Magunkat háziasítottuk – akárcsak a kutyák

A kutya kutatása az emberi evolúcióról is árulkodik – ezzel a gondolattal látott neki a munkának Csányi Vilmos kutatócsoportja két évtizeddel ezelőtt. Ahogyan a kutya a háziasítás során megváltozott a farkashoz képest – nőtt a vonzódása, egyúttal lecsökkent agressziója az ember iránt, és képessé vált arra, hogy bonyolult közös akciókban vegyen részt, szinkronizálja vele viselkedését – úgy változott az ember is saját fajtársai irányába, mintegy háziasította saját magát. Azóta egyre több adat támasztja alá, hogy a feltételezés jogos volt, mert a kutya és az ember viselkedésében valóban párhuzamosságok vannak. Azt viszont csak valószínűsíthettük, hogy ez a háziasítás során fellépő genetikai változások eredménye, hiszen a sok gén közül nehéz kibogarászni, melyek változtak meg jelentősen (az embernek és a kutyának is körülbelül húszezer génje van). Mostanra azonban úgy tűnik, a molekuláris biológiai eljutott arra a szintre, hogy genetikai bizonyítékokat szolgáltathat az elmélet alátámasztására.
Egy főként svéd kutatókból álló csoport év elején arról számolt e, hogy a kutyában a keményítő emésztését hatékonyabbá tevő génváltozatok jelentek meg (az emberek maradék élelmiszerén élő kutyák sokkal több szénhidrátot kénytelenek fogyasztani, mint a farkasok, ezért ez egy nagyon hasznos adaptáció). Tavasz végén pedig két másik, Ya-Ping Zhang által koordinált kutatócsoport jelentkezett hasonló eredményekkel. A legjelentősebb közülük talán az, hogy 32 olyan gént sikerült azonosítani, amelyek kutyákban és emberekben egyaránt megváltoztak az evolúció során. Ezek elsősorban idegrendszeri folyamatokban, emésztésben és különféle rákbetegségek kialakulásában játszanak szerepet. A kutatók farkasok, kínai falusi kutyák (amik feltehetően a 32 000 évvel, Kelet-Ázsiában kialakult kutyák közvetlen leszármazottai) és modern fajták (német juhász, belga juhász) teljes genomját hasonlították össze. Az idegrendszeri változások már a háziasítás legelején lezajlottak, mert az ősi kínai kutyák és a modern fajták nem különböztek egymástól, csak a farkasoktól. Az is kiderült, hogy a kutyák viszonylag nagy egyedszámú farkaspopuláció leszármazottjai, és valószínűleg önszántukból csatlakoztak az emberekhez, a körülöttük felhalmozódó hulladék csábításának engedve, nem pedig néhány, az ember által megszelídített farkas ivadékai. Közülük nyilván csak a legkevésbé agresszívakat hagyták életben őseink, feltehetően ezért változott meg a kutyákban a farkashoz képest az SLC6A4 nevű gén, aminek terméke a szerotonin transzportálásában vesz részt, és emberben, kutyában egyaránt kapcsolatban van az agresszivitással. A kutatók feltételezése szerint a zsúfolt környezethez való alkalmazkodás részeként változott meg ez a gén és csökkent le a kutyák, emberek agresszivitása.

A háziasítás körüli vitákról bővebben egy korábbi bejegyzésben és a Nature News-ban olvashattok.

Megjelent a Mindennapi pszichológia 2013/3 számában.

High-speed kamerával az érzelmek nyomában

A videón a bal szemöldököt figyeljétek: megemelkedik, mivel a kutya éppen a gazdáját nézi - nem pedig egy idegent vagy egy kedvelt/utált tárgyat. Ember láttán ugyan mindkét szemöldökét megemeli a kutya, de ha az illető éppen a gazdája, akkor a balt még inkább. A kutatók szerint ez a gazda iránti kötődés megnyilvánulása, vagyis a bal szemöldök mozgása arra utal, hogy a szorongást keltő idegen helyzetben a gazda biztonságos bázist jelent a kutyának. 
Idegen ember látványára viszont nem a szemöldök, hanem a fül reagál, abból is a bal. Kissé hátrafelé mozdul, ami jelzi, hogy a kutya óvatossá válik. 
Kedvenc tárgyára nem adott a vizsgálatban részvevő 12 japán illetőségű eb semmi különös reakciót, viszont a rémisztő karomvágó olló hatására felhúzták kicsit a jobb fülüket. 

