Az etológiában a dominancia két egyed kapcsolatának
jellemzője, amely általában harcias jellegű összeütközések során alakul ki. Az az egyed,
amely az összecsapásokat sorozatosan megnyeri, domináns lesz, amelyik
pedig behódol, alárendelt (szubordinált, szubmisszív). A dominanciahierarchia, vagyis a rangsor
kialakulása roppant hasznos, hiszen lehetővé teszi, hogy a csoportban élő
állatok a sérülés veszélye nélkül eldöntsék, melyikük férhet hozzá elsőként
bizonyos erőforrásokhoz. Például ha a csoport elejt egy zsákmányt,
először a domináns ehet belőle, a szaporodás joga is a dominánsé, éppúgy, mint
a legjobb pihenőhely. A rangsor nem szilárd, hanem az aktuális helyzettől és az
egyedek aktuális állapotától függően változik. Alakulását nemcsak az
ellentétek, hanem a baráti, támogató kapcsolatok is jelentősen befolyásolják.
Gyakran előfordul az is, hogy a dominanciaviszonyok nem térképezhetők fel a
csoporton belül, mert az egyedek kerülik a konfliktushelyzeteket, vagy hol
egyik, hol másik nyeri meg az ütközeteket.
Röviden ennyi a tudomány mondanivalója a
dominanciáról. Állatcsoportokban az egyedek törekednek rá, hogy minél magasabb
pozíciót foglaljanak el a rangsorban, hiszen így nekik jut a legtöbb, legjobb
táplálék, és ők szaporodhatnak tovább a legnagyobb eséllyel. Ehhez képest
hogyan kell tekintenünk a kutya és az ember kettősére? Van-e kétség bárkiben afelől, hogy ki az kettejük
közül, aki rendelkezik az erőforrások felett, aki szabályozza, hogy a másik mikor ehet,
sétálhat, pihenhet, szaporodhat? Természetesen az ember hozza a meghatározó
döntéseket. Mi, emberek korlátozzuk a kutya mozgását, szabályozzuk az
ellátását, szaporodását – ezért is nevezzük a kutyát háziállatnak. A legtöbb
kutya ezt gond nélkül tudomásul veszi, hiszen erre készítette fel a sokezer
éves háziasítás. Az ember irányít, a kutya szót fogad. Ha a kutya veszi át az irányítást, az katasztrófához vezet. Az ilyen kutyát az ember nem tartotta és nem tenyésztette tovább,
génjei kiszelektálódtak. A kutya tehát inkább szót fogad, csak hogy életben
maradjon. Ennek megfelelően a normális, átlagos kutya-gazda kapcsolat
tökéletesen mentes a dominanciaharcoktól.
A kutya
nem szelíd farkas
A háziasítás tehát abba az irányba hat, hogy a
kutya minél inkább együttműködő legyen a gazdájával, s szívesen alávesse magát
utasításainak. Sokan mégis úgy vélik, hogy a háziasítás nem járt jelentős
viselkedésváltozással, és a kutya alapvetően ma is farkas – hiszen
szaporodhatnak egymással, és az utódaik is szaporodóképesek. Nos, ez nem elégséges érv – az amerikai bölény és a házimarha
utódja is szaporodóképes, mégsem bölényeket tartunk az istállóban. Ugyanígy,
aki a kutya és a farkas hasonlóságával érvel, próbáljon meg kiképezni egy
farkast vakvezetésre, vagy akár csak tartson farkast a hátsó kertben. Sok
engedélyt kellene beszereznie a farkastartáshoz, és nem véletlenül: számos tudományos
kísérlet igazolja, hogy a legkörültekintőbb szocializálás sem teszi a farkast
alkalmassá arra, hogy kellően együttműködő legyen az emberrel és beilleszkedjen
egy emberi családba.
A
neveletlen kutya
Ha a legtöbb kutya nem tör falkavezéri, vagyis
alfa pozícióra, akkor vajon mi az oka a sok konfliktusnak, problémás
viselkedésnek? Nagyon egyszerű: sokan vélik úgy, hogy a humánus bánásmód
jegyében nem illendő határt szabni mások viselkedésének. A kutya viszont,
akárcsak egy gyerek, könnyen visszaél a szelídséggel, engedékenységgel vagy
határozatlansággal. Miért menne vissza a parkban a gazdájához, ha még
szaladgálni szeretne, és a szófogadatlanságnak semmiféle következménye nincs?
