Népszerű posztok

2014. szeptember 18.

Mire emlékszik egy kutya?

Dr. Pongrácz Péter, az ELTE Etológia Tanszék adjunktusának vendégposztja


Kép forrása
Mikor e cikknek nekifogtam, rájöttem, hogy a kutyák memóriájáról nagyon nehéz mindössze pár oldalt írni. A memória ugyanis rendkívül összetett dolog, amely az ember és az állatok viselkedésében lépten-nyomon megnyilvánul, kezdve a leghétköznapibb teendőktől az egészen elképesztő emlékezőtehetséget igénylő feladatokig. A kérdést kicsit másként közelítve: ahol tanulásról beszélünk, ott a memória is jelen kell, hogy legyen valamilyen formában. A kutya memóriájára egészen hétköznapi példákat is mondhatunk: az, hogy az eb felismeri a gazdáját; vezényszavaknak engedelmeskedik; emlékszik, hogy a kert melyik oldalán szokott átjönni a szomszéd macskája – mind a memórián múlik. Azt hiszem, talán érdemesebb lenne ezeknél kissé izgalmasabb témával foglalkozni tehát, amely sok vitára ad alapot általában, és az etológusoknak is fejtörést okozott, vajon miként is tanulmányozhatnánk a jelenséget.

Ilyen, az emlékezőtehetséget is érintő kérdéskör a bűntudat esetleges létezése kutyáknál. Több kérdőíves felmérés is igazolta, hogy a kutyatartók jelentős hányada úgy gondolja, kutyája viselkedhet „bűntudatosan”, mi több, sokan arról is meg vannak győződve, hogy a kutya képes a bűntudat átélésére. A kérdéses szituáció, amelyben ez a jelenség a beszámolók szerint leggyakrabban megfigyelhető, vázlatosan a következő: a gazda találkozik a kutyájával, miután egy darabig nem voltak együtt (pl. a gazda hazajön a munkából), és a kutya viselkedésén „látja”, hogy az valami „rosszat csinált”. A kutya ijedtnek/alázatosnak tűnhet, kerüli a gazda tekintetét, elmarad a szokásos viszontlátáskori hűhó, stb. És láss csodát, a beszámolók szerint ilyenkor a lakásban, kertben körülnézve a gazda meg is találja az okot, ami miatt a kutya ilyen „bűntudatosan” viselkedett. Mi köze mindennek a memóriához? Nagyon is sok. Ugyanis emberi példákat alapul véve csak az tudhat bűntudatos lenni, aki emlékszik arra, hogy csinált valamit, mégpedig olyasmit, amiről pedig arra emlékszik, hogy nem lett volna szabad olyat tennie. Mielőtt megvizsgálnánk, kutyáink tényleg képesek lehetnek-e ilyen bonyolult elmejátékokra, nézzük meg gyorsan, vajon mire jó a bűntudat egyáltalán? Biológiában a „mire jó” kérdést az „adaptivitás kérdésének” szokták hívni, vagyis azt kívánjuk eldönteni, hogy ha a kutya bűntudatosnak mutatná magát, ebből származna-e valamilyen előnye. Az Etológia Tanszéken nemrég készült tanulmányban egy kérdőívben a kutya bűntudatos viselkedését vizsgálták. A gazdák jó része úgy vélte, kutyája szokott bűntudatot jelezni, és ilyenkor a gazdák többsége hajlamosnak mutatkozik kevésbé büntetni az állatot a távollétében elkövetett rosszalkodásért. Íme tehát egy olyan előny, amelyért tulajdonképpen „megéri” bűntudatot mutatni. Most már „csak” azt kellene eldönteni, hogy a kutyák tényleg emlékeznek-e arra, hogy mondjuk néhány órával korábban kiásták a virágokat a kertben, vagy felfalták az asztalon hagyott bejglit – és ráadásul emlékeznek-e arra, hogy egy ilyen tettért a gazdájuk haragos és büntetni akaró kedvében lesz majd?
Fotó forrása
Egyes vélemények szerint a bűntudatos magatartást nem a kutya remek emlékezőtehetsége okozza, hanem egyszerűen a betoppanó gazda legelső reakcióját olvassa le a kutya igen érzékenyen – és ha a gazda idegesnek, ingerültnek tűnik, netalán gyanakszik valami rosszaságra, akkor a kutya egyszerű reakcióként a bűntudatnak tűnő szubmisszív magatartásformákat fogja mutatni. Viszonylag egyszerű kondicionálással aztán bármely kutya megtanulhatja, hogy ha „bűntudatos volt”, akkor nem kapott ki, ha pedig vidáman ugrándozott ilyenkor, akkor jól elfenekelték. Gácsi Márta etológus azonban tovább ment ennek a kérdéskörnek a vizsgálatában. Több tucat kutya-gazda párost teszteltek le abban a vizsgálatban, ahol a gazda ismételten otthagyta három percekre a kutyát egy szobában, egy alacsony asztalon „felejtett” kolbászdarabka társaságában. Ezt megelőzően a kutyának több alkalma is volt arra, hogy ha esetleg leette a kolbászt az asztalról, a gazda szidása és tiltása révén megtanulja, hogy ezt bizony nem szabadna. A kísérlet két döntő kérdést igyekezett megválaszolni: vajon amikor a gazda visszatér, a kutyára tekintve meg tudja-e állapítani, hogy az eb megette-e a kolbászt a távollétében; és vajon a kutya viselkedésében tényleg van-e különbség akkor, ha megette, illetve ha nem a kolbászt. Az első kérdésre a válasz igen is nem is. A gazdák összességében jól eltalálták, hogy a kutya áthágta-e a lefektetett szabályt. Azonban ez inkább csak akkor sikerült nekik, ha a több epizódból álló teszt során a kutya kiszámíthatóan viselkedett (pl. mindig elvette a tiltott csemegét, vagy legtöbbször illemtudóan viselkedett). Ha viszont a kutya előzőleg hol elvette, hol nem a kolbászt, a gazda nem tudta eltalálni végül, pusztán a kutya „bűntudatos” magatartásából, hogy mi is történt. A második kérdésre (tényleg különbözik-e a kutya magatartása a szabálytalankodást követően az illemtudó ebekétől?) a válasz tulajdonképpen az, hogy igen. Ha a kutya megette a tiltott csemegét, akkor közvetlenül ezután több szubmisszív viselkedést mutatott a gazda visszatértekor, mint kb. tíz perccel korábban, amikor még tolvajlási lehetőség nélkül lett szeparálva a gazdájától rövid időre. Vajon mi okozhatta ezt? Elképzelhető, hogy a kutya tényleg emlékezett arra, hogy a gazda pár perce határozottan megtiltotta a kolbász elvételét. A kolbász elfogyasztása, majd a gazda viszontlátása felidézheti a kutyában a tiltás körülményeit és a kellemetlen érzést, amit a tiltás maga jelent. 

