pedig néhány, az ember által megszelídített farkas ivadékai. Közülük nyilván csak a legkevésbé agresszívakat hagyták életben őseink, feltehetően ezért változott meg a kutyákban a farkashoz képest az SLC6A4 nevű gén, aminek terméke a szerotonin transzportálásában vesz részt, és emberben, kutyában egyaránt kapcsolatban van az agresszivitással. A kutatók feltételezése szerint a zsúfolt környezethez való alkalmazkodás részeként változott meg ez a gén és csökkent le a kutyák, emberek agresszivitása.

A háziasítás körüli vitákról bővebben egy korábbi bejegyzésben és a Nature News-ban olvashattok.

Megjelent a Mindennapi pszichológia 2013/3 számában.

Fordulat fordulat hátán a háziasítás kutatásában

Közismert és elfogadott, hogy a kutya a szürke farkastól (pontosabban az ősétől) származik, de az, hogy a háziasítás (domesztikáció) hol és mikor történt, parázs viták tárgya. Három igen komoly kutatócsoport szinte havonta jön ki egymásnak ellentmondó eredményekkel. Nem ám akárhol: a kutya domesztikációjáról szállított adatok minimum a Nature-ben, Science-ben jelentek meg. Én nem készültem fel rá, hogy ilyen erős szavakat használjak, úgyhogy idézek: "It's a sexy field." De legnagyobb megdöbbenésemre a legutóbbi, június elején publikált közlemény az arXive-ra került. Ez pedig nem "újság", vagyis a közlés előtt nincs szakmai referálás, számonkérés, ide bárki feltölthet olyan anyagot, ami kutatásnak látszik*. Persze a Wayne laborban született közlemény nem csak annak látszik, hanem az is. Hogy miért ide tették fel? Talán azért, mert felbosszantotta őket, hogy egy kínai labor májusban két olyan tanulmányt is megjelentetett (itt és itt), amik gyökeresen ellentmondtak Wayne-ék eredményeinek. A kínaiak - a svéd Peter Savolainen, valamint az amerikai Bridgett vonHoldt és Adam Boyko közreműködésével - azt állítják, hogy a kutya Dél-Kínában alakult ki, kb. 32 000 évvel ezelőtt, őse azóta kihalt, de a mai kínai falusi kutyák állnak hozzá a legközelebb. (Én is írtam már korábbi kutatásaikról itt, a frissről a Mindennapi Pszichológia 2013/3-as számában, szaladjatok, vegyétek meg, most kapható). Boyko - aki nagy páriakutya-DNS gyűjteménnyel rendelkezik -, Wayne-ékkel is együtt dolgozik. E csoport szerint viszont a kutya sokkal később, 11-16000 éve alakult ki, de nem lehet tudni hol, mert az ős azóta kihalt. Csak akkor tudjuk meg, hol élt az ős, ha régészeti leletekből nyerünk DNS-t.
A harmadik kutatócsoport vezetői, Kerstin Lindblad-Toh és Erik Axelsson (Uppsala Egyetem), szintén svédek, akár Peter Savolainen (KTH Royal Institute). Januári közleményük arról szólt, hogy a kutyák háziasításában jelentős szerepe volt a földművelés kialakulásának kb. 10000 évvel ezelőtt, ugyanis valószínűleg emiatt bontják hatékonyabban a kutyák a keményítőt mint a farkasok (az index szerzője szerint a nem a keményítőt, hanem a "vadságot" töri le a vonatkozó gén, de azóta javítottak).
Tehát, mindenki mást mond a háziasításról, nem tehetünk mást, mint megvárjuk, mit árulnak el a leletek. Egy eredmény már született ez ügyben, de nem lettünk sokkal okosabbak, mert a csontokból kinyert örökítőanyagot nem sikerült kapcsolatba hozni a rendelkezésre álló farkasokéval, vagyis nem derült ki, honnan származnak az ősi kutya ősei. E kutatásról az alábbiakat a Mindennapi Pszichológia 2013/2-es számába írtam:
Mikor és hol történt a háziasítás? "Nem csak azért lenne jó tudni, mert a kutya az első és kitüntetett szerepű háziállatunk, hanem azért is, mert az ősi emberi történelemről, kultúráról is sokat elárul az, hogyan viszonyultunk az állatokhoz. 14 000 évesek azok a csontmaradványok, amelyek már egyértelműen kutyától származnak, és ez körülbelül a földművelés kialakulásának ideje is. Gondolhatnánk, hogy a kutya háziasítása azért indult meg, mert kellett, aki hatékonyan őrzi a veteményt és a termést, és a felesleg termelése tette lehetővé, hogy a kutyának is jusson élelem. A genetikai elemzések azonban azt sugallják, hogy a kutya nem a földműveléssel jelent meg, hanem jóval korábban, már a vadászó-gyűjtögető csapatokat kísérte. Ezek az állatok már kutyaként viselkedtek, de még farkaskülleműek voltak, ezért a régészeti azonosításuk bizonytalan. Ha viszont a genetikusoknak igaza van, akkor lehet, hogy épp a kutyáknak, a róluk szerzett ismereteknek és az általuk nyújtott védelemnek köszönheti az ember azt a tudati fordulatot, ami a letelepedéshez, a földműveléshez, az állattenyésztés kialakulásához vezetett. A jelenlegi kutyákon és farkasokon alapuló genetikai elemzések azonban olyan nagy hibahatárral dolgoznak, hogy a kérdés – 14 000 éves vagy jóval idősebb a kutya faj - sokáig nyitva maradt. Egészen mostanáig. A régészeti leletek között ugyanis akad egy 33 000 éves, dél-szibériai maradvány, amelyről egyesek azt állították, hogy nem farkastól, hanem grönlandi kutyához hasonló ebtől származik; mások szerint viszont csak egy kicsit furcsa küllemű farkasról van szó. A vitát lezárandó, orosz kutatók a maradványokból mintát vettek, és elküldték genetikai elemzésre Robert Wayne professzor amerikai laboratóriumába. Az eredmény pedig őket igazolta: a lelet genetikailag közelebb áll a jelenlegi kutyákhoz, mint a farkasokhoz. Mivel a lelőhely közelében talált farkasmintákkal sem rokon, máshonnan kerülhetett oda, valószínűleg a vándorló emberek vitték magukkal. A kutatók kiemelik, hogy a genetikai anyagnak egyelőre csak egy kis részét vizsgálták, és a háziasítás körülményeinek azonosításához még több leletre és átfogóbb genetikai vizsgálatra lesz szükség. De ha a további vizsgálatok is őket igazolják, akkor saját fajunkról is jelentős új ismeretet kaptunk: a kutya valószínűleg az eurázsiai vadászó-gyűjtögető őseink „terméke”, és megjelenése alapvetően változtatta meg az emberi történelmet."
A figyelmes olvasó észrevehette, hogy a cikk grönlandi kutyára emlékeztető főhőse 33000 éves a régészek szerint, a DNS-ét elemző Wayne labor pár hónappal később az arXive cikkben mégis azt állítja, hogy a háziasítás 11-16000 éves történet... Mi több, az arXive-ban nem is hivatkoznak saját korábbi cikkükre (tehát erre), noha mindössze néhány hete nézhették át a kefelenyomatot megjelenés előtt. Ehhez nehéz bármit hozzáfűznöm, mert nem értem...


