Fajtársnak tekinti-e a kutya az embert?

Gyakran megkérdezik ezt tőlünk, etológusoktól. Nehéz válaszolni, hiszen tűnődhetünk azon, milyen lehet kutyának lenni és kutyaként érzékelni a világot (benne az embereket), de amíg magunk nem válunk kutyává, igazából csak arra tudunk felelni, hogy a kutya az emberrel is úgy viselkedik-e, mint a fajtársaival.

Van, amikor igen. Ezt sokszor bajnak érzékeljük, mert a kutya agresszív vagy téves a szexuális irányultsága.

Máskor viszont olyan, mintha (kis)ember lenne. Pszichológusok kidolgoztak egy tesztet, ami méri, hogyan kötődik az egyéves kisgyerek gondozójához. Ebben a tesztben kifejezetten gyerekszerűen viselkedik a kutya - a gazda épp úgy nyugtatólag hat rá, mint az anya/apa a babára (Topál et al., 1998). Az pedig már a hetvenes évektől ismert, hogy ha egy kiskutyát egyedül hagynak, akkor a szeparációs szorongását jobban csökkenti egy ember, mint az anyakutya (Pettijohn et al, 1977). Felnőtt kutyáknál élettani paraméterekkel igazolható, hogy idegen helyen a jól ismert kutyatárs nem, de a gazda hatékonyan csökkenti a stresszt (Tuber et al., 1996). Vagyis a gazda jelenléte biztonságot nyújt a kutyának, nagyobb megnyugvást, mint bármely fajtársa, beleértve az anyát is. Nem állítanám, hogy ilyenkor embernek tekinti magát a kutya, de az szinte biztos, hogy minket "nem vesz kutyába".

Jön a baba – mi legyen a kutyával?

Mi lenne? Sétáljunk vele sokat! Több mint tízezer brit kismama vizsgálata alapján a háromezernyi kutyás másfélszer gyakrabban sportolt, egész pontosan sétált hetente legalább háromórányit, mint a nemkutyások. A séta jót tesz a baba fejlődésének (igaz, csak jól nevelt kutyával, mert a hasraesés ilyenkor kifejezetten ellenjavallt).

A kutatók a kismamák súlyának is figyelmet szenteltek. Meglepő módon az eredmények első ránézésre azt sugallták, hogy a kutyatartók kövérebbek, de a finomabb elemzés kimutatta, hogy a kövérség inkább a társadalmi státusszal függ össze. Vagyis, bizonyos családtípusok gyakrabban tartanak kutyát - és mellesleg gyakrabban küzdenek túlsúllyal (Westgarth et al., 2012). A fogyókúrához valószínűleg nem elég sétálni, futni is kell. De ezt halasszuk a terhesség utánra.

Emésztési probléma: leggyakoribb városi kan kiskutyáknál

A hányás és hasmenés miatt kevesen rohannak azonnal az állatorvoshoz, úgyhogy tulajdonképpen nem lehet tudni, mennyire gyakori. Norvég kutatók ezért a gazdákat kérték meg arra, hogy jegyezzék fel a múló rosszulléteket. Újfoundlandi, leonbergi, labrador és ír farkaskutya 585 egyedéről gyűlt így össze kétévnyi adat. A négy fajta közül az újfoundlandik küszködtek legritkábban emésztési gondokkal. De a legkritikusabb korszak, a gazdához kerülés időszaka azért náluk sem múlt el nyomtalanul: akárcsak a többieknél, hét hetes és három hónapos kor között a kiskutyák 7%-ánál jelentkezett hányás, 16%-uknál hasmenés, összefüggésben a sok izgalommal, új mikroflórával, táplálékváltással. Ettől fogva azonban jelentősen ritkultak a kellemetlen események, és két éves kor körül száz kutyára már mindössze 4-5 eset jutott fél év alatt. Kanoknál gyakoribb volt a rosszullét, valószínűleg azért, mert hajlamosabbak a kóborlásra és szívesebben ismerkednek idegenekkel. A hányás és hasmenés ritkán fordult elő egyszerre, de amelyik kutya hányt, annak hasmenése is volt a vizsgált időszakban és fordítva. Végül, valószínűleg senkit nem lep meg, hogy nyáron és városban a legkönnyebb felszippantani a kórokozókat – a hideg tél se a kórokozók szaporodásának, se a hosszú sétáknak nem kedvez. Azt viszont talán kevesen tudják, hogy a szarvasmarha-, birka- és lóürülék, amivel a vidéki kutyák természetesen gyakrabban kontaktusba kerülnek – kifejezetten jótékonyan hat az emésztésre (Saevik et al., 2012)

Fajtakülönbség a viselkedésben: vélt vagy valós?

