Jutalmazzunk és/vagy büntessünk?

Íme, egy vizsgálat, amely segít megvilágítani, milyen hatása van a kutyára annak, hogy jutalmazással vagy büntetéssel tanítjuk. Brit tudósok 53 kutyagazdát kérdeztek meg arról, mi a kedvenc kiképzési módszerük, majd levideózták a kutyájukat néhány egyszerű feladat teljesítése közben. Az eredmények szerint a gyakori büntetést alkalmazó gazdák kutyái kevésbé szívesen léptek kapcsolatba idegenekkel, és a fizikai büntetéssel is találkozó kutyák kevesebbet játszottak a gazdájukkal. A jutalmazásos módszer híveinek kutyái viszont jeleskedtek egy új feladat megtanulásában. A feladatmegoldást a gazda viselkedése is befolyásolta: a játékosabb és türelmesebb gazdák kutyái jobb teljesítményt nyújtottak. A kiképzési módszer és a gazda viselkedése tehát egyértelműen kapcsolatba hozható a kutya viselkedésével. A büntetés káros hatású lehet, míg a jutalmazás serkenti a kutya tanulási képességét – állítják a kutatók.
Persze az efféle kutatásoknál mindig kérdéses, mi az ok, és mi az okozat. Még az is előfordulhat, hogy az idegenekkel bizalmatlan és nem játékos kutyák kevésbé fogékonyak a jutalmazásos módszerekre, és gyakrabban kell rájuk szólni. És az is lehet, hogy a türelmes gazdák körültekintőbben választanak maguknak kutyát, ami a kutya tanulási képességeiben is tükröződik. Mivel a tanulási módszerek témaköre érzelmileg túlfűtött terület, az eddigi – szerény – eredményeket is érdemes némi fenntartással kezelni. A kutatás mindenesetre megerősítette korábbi, kérdőíves vizsgálatok eredményét, miszerint a jutalmazáson alapuló tanítás mind a kutya, mind a kutya-gazda kapcsolat szempontjából előnyös.
link

Kutya Szövetség, 2011/08

Nagylelkű embernél érdemes kuncsorgni

A kutyák szívesebben kunyerálnak élelmet attól az embertől, akivel fel lehet venni a szemkontaktust, mint attól, akinek le van takarva a szeme vagy elfordul – ezt az Etológia Tanszék munkatársai mutatták ki évekkel ezelőtt. Most viszont két olasz egyetem kutatói azt vizsgálták, hogy felismeri-e a kutya, ki a "nagylelkű" vagy "zsugori" adakozó.
A 100 tesztalanyt 4 csoportra osztották. Az egyik csoport a következő színjátékot tekinthette meg: két, egymással szemben ülő ember étellel teli tálkát tartott maga előtt. Egyszer csak belépett a szobába egy harmadik személy, a "koldus", és ennivalót kért. Válaszul a "zsugori" kísérletvezető ellökte magától, és hangosan "Nem"-et mondott, a "nagylelkű" viszont "Tessék!" kíséretében adott egy falatot. A második csoportban ugyanez játszódott le, de nem volt "koldus", a kísérletvezetők a levegőhöz beszéltek. A harmadikban a gesztusok hiányoztak, a negyedikben pedig a hangok. A kutyák többször is megnézhették ezt az eseménysort, azután maguk is kunyerálhattak. Az eredmények szerint azoknál a csoportoknál, ahol volt koldus, és hang is kísérte az interakciót, a kutyák egyértelműen a "nagylelkű" kísérletvezetőnél kuncsorogtak. A gesztusok, vagyis a "koldus" ellökése nem bizonyult elegendőnek.
Az efféle kutatásoknál mindig felmerül a kérdés, hogy a kutyák csak azért ilyen ügyesek, mert az emberek között élve más sok mindent megtapasztaltak, vagy azért, mert a háziasítás során veleszületetten fogékonyabbá váltak az ember jelzéseire? Ez még biztosan sokáig fogja foglalkoztatni a kutatókat, különösen azért, mert egy rivális amerikai csoport eltökélten érvel amellett, hogy inkább a körülmények, és nem a háziasítás formálja a kutyaelme képességeit. A válasz persze is-is: már tudjuk, hogy rendkívül intenzív és hosszú szocializáció után a farkasok is értik annyira az emberi viselkedést, mint egy átlagos kutyaóvodás.