Összességében tehát elmondható, hogy a kutya „bűntudatos” viselkedése részben lehet csupán a gazda „beleérzése” és többé-kevésbé helyes következtetése a kutyával kapcsolatos tapasztalatai alapján; részben pedig lehet, hogy a kutya tényleg összekapcsol bizonyos konkrét tanult emlékeket korábbi büntetések, tiltások, illetve azok tárgya, körülményei között, majd a gazda megjelenésekor ezek egy adaptív, szubmissziós viselkedésformában jelentkeznek. Van-e mindennek akkor következménye arra nézve, hogy pl. a kutya nevelése során milyen emlékezőtehetséget várhatunk el az ebtől mondjuk nemkívánatos cselekvésekről való leszoktatás reményében? Alapvető szabály bármely memórianyom kialakításakor a kutya esetében, hogy ne számítsunk a magyarázat erejére, amely már gyermekek esetében is hatásos szokott lenni. A kutya számára a tanulás nagy hatású, pozitív illetve negatív ingerek összekapcsolását jelenti bizonyos helyzetekkel, tárgyakkal, helyszínekkel, személyekkel kapcsolatban. Egyszerűbben fogalmazva: a kutya igen könnyen tanul olyasmiről, ami nagyon jó, vagy ami nagyon rossz volt neki. Még egy lényeges dolgot nem szabad elfelednünk (már megint az a fránya memória!), hogy a tanulás során az összekapcsolandó cselekvésnek, tárgynak, személynek stb. időben közel kell lennie a megerősítéshez (jutalom, büntetés). Ha a kutya szétrágta a papucsunkat, mialatt nem voltunk otthon, hazaérkezve nagy valószínűséggel hiába rendezünk jelenetet, büntetjük és szidjuk a kutyát – igen apró a valószínűsége, hogy mégoly logikus érveinket és akár a testi fenyítést is összekapcsolja majd a papucs szétrágásának tilalmával. Másként fogalmazva: a tanítás visszamenőlegesen nem igazán hatékony módszer. (Természetesen ugyanígy hiába magyarázzuk a kutyának munkába indulás előtt is, hogy ne rágja szét a papucsunkat.)

Vajon akkor reménytelen esetnek számítanak memória szempontjából a kutyák? Egyáltalán nem, csak számukra megfelelő helyzetben kell próbára tennünk az emlékezőtehetségüket, illetve meg kell találnunk, miként lehet a legmegfelelőbben összekapcsolni a megerősítést a tiltani, vagy elősegíteni kívánt folyamattal. Zárásként csak egy kis bíztatás, hogy van még remény a hosszú távú memória fényezésére a kutyák körében. Az Etológia Tanszék olasz doktorjelöltje jelenleg is kutatja, milyen hosszú ideig emlékeznek a kutyák a „Csináld utánam” technikával megtanított akciókra. A technika lényege, hogy a kutyát kiképzik arra, hogy mindig azt az akciót hajtsa végre, amit az ember mutatott neki előzőleg. A végrehajtásra mindig ugyanaz a parancs ad jelet: „Csináld!”. A kutya ilyenkor visszaemlékszik, mit is mutatott neki az ember a figyelemfelhívó szakaszban. Nos, jelenleg a módszer késleltetéses változatában szereplő ebek már 12 órás (!) szünetet követően is emlékeznek arra, hogy amikor elhangzik végül a „Csináld!” parancs, mit is mutatott nekik az ember fél nappal korábban… Ez pedig, pestiesen szólva, „nem semmi”.

a kutya, 2014/07-08