______
* update: egy matematikus kolléga szólt, hogy az ő például minden majdnemkész cikkét feltexi az arXive-ra, mert így a beérkező kommentek alapján még javíthat rajta. Utánanéztem a Wikipédián, hogy is van ez akkor: "(arXiv.org) now encompasses the fields of physics, mathematics, computer science, quantitative biology, quantitative finance, statistics. Within the field of high-energy physics, the posting of preprints on arXiv is so common that many peer-reviewed journals allow submission of papers from arXiv directly, using the arXiv e-print number." Tehát van olyan terület/újság, ahol megengedik a preprintek közlését, másutt nem, meg kell nézni az adott újság policy-jét.


Irodalom:
Axelsson et al., 2013, Nature
Callaway 2013, Nature News

Druzhkova et al., 2013, PLoS One
Freedman et al., 2013, arXive.org
Li et al., 2013, Mol Biol and Evol
Wang et al., 2013, Nat Comm

A blog korábbi írásai háziasításról
Absztraktgyűjtemény a 2013-as kutatásokról

Kép forrása: NGM

Az ember második legjobb barátja: a hűséges házigörény

W

Bizonyos elméletek szerint az ember törzsfejlődése az állatok háziasítására emlékeztet, ezért vagyunk sokkal békésebbek és kommunikatívabbak, mint az emberszabású majmok. A háziasítás ugyanis vadon élő őseikhez képest elsősorban emberkedvelővé tette a háziállatokat, mivel csak azok az egyedek fejlődtek és szaporodtak optimálisan, amiket nem zavart az emberek közelsége. A ház körül élő állatokban így generációról-generációra felszaporodtak az emberhez vonzódást és az emberrel való együttműködést elősegítő gének. Van, aki kételkedik ebben az elméletben, és úgy véli, csak a környezeti hatások miatt válnak emberközpontúvá a háziállatok. A vitás kérdés kézenfekvő megoldása a házi- és a vad formák összehasonlítása lenne, de utóbbiakat többnyire már kiirtották. Szerencsére nem ez a helyzet  a több mint kétezer éve háziasított vadászgörény esetében, aminek őse, a közönséges görény még ma is előfordul Európa legtöbb országában. Az azonos módon tartott vad és a házi görények összehasonlításával kideríthető, milyen genetikai változások történtek a háziasítás során. Az MTA és az ELTE munkatársai fejlett szociokognitív képességeiről már jól ismert kutyákat, házigörényeket és – szelíd közönséges görények hiányában – a vad vérvonalat is hordozó görényhibrideket hasonlítottak össze olyan tesztekben, amelyekkel jól vizsgálható, hogyan viszonyulnak az állatok az emberhez. Nos, a házigörények és a kutyák nagyon hasonlóan viselkedtek: a vadgörény-hibridekkel ellentétben jól tolerálták, ha a gazdájuk felemelte őket és a szemükbe nézett; szívesebben fogadtak el egy jutalomfalatot a gazdától, mint az idegentől, és sikeresebben követték az emberi mutatást. A háziasítás tehát hasonlóan hatott a görények és a kutyák társas viselkedésére. Mindkét faj egyedei megkülönböztetett módon viselkednek a gazdájukkal szemben – ami a kötődés alapja – és fogékonnyá váltak az emberi gesztikuláris jelekre. Úgy tűnik tehát, hogy a háziasítás valóban olyan géneket mozgósított, amelyek révén – legalábbis a társként tartott – háziállatok együttműködhetnek az emberrel és könnyebben beilleszkedhetnek az emberi közösségekbe (Hernádi et al., 2012, PLoS One)
Mindennapi Pszichológia, 2012/5

A háziasítás mellékhatása? A kutyák jobban emésztik a keményítőt, mint a farkasok