Kutya Szövetség, 2011/08

A kutyák az egypetéjű ikreket szagát is megkülönböztetik

Fotó: Farkas Katalin

A Cseh Köztársaságban nagyon komolyan veszik a kutyakutatást, olyannyira, hogy egyik egyetemük saját Kutyaviselkedési Kutatóközponttal büszkélkedhet. Legfrissebb közleményükben annak jártak utána, hogy jól képzett szagazonosító kutyák képesek-e megkülönböztetni egymástól az egypetéjű ikreket. Mivel az egypetéjű ikrek genetikailag azonosak, várható, hogy szaguk is egyforma, feltéve persze, hogy az étrendjük is egyforma. A korábbi tanulmányok igen vegyes képet mutattak, hol az derült ki, hogy a kutyák képtelenek megkülönböztetni az egypetéjű ikreket, hol az ellenkezője. A csehek a vitát tíz, jól képzett szagazonosító kutya bevonásával igyekeztek lezárni. Az eljárás a nyomozások során használatos módszert követte. Ez abból áll, hogy a kutya a bűntett helyszínén talált bűnjel – például egy kesztyű, kalap – megszimatolása után egy sor ember közül kiválasztja, ki a bűnöző, ki hagyta el a bűnjelet. Annak érdekében, hogy az emberek megjelenése, viselkedése ne befolyásolja a kutyát, nem magukat az embereket szimatolja végig a kutya, csak a tőlük származó szagmintákat, amit külön-külön tégelybe helyeznek. Az ikrek szagát vizsgáló kísérletben tehát ikerpárok tagjaitól vettek gyerekenként két szagmintát. Az egyiket kiindulási szagként használták, a másikat többféle elrendezésben öt külsőre egyforma tégely valamelyikébe rejtették. A kutyák azt a feladatot kapták, hogy öt mintából válasszák ki, melyik tartozik a kiindulási szaghoz. Ha a kutyák nem képesek megkülönböztetni az egypetéjű ikrek szagát, akkor a kutya a saját szagnál és a testvérnél is jelezni fog. Ha viszont megkülönbözteti a gyerekeket, akkor a testvér szagmintájánál nem jelez be.
A tíz kutya összesen két egypetéjű és két kétpetéjű, 5-13 éves ikerpár mintáit vizsgálta végig. A gyerekkorú ikrek még ugyanazokat az ételeket fogyasztják, ezért az étrend nem befolyásolhatja az eredményeket. A kétpetéjűek genetikailag ugyanannyira különbözőek, mint a különböző korú testvérek, őket csak a biztonság kedvéért vonták be a kísérletbe. Ha netán a kutyák nem különböztetik meg az egypetéjűeket, de a kétpetéjűeket igen, akkor az azt jelzi, hogy a közös otthon és étrend sem képes megtéveszteni a kutyák orrát. De az eredmények várakozáson felül alakultak: nem csak a kétpetéjű ikrek tagjait, hanem az egypetéjűeket is hibátlanul megkülönböztette mind a tíz kutya! Jeleztek, ha a kiindulási szag párját rejtette valamelyik tégely az öt közül, és nem jeleztek, ha csak a testvértől származó minta szerepelt a tégelyek között. A kutyák tehát képesek megkülönböztetni a legalább öt éves egypetéjű ikrek szagát, annak ellenére, hogy ugyanott laknak és ugyanazt az étrendet fogyasztják. Kérdés, hogy az ikrek szaga vajon már újszülöttkorban is más-e, és ha igen, vajon miért...

Kutya Szövetség, 2011/08

Szarvasvadászok

Kanada nyugati részén sokan aggódnak a karibuk jövője miatt. A csökkenő létszámot elsősorban a farkasok számlájára írják. Egy friss kutatás azonban mindkét aggodalomra rá cáfol: kiderült, hogy a karibuk nincsenek is olyan kevesen, csak kerülik a feltűnést, másrészt a farkasok étlapján felettébb ritkán szerepelnek. A jó hírt pedig nem a szokásos technikai csodák – rádiótelemetriás nyakörvek és légi felderítés – hanem négy, jól képzett keresőkutya szolgáltatta. "Olcsó, hatékony és környezetbarát módszer" – lelkendeznek a szakértők.
A kutyák három télen át dolgoztak egy 2500 km²-es területen. Három állatfaj ürülékét kellett felkutatniuk, a találatot leüléssel jelezték. Összesen 1914 karibu-, 1175 jávorszarvas- és 327 farkas-hullatékot sikerült így begyűjteni. A téli hideg olyan jó állapotban őrizte meg a mintákat, hogy a laboratóriumban egyedi azonosításra és a stresszhormonok szintjének megállapítására is mód nyílt.
Az elemzés feltárta, hogy az eredetileg becsült 90-150 egyednél jóval, több, összesen 330 karibu mozog a területen. Emellett 387 jávorszarvast és 113 farkast sikerült beazonosítani. Nagy meglepetésre az is kiderült, hogy a karibuk számának hanyatlása korántsem a farkasokon kérhető számon. A farkasürülékek jórészt öszvérszarvas és fehérfarkú szarvas maradékaiból álltak, mindössze 10-10% származott jávorszarvasból és karibuból.
A stresszhormonok vizsgálata azt mutatta, hogy a forgalmas utak és olajkitermelő helyek közelében a karibuk stressz-szintje magas. A karibuk még kedvenc zuzmócsemegéjük fő lelőhelyeit is kerülik, ha azt autóút szeli át. Tavasszal némileg javul a helyzet, amikor a sárossá váló utak ritkítják a teherautó-forgalmat.
A kutatás jól jöhet a farkasvédőknek is, hiszen valószínű, hogy a ragadozók kiirtásával csak a szarvaspopuláció járna jól, a karibuk, amelyekre eddig sem vadásztak a farkasok, továbbra sem szaporodnának el. Inkább az olajtársaságokat kellene rávenni, hogy a karibuk által nem kedvelt területeken építsenek utakat. Mivel azonban ez súlyos dollármilliárdokba kerül, és a farkasvadászattal ellentétben nem sok élvezetet jelent, a probléma elodázása várható. A sikeres kutatásnak köszönhetően az viszont biztos, hogy a keresőmunkára képzett háziasított farkasrokon egyre gyakoribb lesz az ökológusok vizsgálati területein.