Miért ne morogna, ha a fenyegetéssel eléri, hogy a szemetesből kikotort fél
szendvics nála maradjon? Ugrál a bestia? Persze, hogy felugrál mindenkire,
milyen jó móka az! Kirohan a nyitott ajtón a gazda előtt? Hogyne rohanna, ha
tele van kíváncsisággal? Nincs mit tenni, a viselkedésnek korlátot kell szabni.
Az a kutya, amelyik megtanulja, mit lehet és mit nem, végül sokkal nagyobb
szabadságot élvezhet, mint korlátok nélkül nevelt, zabolátlan, neveletlen
társa.
A
„kemény” kutya
A kutyák persze nem egyformák. Vannak
magabiztos, rámenős példányok, akik tovább és erősebben ragaszkodnak az
elképzeléseikhez, akikhez határozottabb fellépésű gazda kell. Ezeket a kutyákat
nevezi a köznyelv „dominánsnak”. Született „alfák” azonban nincsenek. Úgy tűnik
– bár ebben még nem határozott a tudományos álláspont – a dominancia nem
jellemvonás. Előfordulhat, hogy egy egyed magas pozíciót foglal el egy fajtársi
csoportban, de nem biztos, hogy máshol is kivívná ugyanazt a státuszt. Egy
csivava lehet domináns saját tenyészcsoportjában, de nem valószínű, hogy túl
sokra vinné egy huskyfalkában. Az persze igaz, hogy az öntudatos, magabiztos
fellépésű kutyák nagyobb eséllyel kerülhetnek domináns pozícióba egy falkában,
de még ők sem uralnak minden helyzetet. Könnyen lehet, hogy az a kutya, amelyik
gond nélkül elmarja a többiek elől a csontot, hátránnyal indul a kanapéért való
vetélkedésben. Farkasoknál is helyzetfüggő a dominancia: míg a
táplálékkereséssel kapcsolatban a hím elsőbbsége érvényesül, a kölykök
gondozása és védelme során a nőstényé.
Kényszerítő
technikák
Ha egy kutyát nem tanítanak meg kölyökkorban
arra, hogy adott helyzetben mi a helyes viselkedés, könnyen a gazda fejére
nőhet. Ilyenkor jól jön a szakmai segítség, hogy helyrehozzák az elrontott
kapcsolatot. A kutya alárendelt viselkedését kikényszerítő technikák azonban
csak pillanatnyilag orvosolják a problémákat, hosszú távon akár károsak is
lehetnek. A kutyában állandósulhat a szorongás, ami egészségügyi problémákhoz,
illetve félelmi agresszióhoz vezethet. Mindkét fél számára örömteli kutya-gazda
kapcsolat csak félelem- és agressziómentes lehet. Gondoljuk át alaposan a kanadai kutató, Simon
Gadbois szavait: „Milyen kapcsolatot szeretnénk kialakítani a kutyánkkal?
Olyat, ami konfliktuson, dominancián és egyenlőtlenségen alapul, vagy olyat,
ami harmónián, játékon és kölcsönös megértésen? Túl sok évszázadon át
foglalkoztunk azzal, hogy kiszelektáljuk a kutyákból a nemkívánatos
viselkedésformákat ahhoz, hogy folytassuk ezt a szükségtelen erődemonstrációt.
Azok az emberek, akik a feszültséget keresik, tartsanak rozsomákot vagy grizzlymedvét.” Akik képesek bizalmon alapuló, kiegyensúlyozott kapcsolat kiépítésére a kutyájukkal, halk szóval, szemvillanással is irányítani tudják.