12 farkas, 60 kutya genetikai anyagának összehasonlításával Erik Axelsson (Uppsala Egyetem) és munkatársai 122 olyan gént fedeztek fel, amelyek valószínűleg a kutya házasítása során változtak meg, ebből 19 az agyi működésekkel kapcsolatos. De az is kiderült, hogy a keményítő lebontásáért felelős amiláz - szerkezeti felépítése miatt - 28-szor aktívabb a kutyában, mint a farkasban, így a kutyák körülbelül ötször hatékonyabban emésztik a keményítőt, mint vadon élő rokonaik. Emellett egy másik szénhidrátbontó enzim, a maltáz hosszabb a kutyákban, a növényevőkhöz hasonlóan. Mindez arra utal, hogy a kutyák tápanyagigénye nem azonos a farkasokéval - genetikai változások révén feltehetően az emberi települések körül felhalmozodó, szénhidrátban gazdag, de fehérjében szegény hulladék hasznosításához alkalmazkodtak (Axelsson et al., 2013).
Nature News
ScienceNow
The Bark
Psychology Today Blog
The Other End of The Leash 

Újabb érvek a kutya dél-kínai eredete mellett

A régészek és a genetikusok egyaránt vitatkoznak arról, hol és mikor történt a kutya háziasítása. A korai leleteket nehéz megkülönböztetni a farkasokétól, a genetikai eredményeket pedig erősen befolyásolja, hogyan gyűjtötték a vizsgálatba bevont alanyokat, és milyen vonatkoztatási pontokat használnak. A molekuláris módszerek azonban jelentősen fejlődtek, és ma már egyre átfogóbban vizsgálják, hogyan különbözik a farkas és egyes kutyafajták örökítőanyaga egymástól. Ebből lehet ugyanis következtetni a kutya eredetére. Minél változatosabb az egy élőhelyről begyűjtött örökítőanyag, annál valószínűbb, hogy ott volt a kutyák bölcsője. Egy amerikai kutatócsoport ezt a helyet – a sejtmagban lévő örökítőanyag számos pontjának elemzésével a Közel-Keletre helyezte (vonHoldt et al., 2010). Svéd és kínai kutatók viszont - 2002-ben a mitokondrium sejtszervecske, 2012-ben az Y kromoszóma vizsgálata alapján is - azt állítják, hogy a kutyák a Jangce folyó legdélebbi folyásánál váltak el az ősi farkastól (Ding et al., 2012). Szerintük a mitokondrium vizsgálata sem igazolja a távol-keleti eredetet – noha kialakulásuk után biztosan nagyon hamar eljutottak a kutyák oda is (Ardalan et al., 2011).

A képet tovább bonyolítja, hogy korai kutyafosszíliák még sosem kerültek elő Dél-Kínából – igaz, senki sem kereste őket -, ráadásul könnyen lehet, hogy a háziasítás olyan helyen történt, ahol mára már lecsökkent a genetikai változatosság, vagyis a mai leszármazottak vizsgálata valójában nem sokat árul el a több mint tízezer évvel ezelőtti időszakról. Célszerű (lenne) az ősi fosszíliákat is bevonni a genetikai vizsgálatokba, és minél több részletet vizsgálni a teljes örökítőanyagból, mert az Y kromoszóma meglehetősen konzervatív, vagyis nem sokat változott az elmúlt évezredek alatt.

Kutya Szövetség 2012/3

No wonder that the debate between archeologists and geneticists on dog’s origin seems to be endless. Early dog fossils are very difficult to set apart from wolf remains, and the genetical analysis is heavily influenced by the methods scientists apply when selecting subjects and reference points. However, as methods and technologies develop, scientists find new ways to distinguish the genome of different breeds of dogs and wolves. They do so to find out where and when the dog actually appeared. The more diverse genetic samples are from a given location, the higher the chance that the ancestor of today’s dogs lived there. In 2010, by analysing certain sections of the dog’s DNA, scientists pinpointed the dog’s origin to the Middle East. Other colleagues however argue that the examination of the chromosome Y helped them to conclude that Asia South of Yangtze River was the principle and possibly sole region of wolf domestication. The fact that no early dog fossils had been found in South-China does not help to settle the debate. Scientists now seek for further fossil evidence and analyise other section of dog DNA (Nature, vonHoldt et al., 2010)

Mammutvadászok

Fosszilizálódott kutyakoponya, az állkapcsok közt mammutcsonttal.
Fotó: M. Germonpré

Csehország egyik híres, a jégkorszak végének mamut és ember maradványait rejtő régészeti lelőhelyén több mint 4000 kutyaféle-csontot is feltártak. Mivel a szakirodalom még mindig nem egyezett meg arról, hogy a kutya megjelenése pontosan mikorra tehető, cseh kutatók alaposan átnézték a múzeumokban őrzött leleteket, hátha van köztük olyan, ami kutyától, és nem farkastól vagy más kutyafélétől származik. Találtak is három olyan koponyát, amelyeknél a megrövidült orr, a széles pofa és agykoponya, és az azonos méretű tépőfogak egyértelműen jelezte, hogy egykori tulajdonosaik az európai paleolit kutyacsoporthoz, és nem farkashoz tartoztak. Egészen biztos tehát, hogy 28-22 ezer évvel ezelőtt már nagy – kb. 35 kilós, 60 cm marmagasságú, husky-szerű - kutyák kísérték a cseh erdők elődjeiben portyázó vadászokat. Egyiküket mamutcsonttal a szájukban temették el, hogy ne éhezzen, amikor gazdáját átkíséri a túlvilágra... (Germonpré et al., 2011).
Fotó: http://www.msnbc.msn.com/id/44819678/ns/technology_and_science-science/t/someone-gave-prehistoric-dog-bone/#.T4BD0NltpoU