Azt mondják, a statisztika mindig azt mutatja, amit mutatni akarunk vele. Így aztán tudóskörökben némi kétkedéssel fogadják azokat a cikkeket, amikről süt az elfogultság, de fehéren-feketén bizonyítják, hogy a harcikutyák valójában mind csodálatosan szelíd lények, még a légynek sem ártanak. Nos, higgyék el, szakértők kutyajellemzései alapján összeállított kérdőívünkkel se pro se kontra nem kívántunk egyetlen fajtát sem minősíteni. Pusztán arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen személyiségvonások azonosíthatók ezzel a módszerrel, és hogy a Magyarországon viszonylag gyakori német juhász, illetve magyar vizsla között van-e különbség e vonások mentén. Négy személyiségvonásra bukkantunk: idegenekkel szemben mutatott barátságosság, aktivitás, agresszivitás és képezhetőség. Első pillantásra úgy tűnt, hogy a magyar vizsla kevésbé agresszív és kevésbé képezhető a gazdák által kitöltött kérdőív alapján. A különbségek azonban eltűntek, amikor kontrolláltunk a tartási körülményekre, vagyis figyelembe vettük azt, hogy a vizslákat gyakrabban tartják lakásban, a német juhászokat pedig kertben vagy kennelben. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy az öröklött viselkedést jelentősen befolyásolja a környezet - ugyanakkor természetesen nem bizonyítja, hogy bármely két kutyafajta két egyedét azonos körülmények közt felnevelve azonos eredményt kapnánk. (Mirkó és mtsai, 2012).

Játsszunk kutatósat!

Tudományos körökben nagyon sikeressé vált egy egyszerű, az ELTE Etológia Tanszéken kidolgozott teszt, amivel otthon is bárki kipróbálhatja, hogyan gondolkodnak a kutyák. Ha van otthon tipegő kisgyerek, vele is próbát lehet tenni – kiderül majd, hogy a gyerek és a kutya hasonlóan viselkedik a helyzetben. Ha elérjük, hogy figyeljenek ránk, és kedvesen elmagyarázunk valamit, akkor akár az ésszerű viselkedést is sutba dobják, ha úgy vélik, ez a helyes válasz az alapján, amit tanítottunk nekik.

A házi vizsgálathoz két kis paravánra van szükség (30x50x30 cm-es kartondoboz is megteszi) és egy kutyajátékra. Tegyük a paravánokat egymástól kb. fél méterre, a játékot pedig eléjük a földre. Ültessük le a kutyát a paravánok előtt két méterre. Szólítsuk a kutyát a nevén, hogy ránk figyeljen, lépjünk a tárgyhoz, vegyük fel, és sétáljunk vele az első paraván mögé. Közben biztassuk a kutyát, hogy továbbra is figyeljen ránk. Tegyük a tárgyat a paraván mögé, majd sétáljunk tovább, haladjunk el a másik paraván mögött, és menjünk vissza a kutyához. Ő ekkor mehet keresni. Ha a játékhoz fut, és odahozza nekünk, játsszunk egyet, de ha az üres paravánhoz megy, hívjuk vissza. Ismételjük meg a fentieket még háromszor. Miután ily módon négyszer rejtettünk ugyanazon paraván mögé, váltsunk, és a következő három próbában ne hagyjuk a játékot az első paraván mögött, hanem lépjünk tovább, mutassuk, hogy a tárgy még nálunk van, majd tegyük le a második paraván mögé. Természetesen végig ugyanúgy, kedvesen szólongassuk a kutyát, nehogy lankadjon a figyelme. Ha a kutyánk úgy viselkedik, mint a többség, akkor az első paraván mögül remekül visszahozza majd a játékot, de a második sorozatnál gondjai támadnak, ugyanúgy az első paravánhoz fut, mint korábban. Nehogy azt higgyük, hogy a buta kutya rosszul emlékszik. Gondos kutatás kimutatta, hogy a figyelemfelkeltő jelek miatt a kutya tanítási helyzetként értelmezi a feladatot, ahol az első paraván mögött kell keresni. Ugyanez az eredmény, ha a kutyát az első sorozatban nem engedjük keresni, csak a másodikban. Nem befolyásol semmit az sem, ha a második sorozatnál nem lépünk oda az első paravánhoz. De ha a játék emberi közreműködés nélkül mozog (laboratóriumban ez megoldható), vagy az első sorozatnál meg sem szólalunk, a második sorozatnál viszont nagy hűhót csapunk a rejtés körül (vagyis néven szólítjuk a kutyát, kérjük, hogy figyeljen), kutyánk ügyesen visszahozza majd a játékot a második paraván mögül is. A kísérlet tehát megerősíti, hogy az ember kommunikációs jelei roppant erősen befolyásolják a kutya viselkedését. Ez többnyire kifejezetten előnyös, de adott esetben akár könnyen félrevezethetik őt bizonyos feladatok megoldása során. A kutyák ebben hasonlítanak a gyerekekre, de különböznek a farkasoktól (Kis et al., 2012, Topál et al., 2009, 'A not B test').