Népszerű posztok

2015. július 15.

Első Bukfenc

Csányi Vilmos professzor, a hazai etológiai kutatások kezdeményezője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékének alapítója 2015 májusában ünnepelte 80. születésnapját. Ebből az alkalomból egy olyan írással köszöntjük, amely felidézi, hogyan kezdődtek a kutyaviselkedés-kutatások Magyarországon.

Bukfenc (a gödi Biológiai Állomás pulija) 1977-ben
Az 1970-es évek végén az Etológia Tanszék elődjének tekinthető gödi Biológiai Állomás Magatartásgenetikai Laboratóriumban paradicsomhalak úszkáltak, amerre a szem ellátott. De a labor vezetője, Csányi Vilmos érdeklődéssel követte a főemlősökkel végzett nyelvtanítási kísérleteket is. Arra gondolt, hasonló feladatokat kutyáknak is meg lehetne tanítani.

Bukfenc, egy pulikölyök és testvére nyolc hetesen érkezett meg Gödre. A labor épületét egy hatalmas, gyönyörű és békés Duna-parti park vette körül, paradicsomi hely a kutyák számára. A parkban volt erdő, mező, sőt tó, kerti pavilon, üvegház és állatház is, a közelben halsütő bódé és dunai föveny. Itt akkor sem lehetett volna unalmas az élet egy kutyának, ha semmi sem történik vele. De Bukfencnek iskolába kellett járnia, pontosabban magántanár járt hozzá. Nélküle nem készülhetett volna el Dóka Antal „Nyelvi kompetencia vizsgálata kutyán” című, 1977-es diplomamunkája.



Bukfenc születése előtt nem sokkal, 1975-ben jelentek meg az egyik legjelentősebb tudományos folyóiratban, a Science-ben a Gardner házaspár Washoe nevű csimpánzon folytatott nyelvtanításos kutatásainak eredményei. Washoe a süketnéma jelbeszéd 350 szavát tanulta meg, és ezeket mondatokká is formálta. Például, ha ki akart menni a virágoskertbe egy ajtón keresztül, ilyen jeleket adott: ”kinyit virág”; zárt ajtónál: „nyit kulcs”; egy csengő hangjára, ami az etetést jelezte: „hall enni”. Ezeket a kombinációkat mind Washoe találta ki, egyiket sem tanították neki.

Ez idő tájt egy másik csimpánznak, Sarah-nak is nyelvleckéket kellett vennie David és Ann James Premack jóvoltából. Sarah mágnestáblára kirakott műanyag lapocskák segítségével kommunikált a kutatokkal. A lapocskák táplálékra (alma, banán, stb.) és gondozói nevére vonatkoztak, de volt köztük olyan, amelyik igét, feltételes kapcsolatot, vagy tagadást fejezett ki. Így például egy lapocskákból összerakott mondatnak ilyesféle jelentése volt: „Ha Sarah vesz banán, akkor Mary ad Sarah csokoládé”.

Ezek a korai megfigyelések és később a 90-es években végzett hasonló kísérletek is azt mutatták, hogy a csimpánzok rendelkeznek a nyelvi képesség egyes elemeivel, ha jóval egyszerűbb formában is, mint az emberek. Képesek új jelek használatára és ezek általánosítására más helyzetekben, valamint megértenek egyszerűbb mondatokat is. Rengeteg gyakorlás, és az emberi környezetben való szocializáció szükséges hozzá, de a lényeg az, hogy a nyelvi képesség egyes elemei csírájában már megtalálhatók voltak a csimpánzokkal közös, körülbelül hatmillió éve élt ősünkben. De mi a helyzet a törzsfejlődés más szintjén álló fajokkal?