Kutya Szövetség 2011/12

A kutyák titokzatos élete

A legnagyobb videomegosztó oldalon (youtube.com) a 'The Secret life of the dog' címre rákeresve olyan filmet nézhetünk meg, amely a legújabb tudományos tényeket mutatja be a kutyákról, közérthető és élvezetes stílusban. A BBC adása azt járja körül, hogy mitől válhatott a kutya az ember legjobb barátjává. Íme, az epizódok rövid tartalma:

Érzelmek felismerése

A kutyagazdák szerint kedvenceik könnyen ráhangolódnak gazdájuk érzelmeire. Angliában, a Lincoln egyetemen a kutatók arra kíváncsiak, vajon hogyan teszik ezt. Eredményeik szerint talán úgy, mint az emberek... Idegrendszerünk felépítése miatt érzelmeink nem egyformán nyilvánulnak meg arcunk jobb és a bal oldalán. Egyes teóriák szerint a jobb arcfél az, amely érzelmeinket kifejezőbben tükrözi. Ezt alátámasztja az a megfigyelés is, hogy egy velünk szemközti emberi arc szemlélésekor először balra, tehát az illető jobb arcfelére pillantunk. Érdekes módon, a kutyákkal ugyanez a helyzet! Míg egy tárgy vagy egy másik kutya fotójának szemlélésekor véletlenszerűen néznek jobbra vagy balra, az emberi arcok megvizsgálását balra pillantással kezdik. Úgy tűnik tehát, hogy a kutyák megtanulták: az emberi érzelmek az arc jobb feléről olvashatók le megbízhatóbban. Ma még nem tudjuk, hogy más állatok is képesek-e erre, és van-e veleszületett hajlam a háttérben. De bámulatos a hasonlóság az ember és a kutya arcolvasási szokásai között, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb állat, beleértve a farkast is, nem érdeklődik az emberi tekintet iránt, vagy kerüli azt.

Az ugatás szerepe

A kutyaugatást sokáig csak véletlenszerű hangsorozatnak tekintették. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékén Miklósi Ádám és Pongrácz Péter azonban más véleményen volt. Ugatásokat vettek fel többféle helyzetben szereplő, például kikötött, játékot kérő és idegent támadó kutyáktól. Az ugatásmintákat visszajátszva kiderült, hogy az emberek meglepő pontossággal kitalálják, milyen érzelmeket fejez ki a hallott hang, és miféle helyzetben adta ki azt a kutya. A kutyaugatás tehát érzelmeket közvetít a gazda számára. Ne felejtsük el, a vadon élő kutyafélék igen ritkán ugatnak. A gyakori hangadás a háziasítás során jelent meg, ami önmagában is azt igazolja, hogy a kutyaugatásnak fontos funkciója van, segíti a kutya és ember kommunikációját, egymásra hangolódását.

Két faj vonzalmának hormonális alapjai

A hormonok nagyon fontos szerepet játszanak viselkedésünk és érzelmi állapotunk formálásában. Egy kisbaba születésekor az anyában és a babában is rengeteg oxitocin nevű hormon szabadul fel, ami fontos szerepet játszik a közöttük lévő kapcsolat kialakulásában. Annak ellenére, hogy az újszülött valójában ismeretlen személy, az anya különlegesen mély vonzalmat érez iránta. A szoptatás és a kisbaba érintése, simogatása ismételten oxitocin-felszabadulással jár, ami tovább mélyíti a kapcsolatot. A stockholmi Karolinska Intézet kutatói szerint a kutya és az ember vonzalma mögött hasonló mechanizmus állhat. Kutya-gazda párosokat invitáltak laboratóriumukba, és arra kérték a gazdákat, hogy hosszasan, gyöngéden simogassák a kutyáikat. A teszt ideje alatt rendszeres időközönként vért vettek a kutyától és a gazdától is. A vérminták elemzésekor kiderült, hogy a simogatás során mindkét szereplőben jelentősen megemelkedett az oxitocinszint, hasonlóan a babájukat szoptató kismamákhoz. Az oxitocin csökkenti a vérnyomást és a stresszt, ellazulást, bizalom- és örömérzetet okoz. Ezek után már érthető, miért ritkább a kutyatulajdonosok körében a szívinfarktus, illetve miért gyógyulnak meg hamarabb infarktus után a kutyagazdák.

A különleges kapcsolat eredete

Hihetetlen, hogy a kutyák mind közös őstől erednek, hiszen óriási a fajták közötti változatosság. Emiatt sokáig azt hitték, hogy bizonyos fajták a sakáltól származnak, mások esetleg a prérifarkastól. A molekuláris biológia fejlődésével azonban lehetővé vált a pontos leszármazás vizsgálata is, és a genetikai eredmények alapján teljesen bizonyos, hogy minden kutya őse kizárólag a szürke farkas, semmi más. Az azonban máig bizonytalan, hogy hol és mikor történt a farkas háziasítása. A régészeti leletek kevés támpontot adnak, mert a farkasszerű kutyák és a farkasok nem különböztethetők meg egymástól. Az első csontvázak, amelyek már nem farkasszerűek, 14-15 ezer évesek. Ennél régebben, amikor a háziasítás valójában megkezdődhetett, az emberek még vadászó-gyűjtögető életmódot folytattak. Valószínűleg az általuk hátrahagyott hulladékokon alakult ki a farkasoknak egy olyan populációja, amely már nem félte, hanem kereste az emberek közelségét. A kölcsönös szimpátia alapját az jelenthette, hogy a farkasok az emberekhez hasonlóan együttműködő csapatban, és nappal vadásznak. Az emberek sokkal hatékonyabb vadászok lettek a kutyák segítségével, és így több utódot hagyhattak maguk után. Néhány kutató szerint a mezőgazdaságra való áttérés is csak a kutyák segítségével volt lehetséges. Az emberek korántsem lehettek olyan hatékonyak a termőföldek védelmezésében és a jószágok terelésében, mint a kutyák. Talán az egész civilizációt a kutya háziasításának köszönhetjük, és a kutya nélkül még ma is vadászó-gyűjtögető törzsekből állna az emberiség...