Dominancia
kutyafalkán belül
Többkutyás háztartásokban elkerülhetetlen a
versengés a kutyák között – ki tud kicsikarni több dédelgetést a gazdától, kié
lehet a konyhapultról odadobott maradék, ki száll először be és ki az autóból,
és így tovább. Ennek ellenére sok kutyatartó nem tudja megmondani, melyik
kutyája a domináns, a nyílt összeütközések ritkák, a különböző helyzetekben
pedig más-más eb jut nyerő pozícióba. Ha két kutya közül mégis következetesen
az egyik fél tűnik dominánsnak és a másik alárendeltnek, akkor eltérő
stratégiával működnek tanulási helyzetekben – derült ki Pongrácz Péter és
munkatársai tanulmányából. A domináns jószág (amelyik előbb/többet ugat, ha
idegen lép a házba; előbb eszik, ha ugyanakkor, ugyanazon a helyen kapnak enni,
és általában győz a verekedések során) könnyebben, szívesebben tanul az
embertől. A tesztben kétféleképpen lehetett megszerezni egy labdát. A kutyák felének a kísérletvezető az egyik
módszert mutatta be, felének a másikat. Kiderült, hogy míg a dominánsak a
bemutatott módszer szerint szerezték meg a labdát, az alárendeltek önálló
megoldással próbálkoztak. Egy korábbi viselkedéstesztből azt is tudjuk, hogy az
alárendeltek inkább kutya-központúak: ha egy (idegen) kutya mutat be egy
feladatot, akkor az alárendeltek lemásolják az akciót, a dominánsak viszont
figyelmen kívül hagyják. Ezt a megfigyelést ma már kiképzők is szívesen
használják: megtanítanak egy feladatot az idősebb, domináns kutyának, és vele
mutatják be a feladatot a kiképzés alatt álló újoncoknak. Nagyon hatékony
technika!
Hat, együtt élő kutyára GPS-t helyezve az is
kiderítettük, hogy a domináns kutyát séta közben is követik a többiek. Ez a kutya
idősebb és kontrollálhatóbb is volt, mint a többiek. Több mint 700, közös
háztartásban élő kutyapár gazdáinak beszámolóit megvizsgálva szintén azt találtuk, hogy a domináns
kutyák általában sétánál elöl járnak, képezhetőbbek, idősebbek mint az
alárendelt társuk. Emellett elsőként
férnek hozzá bizonyos erőforrásokhoz, védelmezik a csoportjukat (többet is
ugatnak), sajátos személyiségük van (agresszívabbak, impulzívabbak, okosabbak)
és a dominancia etológiában jól ismert jelei a viselkedésükben is megjelennek
(felüljelölik a másik vizeletét, összetűzésnél ők nyernek, az alárendelt
gyakran nyalogatja a szájukat). Sem a méret, sem a fizikai állapot nem
befolyásolja a rangsorban elfoglalt pozíciót, de ha szuka és kan él együtt,
akkor gyakoribb, hogy a szuka a domináns.
Falka vagy család?
Felmérések
alapján a kutyatartók több mint 90 százaléka családtagnak tartja a kutyát, amire a
kutya speciális kötődése, „hűsége” okot is ad. Stresszhelyzetben már egy kölyöknek is megnyugtatóbb hatású az ember, mint az anyakutya. Ez is a háziasítás során alakult ki, mert a szelíd farkasok egyáltalán nem kötődnek a nevelőjükhöz, bár határozottan kedvelik őket. Az is egyre inkább elterjedt, hogy a gazdák a kutya anyjának, apjának nevezik magukat, úgy gügyögnek a kutyához, mint egy kisbabához, elmosva a fajok közötti különbségeket. A kutyanevelés kétségtelenül hasonlít a gyerekneveléshez. Az a feladatunk, hogy időben és megfelelő módon megtanítsuk gyereknek, kutyának,
milyen szabályok szerint kell élni a mi csoportunkban, csapatunkban, családunkban. Ehhez természetesen hozzátartozik az is, hogy a kutyát
fajtársaival is megismertetjük – szocializáljuk –, mert csak így tanulhatja meg
a helyes kutyaviselkedést. Ezáltal mi is jobban megértjük majd, mit szeretne
közölni velünk a maga kutyanyelvén.
Dr.
Kubinyi Enikő – az ELTE Etológia Tanszék tudományos
főmunkatársa
A cikk rövidebb változata a Mindennapi Pszichológiában jelent meg.