Itt térhetünk vissza a régi Bukfenchez, egy erős szociális kötelékben élő, összetett kommunikációs képességgel bíró faj egyik képviselőjéhez. Vajon Bukfenc képes-e arra, hogy Washoe-hoz és Sarah-hoz hasonlóan vizuális, netán akusztikus jelekkel kommunikáljon a gazdájával, illetve a kutatókkal. Dóka Antal etológus, Bukfenc gazdája és magántanára így emlékszik vissza erre az időszakra:
Szinte pontosan negyven éve… 1976. november vége. Harmadik éve járok ki Gödre és vad tempóban halazok. Egy fél év még, májusban bekötve le kell adnom a szakdolgozatot. Másodévesen Magatartásgenetika specire kezdtem el kijárni, mert a fölöttünk járó évfolyamból hárman is erősködtek, hogy ha valami értelmeset és érdekeset akarok csinálni, akkor ki kell mennem Gödre. Van ott egy nagyon érdekes srác, Csányi Vilmos, aki izgalmas új dolgokat kezdett és nagyon jól csinálja. Kimentünk páran, végighallgattuk a tényleg újdonságokat adó érdekes kurzust. Az első és könnyen megszokható az volt, hogy a tanár nem előadott, hanem rengeteget beszélgettünk. A félév végi vizsga is szokatlan volt: ahogy másoknál megszoktam, vártam a húzós kérdéseket és felkészültem, hogy bizonyítsam a felkészültségemet. Ilyesmiről szó sem volt: lazán, kötetlenül elbeszélgettünk, majd közölte, hogy jeles. Teljesen paff voltam, hiszen lényegében szakmai dolgokról cseverésztünk ugyan, de semmi küzdelmet nem jelentett, bele sem izzadtam. Még inkább meglepett, hogy búcsúzóul rákérdezett: akarok-e náluk szakdolgozni? Persze rögtön beleegyeztem. Utána kezdtem csak gondolkodni: de hiszen a halak szagától is felfordul a gyomrom és szédelgek, itt meg halakkal kell dolgozni. Úgy döntöttem, mindegy, csak kibírom. És három évig készültem a szakdolgozat előteremtésére. A téma az agresszió volt. Abban teljesen biztosak voltunk, hogy a paradicsomhal hímek agresszívek, ők működtek is rendesen. De a viselkedéskutatás akkor még igen gyerekcipőben járt, nem voltak jól használható módszerek, eszközök, mindent ki kellett találni. Azóta is bevált szokás szerint más területekről – a pszichológusoktól - igyekeztünk adaptálni. „Csak” a hipotézist kellett az új tudományterület, az etológia nyelvén megfogalmazni, majd az adatgyűjtéshez és a kiértékeléshez már lehetett a jól bejáratott eszköztárat alkalmazni. Nagy aggodalmamra a megfeszített munka ellenére még nem látszott az alagút vége, a határidő annál inkább.
Majdnem minden nap ebéd után, ha az időjárás engedte, közülünk valakivel a prof elment sétálni fél-, egy órát a parkba, vagy le a Duna partra. Ezek a séták igen kellemesek voltak (többnyire, persze a témától függött…). Informális beszélgetés közben előkerültek a szakmai és más problémák is, meghánytuk-vetettük a dolgot és egyezségre jutottunk. Vagy egyszerűen csak beszélgettünk. Ezen a november végi napon én lettem a kiválasztott. Elmentünk sétálni, hamar előkerült a szoros határidő. A „Na, hogy haladsz?” kérdésre aggályaimat kezdtem sorolni, felemlítve, hogy még egyáltalán nem tört rám a megvilágosodás.
- Te, mi lenne, ha kutyából csinálnád a szakdolgozatodat?
- Ööö – eltartott egy pár másodpercig, mire a meglepetésből felocsúdva megpróbáltam a realitások talaján megkapaszkodni - se kutya nincs a telepen, se elég idő a témaváltásra, fél éven belül el kell vele készülni – próbáltam az aktuális tényeket vázolni.
- Ne izgulj, belefér! Lesz kutya! Elhiheted nekem, hogy te meg tudod csinálni. Neked volt kutyád?
És ezt követően több órát sétálgattunk, ki a kertből, le a Duna parti ártérre, majd vissza. Kinek milyen kalandjai voltak a kutyákkal, mit vett észre, mit lehetne összehozni témaként. Az akkoriban futó, csimpánzokkal végzett „nyelvtanítási” kísérletekről már többször beszélgettünk. Arra az ellenvetésemre, hogy az ilyen népek eddig kizárólag pszichológusok voltak és többnyire házaspárok, akik több évet veszkődtek egy-egy csimpánzzal, a prof elintézte azzal, hogy a kutya jobb és az egyedfejlődése is gyorsabb. Ott él a családban, és ügy tűnik, nagyon gyorsan sok mindent megért.- No igen, de nem gesztikulál, nem manipulálja a tárgyakat, a csimpánzokkal alkalmazott módszerek (süketnéma jelbeszéd, mágnestáblára rögzíthető plasztik lapocskák) talán mégsem lennének célravezetők. Különben is fordítva kellene: nem az állatokat megtanítani egy, az emberi nyelvhez hasonló rendszer használatára, hanem az ő rendszerüket kellene nekünk megtanulni, megérteni. Eddig egyetlen ilyen eset volt: a méhek táncnyelve. Egyetlen más faj esetében sem vette még senki a fáradságot, hogy negyven évnyi szisztematikus piszmogással megfejtse egy másik faj kódrendszerét és megértse az üzeneteket.
- Jó ötlet! Mi lenne, ha te tanulnál meg kutyául? Emlékszel a tacsinkra? Az öcsémmel elég hamar megtanultuk utánozni az idegen érkezését jelző nyüszögését. És amikor kipróbáltuk, működött! Hátha más esetekre is működne a dolog? Nem kell ahhoz negyven év…
- Én tanuljak meg kutyául? De hisz olyan botfülem van, mint ide Lacháza! De persze elképzelhető, hogy működne a dolog.
- A botfül az nem számít. Nem énekelned kell! Meg a kutyák szeretnek tárgyakat hurcolni, visszahozni. Azzal is lehetne valamit kezdeni. Megtanítani a tárgyak nevét, meg az akciókat és ezekből kiépíteni egy rendszert.
- Hát, lehetne. De a csoportban senkinek sincs pillanatnyilag kutyája (kezdtem beadni a derekam, de még reménykedtem a makacs tények erejében.)
- Nem probléma. Martonvásáron most vannak puli kölykök, a jövő héten már nyolc hetesek lesznek, el lehetne hozni kettőt, egy fiút és egy kislányt. Klárival már megbeszéltem.
Bumm. Itt lett világos, hogy benne vagyok a csőben. A dolog már eldöntött volt, csak eddig én nem tudtam róla. Kutya lesz a szakdolgozati témám, címszerűen: nyelvi kompetencia vizsgálata. Módszertan nincs, szakirodalom nincs, szűz terület - idő pedig van…