Tanulékonyság, képezhetőség

Gyűlnek a bizonyítékok arról, hogy a kutya bizonyos tekintetben emberszerűbben gondolkodik, mint legközelebbi rokonaink a csimpánzok. A Max Planck Intézet kutatói a lipcsei állatkert csimpánzait és gazdákkal együtt élő kutyákat összehasonlítva például úgy találta, hogy a kutyák sokkal ügyesebbek, mint a csimpánzok, ha az emberek gesztusa alapján találhatnak élelmet. A kutyák még a tekintet irányjelzései alapján is jeleskednek a feladatban. Figyelemreméltó, hogy az emberek szivárványhártyája körül nagy, fehér ínhártya található, ami állatokra nem jellemző. Egyes elméletek szerint a fehér ínhártya és a sötét szivárványhártya kontrasztja az emberek közötti kommunikációt segíti. A kutya szívesen nézi az emberi tekintetet, a csimpánz viszont kerüli. Mivel a csimpánzok között sosem fordul elő, hogy az egyik egyed a másiknak akár mutatással, akár tekintettel jelezné egy táplálékdarab hollétét (az ilyesmit mindenki megtartja magának), a társak efféle jeleinek figyelése semmiféle előnnyel nem járna. A kutyák élete azonban egészen más: esetükben az életben maradást az biztosítja, ha hatékonyan együttműködnek a gazdájukkal, és fogékonyak az emberszerű kommunikációs jelekre. A kutyák olyannyira kitűnnek ezekben a készségekben, hogy némely példányaik még a szókincs terén is felveszik a versenyt akár egy két éves gyerekkel. Egy Bécsben élő border collie, Betsy több mint 340 (!) tárgyat ismer fel a nevéről. Egy átlagos kutya jó, ha a labdát és a pórázt megkülönbözteti... De ennél is elképesztőbb, hogy Betsy akkor is a megfelelő tárgyat apportírozza, ha csak a tárgyról készült fotót, vagy a tárgy kicsinyített mását mutatják neki. Egy ilyen jel (ikon), hasonlít a jelölt tárgyra, de nincs fizikai kapcsolatban vele. Ez a kutya az jelek értése terén olyan intelligenciáról ad számot, amit még csak nem is sejtettünk.

Veleszületett vagy tanult képességek?

Az emberszerű képességek származhatnak onnan is, hogy a kutya emberek között nő fel, és például a csimpánzok nem. Ahhoz, hogy kiderüljön, tanultak vagy öröklöttek-e a kutya különleges képességei, a kutya ősét, a farkast ugyanolyan módon kell nevelni és tartani, mint a kutyákat. Ebben az esetben bármilyen különbség a kutyák és a farkasok között csakis a háziasítás miatt módosult örökítő anyag kifejeződése miatt lehetséges. Budapesten, az Etológia Tanszéken, ahol az ugatásos kísérletek is zajlanak, sor került egy efféle összehasonlításra. Mivel a farkasok csak akkor válnak igazán szelíddé, ha szemkinyílás előtt kerülnek emberhez, és a testvéreiktől elkülönítve nevelik őket, az összehasonlításhoz használt keverék kiskutyákat is ugyanúgy nevelték fel a kutatók. Kiderült, hogy az ily módon szelídített farkasok az állatkerti példányokhoz képest jóval kevésbé féltek az idegen emberektől és tárgyaktól (sőt, vonzódtak hozzájuk), de az agressziójukat korántsem kontrollálták annyira, mint az ugyanúgy nevelt kutyák, és az ember kommunikációs jeleinek követésében sem voltak hatékonyak, mert nem érdeklődtek az emberi tekintet és gesztusok iránt. A kutya tehát nem "enkulturált", emberszerűvé nevelt farkas, hanem más, az emberrel való együttműködésre hajlamosító géneket hordozó faj.

A háziasítás egy lehetséges története

Szibériában, ötven évvel ezelőtt szovjet prémróka-tenyésztők arra kértek egy genetikust, segítsen nekik egy kezelhetőbb állomány kialakításában, mert a rókák szinte összetörik magukat a ketrecben, annyira félnek a gondozóktól. Beljajev azt javasolta, hogy csak azokat az egyedeket tenyésszék tovább – egy évben az állomány 5-10%-át – amelyek a legkevésbé húzódnak el a ketrecük mellett álló emberektől. Nem telt bele 30 év, és szinte a teljes állomány viselkedése gyökeresen megváltozott. A gondozókat farkcsóválva, nyüszítve üdvözölték az állatok, és alig várták, hogy kézen, arcon nyalhassák őket. De, érdekes módon nem csak az állatok viselkedése, hanem a külleme is megváltozott: némelyiknek lógó füle lett, bundájukban fehér foltok jelentek meg, a farkuk felkunkorodott, a lábak rövidültek, évi egy helyett már kétszer tüzeltek. Vagyis, kutyaszerűek lettek. Könnyen lehet, hogy a kutyák is így alakultak ki a farkasokból, és a küllem változatossága pusztán a szelídségre történő kiválogatódás mellékterméke. A vad és a szelíd típusú rókák genetikai állományának összehasonlításával a szelídség génjei is feltárhatók. Valószínűleg nem új gének megjelenéséről van szó, hanem olyan módosulásáról, amelyek az egyedfejlődést szabályozzák. Úgy tűnik, hogy a kutyák és a szelíd típusú ezüstrókák viselkedése megőrzi kölyökszerű vonásait ivarérett korban is.

