A videót Marc Bekoff posztjában találtam. A kutya valószínűleg nem először temeti el ezt a kölyköt, hiszen látszik, hogy szét van már szórva körülötte a föld, és feltűnően jól sikerült beállítani a kamara pozícióját is. De az nem túl valószínű, különösen ebben a környezetben, hogy a kutyát betanították. A Kutyaetológia csoport egyik tagja máris írt, hogy a szomszédjuk kutyájánál ugyanezt látta: szájában hordozta elpusztult kölykét, azután elásta... Egyre több a hasonló megfigyelés a kutyák gyászáról (?), pontosabban a halottakkal kapcsolatos viselkedésükről. Érdeklődőknek ajánlom ezt a cikket is, főleg elefántokról.
Nemrégen egy dingóról olvastam, hogy két napig hordozta a szájában az elpusztult kölykét. Persze a kutya nem azért emberszerű, hogy épp kannibalizmus ne forduljon elő nála. Egyrészt. ha kutyahúst etetnek vele, bizony megeszi, főleg ha előbb megfőzik. De szabadon kóborló kutyáknál is megfigyelték már a kölykök felfalását (köszönet a linkért Sz.D-nek). Gy. R. tenyésztő szerint a kopók is elfogyasztják - igaz, csak néhány nap után - társaik tetemét. Frissen még akkor sem eszik meg, ha ők ölték meg és "meghámozták". Lehet, hogy a videón szereplő kutya számára is csak táplálékfelesleg a kölyök, és néhány nap múlva, ha már nem épp a kutyaszag jellemzi, visszajön kiásni a tetemet... Egyszer talán okosabbak leszünk ez ügyben is.
Még egy aktualitás, amivel kapcsolatban igen komoly vita alakult ki a Kutyaetológia csoportban: A Companion Animal Psychology blogban megjelent egy összefoglaló az elektromos nyakörvek hatásáról. Szabad-e a kutya mozgását, viselkedését fájdalom okozásával, erőszakos módszerekkel kontrollálni? Okoznak-e egyáltalán ezek az eszközök fájdalmat?
Találtam ma egy frissen szabadalmazott szerszámot is, ami az áramütéshez hasonlóan kiválóan megakadályozza például azt, hogy a kutya elvágtázzon a mezőn egy felugró nyúl után:
Szemmel láthatóan ez a cucc rokonságban van a béklyóval, amit nyilván évezredek óta használnak mindenféle lábasjószágnál.
Pásztorkutyáknál a kolonc dívik (kép forrása):
A mozgást fizikailag korlátozó eszközök persze nem ugyanúgy működnek, mint azok, amikkel valóban megtaníthatunk valamit a kutyának, és ezért idővel elhagyhatók. De abban megegyeznek, hogy egyiket se raknánk a gyerekünkre. Általában. Mégis van hám szófogadatlan gyerekeknek, és autistáknál, akik hajlamosak minden előzmény nélkül világgá szaladni, néha kénytelenek a szülők ilyesmit használni...
A szöges-, elektromos nyakörvekkel, és hasonló eszközökkel kapcsolatos pengeváltások oka elsősorban szerintem az, hogy paradigmaváltást élünk. Némelyek már 'majdnem ember'-nek látják a kutyát, mások meg nem. Sok ember számára a kutya gyerekstátuszban van - legalábbis családtag -, és ki sokkolná árammal a gyerekét? Veszélyesek is, a szöges nyakörv például maradandó károsodást is okozhat. Másfelől, ezek az eszközök szakképzett ember kezében hatékonyak és minimális stresszt okoznak (ld. ezt a tanulmányt e-nyakörvről rendőr malinois-kon, köszönöm a kiképzőnek, aki felhívta rá a figyelmem). Ha valaki már minden mást megpróbált, akkor mégiscsak humánusabb efféle módszerek bevetése a kutya elaltatása helyett. De nem is kell odáig menni: egy elszökdösős kutya jólétét is növeli, ha már nem kell pórázon tartani, mert az elektromos nyakörvvel jól kontrollálható. Farkasok számára abból a célból fejlesztették ki e-nyakörvet, hogy megoldják ember és farkas békés egymás mellett élését.
A tudomány abba az irányba megy, hogy minél több párhuzamot tárjon fel a kutya és az ember szociális viselkedése, tanulási folyamatai között. Vagyis a feladat: minden kiképzési/rehabilitálási célt a lehető leghumánusabb módon érni el (és olyan egyszerű lemérni, mi humánus: az amit nem kívánunk magunknak sem...) Félreértés ne essék: nem a kutya humanizálásáról beszélek, hanem a nevelési módszerekről. Amiket a kutya már csak azért is megérdemel, mert elméje sok tekintetben közel áll a miénkhez. Az Amerikai Állatorvosok Állatviselkedési Társaságának állásfoglalása tetszik nekem: efféle eszközhöz csak akkor nyúlj, ha már végképp minden egyebet megpróbáltál.
Találtam ma egy frissen szabadalmazott szerszámot is, ami az áramütéshez hasonlóan kiválóan megakadályozza például azt, hogy a kutya elvágtázzon a mezőn egy felugró nyúl után:
A mozgást fizikailag korlátozó eszközök persze nem ugyanúgy működnek, mint azok, amikkel valóban megtaníthatunk valamit a kutyának, és ezért idővel elhagyhatók. De abban megegyeznek, hogy egyiket se raknánk a gyerekünkre. Általában. Mégis van hám szófogadatlan gyerekeknek, és autistáknál, akik hajlamosak minden előzmény nélkül világgá szaladni, néha kénytelenek a szülők ilyesmit használni...
A tudomány abba az irányba megy, hogy minél több párhuzamot tárjon fel a kutya és az ember szociális viselkedése, tanulási folyamatai között. Vagyis a feladat: minden kiképzési/rehabilitálási célt a lehető leghumánusabb módon érni el (és olyan egyszerű lemérni, mi humánus: az amit nem kívánunk magunknak sem...) Félreértés ne essék: nem a kutya humanizálásáról beszélek, hanem a nevelési módszerekről. Amiket a kutya már csak azért is megérdemel, mert elméje sok tekintetben közel áll a miénkhez. Az Amerikai Állatorvosok Állatviselkedési Társaságának állásfoglalása tetszik nekem: efféle eszközhöz csak akkor nyúlj, ha már végképp minden egyebet megpróbáltál.