Bukfenc karácsony előtt az egyik szuka testvérével, Pötyivel érkezett Gödre, és azonnal megkezdődött a tanítása. Dóka Antal naponta kétszer tizenöt perces foglalkozásokat tartott a kutyáknak. Az elsőn általában új jeleket tanított, a másodikon a már ismerteket gyakorolták. Ellentétben a most divatos kiképzési módszerekkel, itt jutalomként simogatást, játékot és dicséretet (a „jól van” ismételgetését) kaptak a kutyák, csak nagyon ritkán és speciális esetekben jutalomfalatot (pl. a „kérd” jelzés esetében). (Egyébként Washoe csimpánz tanításánál sem használtak táplálékjutalmat a kutatók, mert úgy tapasztalták, hogy rontja a tanulási teljesítményt.) Ha nem az utasításnak megfelelő cselekvést végezte a kutya, akkor Antal a „nem jó”-t ismételgette.

Bukfencék a tréningek során megtanulták a hívás, a tiltás, evés, ivás, behozás, ülés, kérés, tárgyak, emberek hang- és vizuális jelét. A vizuális jelek különböző alakú és tagolású 6x5x12 cm-es fadarabok voltak. A kiskutyák már első alkalommal reagáltak a hívásra (erőteljes 2-3 lihegés) és a tiltásra (mély morgás) használt hangokra. Enni és inni csak az evés jelére (kaffogás, illetve lefetyelés) kezdhettek, ezt öt alkalom alatt tanulták meg. Ha Antal egy idegen személy hívó hangjára morgással válaszolt, a kutyák, főleg Bukfenc, elhúzódtak és megugatták az illetőt.
Két hét után fordult elő először, hogy Bukfenc a hívás jelével hívta a kísérletvezetőt. Tizenegy hetes korukban tiltás ellenére a szuka odament egy „idegenhez”, és a hívásra nem jött vissza. Ekkor Bukfenc odaszaladt a testvéréhez, nyakánál fogva lerántotta, majd mindketten visszamentek a kísérletvezetőhöz. Pár nappal később a szuka szabályos lihegéssel hívta a helyére Bukfencet.


Dóka Antal eredeti írása megtalálható a Csányi Vilmos Kutyaakadémiája című könyvben. A könyv kapható az Etológia Tanszéken (Budapest, Pázmány P. s. 1/c, 6. emelet).

Megjelent az a kutya 2015/06 számában.