A "cukiság" nyomában

Miért tartjuk ellenállhatatlanul dédelgetnivalónak a kutyákat? Az Oxfordi Egyetem kutatója szerint azért, mert a kutyák nagyon sok kölyökszerű vonást hordanak magukon – különösen az ölebek. Nagy szemeik és nagy, lelógó füleik vannak, amelyek saját utódainkra emlékeztetnek bennünket. Modern képalkotó eljárásokkal kimutatható, hogy kisbabák arcának szemlélésekor az agy elülső lebenyén, az orrnyereg feletti részen agyi aktivitás zajlik. Feltételezhető, hogy ugyanez a terület lép működésbe kutyaképek láttán is, de a pontos eredményekre egyelőre várnunk kell. A kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a kutya valójában a gyerekeink helyére pályázik. Saját utódait is velünk nevelteti fel, mint a kakukk, amikor más madárfaj fészkébe rejti tojását.

A kutyafajták genetikai betegségének haszna

A fajták kialakulásához vezető beltenyésztés azzal is együtt jár, hogy bizonyos öröklött betegségek felhalmozódnak egy-egy fajtában. Mivel ma már a kutyák teljes örökítő anyagát ismerjük, a beteg és az egészséges kutyák összehasonlításával kiszűrhető, hogy melyik kromoszóma mely szakaszához köthető a betegség. A kutya genetikailag sokban hasonlít az emberhez, ezért számos kutyabetegség az emberben is ugyanúgy működik, mint a kutyában. A kutyafajták által hordozott genetikai betegségek tehát végső soron az emberek gyógyítását is segíthetik. A kutyák jót tesznek az egészségünknek.

Világszerte hétszáz milliónyi kutyatartó egyéni tapasztalata is alátámasztja, hogy kutyát tartani jó. Szeretet adhatunk, és feltétel nélküli szeretetet kapunk viszonzásul. A kutya veleszületett készségei már kölyökkorától kezdve az emberéhez hangolják viselkedését. A kutya kutatása az emberi elme, civilizáció és betegségek mélységeibe enged bepillantást. Sokféle állattal keveredhetünk jó viszonyba, de semelyikkel sem alakulhat ki olyan különleges, bensőséges kapcsolatunk, mint legelső háziállatunkkal. 

Kutya Szövetség, 2010/04

Közel-Kelet vagy Kína?

Több mint tíz éve folyik a vita a genetikusok között arról, hogy hol és mikor történt a kutya háziasítása. Múlt év végén egy kutatócsoport a kínai Jangce folyó déli folyásánál vélte megtalálni a háziasítás helyszínét, idén tavasszal viszont egy rivális csoport a Közel-Kelet mellett tette le a voksot. Körülbelül 5-7000 kilométerre van a két helyszín egymástól, tehát nem csekély a különbség.

Az eltérő eredmények a kutatási módszerekre és a kutatási alanyok megválasztására vezethetők vissza. Mindeddig a mitokondrium (energiatermelő sejtszervecske) örökítőanyagát vizsgálták, annak is csak egy részét, legutóbb azonban a sejtmag teljes örökítőanyagát, nem kevesebb, mint 48 000 ponton. A mitokondriumos vizsgálat szerint az örökítőanyag a kínai kutyákban a legváltozatosabb, ami arra utal, hogy ők alakultak ki a legrégebben, vagyis Kínában lehetett a kutyák bölcsője. Az újabb kutatásban azonban nem azt vizsgálták, hogy melyik kutyacsoport mintája a legváltozatosabb, hanem azt, hogy melyik farkasminta hasonlít a kutyákéra. A hasonlóság rokonságot jelez, tehát a kutyák onnan eredhetnek, ahol a közeli rokon farkas él. A kutyák örökítőanyagát 225, ázsiai, közel-keleti, európai és amerikai farkaséval, valamint 60 prérifarkaséval vetették össze (a prérifarkas Észak- és Közép-Amerikában él).

A kutyák - 85 fajta 912 egyede – leginkább a közel-keleti (izraeli, szaúd-arábiai és iráni) farkasokkal mutattak rokonságot. Az európai és az ázsiai farkasok is hordoztak közös vonásokat bizonyos kutyafajtákkal, ami feltehetően későbbi kutya-farkas kereszteződések genetikai nyomai.

Érvek a közel-keleti háziasítás mellett és ellen

A közel-keleti háziasítás egyébként jól illeszkedik a régészek által felvázolt keretbe. Kínából nem ismeretesek ősi kutya-leletek, de a közel-keleti ásatások során 12-13 ezer éves kutyamaradványokra is bukkantak már. A kutyák és emberek közötti szoros kapcsolatra utal, hogy olyan kölyökkutya-csontvázat is találtak, amely összekuporodva egy ember karjai között feküdt. A kutya faj azonban valószínűleg ennél is jóval korábban alakult ki, hiszen egy belgiumi lelet 31 ezer éves, Nyugat-Oroszországban pedig 15 ezer éves maradványokat találtak. Közel-Kelet mellett szól az is, hogy itt háziasították második háziállatunkat, a macskát, és itt alakult ki a mezőgazdaság is, amelynek fenntartásához bizonyosan szükség volt a kutyára.

A kínai eredet ellen más érvet is igyekeznek felhozni a kutatók. Úgy tűnik, hogy az afrikai páriakutyák változatosabb géneket hordoznak, mint bármely más kutya – noha kizárt, hogy a kutyák Afrikában alakultak volna ki, hiszen ott nem él szürke farkas. A genetikai változatosság önmagában tehát semmit nem mond arról, honnan származnak a kutyák.