A kutatók eleinte úgy vélték, hogy ha a kutya meglátja a gazdáját, bizonyára örömöt érez. De ha így lenne, akkor nem a bal, hanem a jobb szemöldöknek kellett volna elmozdulnia, mivel a pozitív érzelmek a jobb arcfélen kifejezettebbek. Valószínűbb tehát, hogy itt egyáltalán nincs szó örömről: a kutyák nem közelíthették meg a gazdájukat, aki ráadásul a kutatók kérésének megfelelően rezzenetlen, érzelemmentes arckifejezéssel állt (ld. ábra: a gazda/idegen/kedvenc tárgy/ijesztő tárgy a széthúzott függöny mögött jelent meg, a kutyától két méterre). A helyzetet nyilván nyilván ijesztőnek, legalábbis furcsának találták a kutyák. A gazda felbukkanása kicsit enyhíthette a feszültséget, ez az érzés válthatta ki a bal szemöldök elmozdulását.  

A valódi világban a bal szemöldökről nem sokat tudnánk mondani, ott ugyanis így üdvözli a kutya (rég nem látott) gazdáját:


Forrás: Nagasawa et al., 2013

Csak a gazda ásítása ragadós

Az ásítás ragadós. De a történet itt nem ér véget: az ásítás egyúttal az empátia megnyilvánulása is. A kutyák ugyanis gyakrabban reagálnak a gazdájuk ásítására, mint egy idegenére, és nem lehet őket átverni műásítással. Ugyanez a helyzet az embereknél is: minél közelebbi kapcsolatban vagyunk az ásítozó személlyel, annál könnyebben ragad ránk az ásítása.

A kutatók a tesztelt kutyák szívritmusát is ellenőrizték, mert szerettek volna meggyőződni róla, hogy a kutyák nem az enyhe stressz hatására ásítoznak. Kiderült, hogy szó sincs erről: a kutyák szíve egyformán vert a különböző teszthelyzetekben. A kutatás augusztus 7-én jelent meg a PLoS One folyóiratban.  

A teljes képhez azonban hozzátartozik, hogy erősen ellentmondásosak a ragadós ásítással kapcsolatos vizsgálatok. Más kutatócsoportok is próbálkoztak már gazda-idegen hatásának összevetésével és szívritmus-méréssel is, de semmiféle hatást nem találtak. Ez a mérési módszerek hibája is lehet, illetve a kutyák kora is számít: csak fél évesnél idősebb kutyáknál fordul elő, hogy átragad rájuk az emberek ásítása. Figyelemreméltó az is, hogy az eddigi eredmények szerint saját fajtársuk ásítása nem ragad át a kutyákra, csak az emberé. Egyáltalán nem biztos, hogy a jelenség mögött embernél és kutyánál ugyanaz a mechanizmus áll, úgyhogy még sok izgalmas eredményre számíthatunk e területen.

Addig is kutyatartók, próbálkozzatok ti is az ásítás kiváltásával! A japán kísérletben a gazda vagy a kísérletvezető 5-5 percig ült a kutyájával szemben és hangosan ásítozott. A 10 perc alatt a 25 kutyából 11 ásított, akár hatszor is. Az átlagos ásításszám 1 volt, szemben a kontroll, hang nélküli szájtátogatós helyzettel, amikor átlagosan 0,2-szer ásították el magukat a kutyák.

Forrás: Romeroet al., 2013 (a cikk szabadon letölthető), kép

Hangjelző kutyák és robotok

A kutyák megfigyelése segíthet a robotok viselkedésének megtervezésében. Az ELTE és a University of Hertfordshire kutatói képzett "hallókutyák", (siketeket segítő kutyák) hangjelző viselkedését vitték át egy robotba. Ha valaki csenget a bejárati ajtón, a robot a gazdához, pontosabban a felhasználóhoz gurul, előre-hátra mozog, a fejét emelgeti, majd elindul az ajtó felé. Kisvártatva visszanéz, hogy követi-e őt a felhasználó. Ha nem, akkor visszafordul, újra megpróbálja felhívni magára a figyelmet. Ha követik, az ajtóhoz érve a felhasználó és az ajtó között váltogatja a tekintetét, vagyis hol a felhasználóra, hol az ajtóra néz. Ha a felhasználó végül kinyitja az ajtót, a robot jobbra-balra ingatja magát, így fejezi ki a sikeres akció feletti "örömét". A robot teljesen naiv felhasználókat is képes rávenni a feladat végrehajtására, elsősorban a tekintetváltásnak köszönhetően.

Koay et al., 2013
Forrás: Az Etológia Tanszék 2013. júliusi hírlevele. Feliratkozás a hírlevelekre
Hangjelző kutyák képzése