Peter Savolainen, a korábbi közlemény szerzője szerint azonban az új vizsgálat eredménye nem meggyőző. Részint a vizsgált farkasok közül egyik sem származott a Jangce déli vízgyűjtő területéről, másrészt a kínai leletek hiánya semmit sem bizonyít, csak azt, hogy a kínai régészek nem érdeklődnek a korai farkas- és kutyacsontok iránt.

A fajták eredete

Az eredet vitája tehát korántsem dőlt el, viszont a genetikai elemzés újabb ismeretekkel szolgált a kutyafajták közötti rokonsági viszonyokról. A 85 fajta közül csak kevés hordozott farkasra jellemző géneket. Ezek az "ősi" fajták a következők: basenji, afgán agár, szamojéd, saluki, kánaán kutya, új guineai éneklő kutya, dingó, csau csau, shar pei, akita, alaszakai malamut, szibériai husky és eszkimókutya. A farkaséhoz hasonló genetikai anyag ugyan nem biztos, hogy az ősi eredetre utal, mert származhat a farkasokkal való kereszteződésekből is, de ez valószínűleg csak az északi fajták esetében fordulhatott elő. A legalább 4000 éves dingó, valamint az új guineai éneklő kutya farkasmentes területről származik. A farkashoz közeli fajták közül egyébként feltehetően a basenji a legősibb, de a csau csau is legalább kétezer éves, és minden említett fajta minimum ötszáz éve létezik.

A többi (vizsgált) kutyafajta mind a viktoriánus időszakban (kb. 1830-1900) kialakult ebtenyésztői gyakorlat "terméke", és genetikailag meglepően távol áll az ősi farkastól, ami szigorú tenyésztési szabályok követésére utal. A kutatók valamennyi kutyaegyed genetikai mintájáról meg tudták határozni, hogy melyik fajtához tartozik (a bullterrier kivételével), ami arra utal, hogy a fajták általában viszonylag kevés alapító egyedre vezethetők vissza, erős a beltenyésztés, és a fajtákon belül viszonylag kevés egyedet tenyésztenek tovább.

Genetikai és funkcionális fajtacsoportok

Újabb fajták kialakítása során bevett gyakorlat, hogy már létező fajták egyedeit keresztezik egymás között. Emiatt könnyen előfordulhat, hogy a küllemre hasonló vagy azonos feladatra tenyésztett kutyák valójában nem rokonok. Legtöbbször mégsem ez a helyzet: a vizsgálatból kiderült, hogy a kutyafajták közötti genetikai rokonság nagyon hasonló az eredeti feladatkör alapján kialakított fajtacsoportokéhoz. A juhászkutyák, az agarak és a kopók esetében tökéletes egyezőséget találtak az Amerikai Kennel Klub osztályozási rendszere és a genetikai rokonság alapján felállított kategóriák között. Az újabb fajták tehát többnyire funkcionális és genetikai szempontból is hasonló egyedekből alakulnak ki. Van persze kivétel ez alól. Az ölebek és a munkakutyák többféle fajtacsoport sajátosságait is felvonultatják genetikai szinten. Ez azt jelenti, hogy ezekben a fajtacsoportokban a fajtaalapító ősöket nem a hasonló küllem és funkció, hanem más szempontok alapján választották ki. Az ölebek például jellemzően valamilyen nagytestű (vadászkutya vagy juhászkutya) és kistestű kutya keresztezésével alakultak ki, így nincs rájuk speciálisan jellemző genetikai összetétel. Így fordulhat elő, hogy a toy uszkár és a havanese a dobermannal és a schnauzerekkel alkot rokon csoportot, a francia bulldog és a boston terrier pedig a boxerrel.

Ezt a fajtaalapító gyakorlatot jelentősen elősegíti az, hogy a kutyákban számos tulajdonságért mindössze egyetlen gén megváltozása felel. Kutyákban a rövid láb kialakulását például egy növekedést szabályozó gén mutációja okozza. Ez meglepő, hiszen emberekben – de még növényekben is – a testméretet számos, önmagában igen csekély hatású gén szabályozza. Ha valamelyik egyedben véletlenül megjelenik a rövidlábúságot okozó genetikai eltérés, akkor a hordozó egyedet más fajtákba bekeresztezve könnyen elő lehet állítani egy új, rövid lábú fajtát. Ez az oka annak, hogy a kis termetű ölebek nem alkotnak egységes genetikai csoportot. A közelmúltban tárták fel a szőrtelenség és a szőrzet színjeit meghatározó géneket is. Kiderült például, hogy a fekete szín kutyákban alakult ki mutáció során, és visszakereszteződés révén került át a gén a szürke farkasba több ezer évvel ezelőtt. Mivel erdős területeken a fekete szín előnyös, a mutáció elterjedt a farkasok között. Egyre többet tudunk tehát arról, hogyan alakulhatott ki viszonylag rövid idő alatt a kutyákra jellemző küllembeli és viselkedési változatosság.

Magyar vonatkozás

A 85 vizsgált fajtából az egyik magyar, de nem csak ezért különleges. A kuvaszt az Amerikai Kennel Klub a Munkakutyák közé sorolja, genetikailag azonban, úgy tűnik, az ibizai kopóval együtt külön kategóriát alkot, amely legközelebbi rokonságban az agarakkal áll. A kuvasz azon néhány kivétel közé esik tehát, amelyek nem sorolódtak be a kutyakiállítók által használt funkcionális kategóriákba. Persze lehet, hogy csak a vizsgált kuvaszok hordoztak szokatlan géneket (a vizsgálatban legalább kilenc egyed reprezentált minden fajtát, de az eredetükről nincs adat).

A háziasítás genetikai következményei

A kutyák és farkasok génjeinek összehasonlítása azt is elárulhatja, hogy milyen változások történtek a kutya örökítőanyagában a háziasítás során. A háziasítás következtében az egyik erősen megváltozott génszakasz emberi párja az ún. Williams-szindrómával függ össze, ami szeretetreméltósággal, boldogságérzettel, barátságos viselkedéssel jár együtt. Ha ez kutyában is így van, akkor sikerült megtalálni a bizalom génjét... Más, a farkaséhoz képest kifejezetten erőteljesen megváltozott kutyagének az emlékezésben játszanak szerepet. Lehet, hogy a kutyák emiatt fogékonyak annyira az ember különböző kommunikációs jelei iránt.

vonHoldt et al., 2010

Kutya Szövetség 2010/5

Kínai hódító: a dingó

A genetikai vizsgálatok úgy látszik, mindig tartogatnak valami meglepetést: most éppen azt, hogy a dingó nem Tajvanon és a Fülöp-szigeteken keresztül, a házityúkkal és malacokkal együtt érkezett Ausztráliába, ahogy eddig tudtuk, hanem valószínűleg már jóval korábban, Délkelet-Ázsiából Melanézián és Indonézián át. És igaz, hogy egyelőre nem találtak 3 500 évnél régebbi dingó-maradványt Ausztráliában, a genetikai bizonyítékok szerint a dingó mégis régebben, legalább 4 600, de lehet, hogy 18 300 éve benépesítette a területet, vagyis nem a korai földművelők hozták magukkal Óceániába. Az új-guineai éneklő kutya és a polinéziai kutyák is a - feltehetően kis számú - hódító csapat leszármazottai. Mindez az emberi őstörténetről is árulkodik: arra utal, hogy a polinéz kultúra nem csak tajvani, hanem indonéz és melanéz gyökerekkel is rendelkezik, és a polinézek ősei jóval lassabban, fokozatosabban, az indonéz szigetvilág lakóival alaposan elkeveredve népesítették be mai lakhelyüket.
link
Kutya Szövetség, 2011/11

Őskutya: sokfélébb, mint gondoltuk

Dél-Szibériából 33 ezer éves őskutya-lelet került elő, ami azért fantasztikus, mert úgy tűnik, se közel, se távol nincsenek későbbi, jégkorszak utáni rokonai. A felépítésében a grönlandi kutyáéhoz hasonló maradványok tehát egyedülállóak, és ez arra utal, hogy a kutya háziasítása a Földön több helyen is megindulhatott, de bizonyos ágak – például a szibériai – leszármazottak nélkül elhaltak. Ez a lelet valószínűleg még nem is igazán kutyától származik – inkább valamiféle átmenetet jelentett a kutya és a farkas között. Kihalásához is az vezetett – vélik a kutatók, hogy még farkasszerűen ragaszkodtak a területükhöz, és nem követték a vándorló emberhordákat. 14 ezer évvel ezelőttre tehető az az időszak, amikor már valódi, háziasított kutyák kísérték az embereket.
Ovodov et al., 2011, PLoS One
Kutya Szövetség, 2011/10

Életre-halálra szóló szövetség - rókával

Angol és kanadai kutatók észak-jordániai ásatásai nagyon érdekes leleteket hoztak a felszínre. Kiderült, hogy korábbi ismereteinkkel ellentétben az emberek már ún. Natufián korszak előtt, tehát 14 500 évnél is régebben letelepedett életmódot folytattak, létezett mezőgazdaság és temetkezés. Sőt, a háziasítás csírái is megjelentek – erre utal egy, a sírokban talált rókatetem. A csontváz épsége miatt bizonyos, hogy a róka nem táplálékul szolgált, hanem kedvencként tartották, és gazdája halálakor megölték, hogy mellé temethessék. A lelet szerint már a kutyák megjelenése előtt is különlegesen szoros kapcsolat alakulhatott ki az emberek és az állatok között.
link
Kutya Szövetség, 2011/3

Jó barát, finom falat

Észak-Amerikába körülbelül 14-20 ezer évvel ezelőtt érkeztek meg az emberek Ázsia felől. A kutya háziasítása ekkoriban már megkezdődhetett – hozzávetőleg 15 ezer évvel ezelőttre tesszük ezt az eseményt – de a kutya feltehetően csak későbbi hódítókkal érkezett a kontinensre. Erre utal legalábbis az a lelet, amit nemrégiben találtak meg a Maine-i Egyetem kutatói Texasban. A koponyatöredék és lábcsont korát 9400 évesre becsülik (korábban ugyan már jelentettek ennél idősebb leleteket, pl. az idaho-i Jaguár-barlangból, de a pontosabb vizsgálatok során kiderült, hogy azok mindössze 1-3 ezer évesek). A csontok egykori tulajdonosa egy 14 kg-os, emberek által nevelt házikutya lehetett – mielőtt gazdái leölték, megfőzték, és elfogyasztották volna. Az akkori kutyák tehát minden bizonnyal nem csak társnak, őrszemnek és vadászpartnernek számítottak, hanem táplálékforrásnak is.  

A kutató, Samuel Belknap egyébként véletlenül talált rá a kutyacsontokra, miközben holocén kori emberek táplálékösszetételét vizsgálta. A csonttöredékek alapján a kutya típusa egy új-mexikói, rövid orrú indián ebével állt a legközelebbi rokonságban. DNS vizsgálat szerint pedig bizonyossá vált, hogy a lelet nem farkastól, prérifarkastól vagy rókától származik, hanem a perui kutyafajták közé tartozik.

A kutyákat valószínűleg csak éhínség vagy ünneplés idején fogyasztották, levesként, esetleg raguként.

link

Kutya Szövetség, 2011/3