Népszerű posztok

2015. július 28.

Első Bukfenc - 2. rész

Csányi Vilmos professzor, a hazai etológiai kutatások kezdeményezője, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Etológia Tanszékének alapítója, 2015 májusában ünnepelte 80. születésnapját. Ebből az alkalomból egy olyan írással köszöntjük, amely felidézi, hogyan kezdődtek a kutyaviselkedés-kutatások Magyarországon. Az előző rész 1976 végén játszódik, amikor Csányi Vilmos és tanítványa, Dóka Antal, két pulikölyökkel olyan nyelvtanítási vizsgálatba kezdett, amihez hasonlót korábban csak csimpánzokkal végeztek.

Az Etológia Tanszék munkatársai a gödi Biológiai Állomáson, 2010-ben. Itt kezdődtek a kutyaetológiai kutatások a '70-es évek második felében. Dóka Antal az ülő sor jobb szélén, mögötte Csányi Vilmos.


Tizenhárom hetesek voltak a kiskutyák, amikor elkezdődött a tréning a fakockákkal. Ültetésnél két társítás, hívásnál három társítás elegendő volt ahhoz, hogy a jel felmutatására végrehajtsák az utasítást. „Enni” utasításra megettek egy falat citromot, de élesztőt, fokhagymát és féreghajtót is. Dóka Antal így idézi fel a tanítási folyamatot:

Bevetésre kerültek a fakockák. A kutyáktól 2-3 m távolságra kihelyeztem a megtanulandó tárgyat, 4-5 m távolságra tőlük leguggoltam, kitettem magam elé a behozandó tárgy jelét, majd felmutattam és a betonra csaptam a „hozd” fakockát a jel mellé. Eleinte szóban utasítottam (hozd a tálat), később elhagytam a szóbeli utasításokat és csak némajáték ment, csak a „jól van, ügyes vagy” és a „nem jó” hangzott el. Három tárgyat neveztünk el indulásképp (tál, csont, labda), mindegyiket 15 alkalommal társítottam a jelével. Ez után elkezdtem a tárgyakat kettes, majd hármas csoportban kirakni eléjük és így kértem a megnevezettet. Alig több mint egy hónap alatt sikerült öt hangjelt, három tárgy és egy akció jelölését „szóban” és „írásban” aktív használatra bevezetni.

Egy hónapig mindkét kiskutyával ugyanazokat a feladatokat végezte el a kiképző, de a kis szuka sokkal kevésbé figyelt oda az emberekre, és nem volt olyan készséges, mint Bukfenc, ezért egy új gazdát kerestek neki.
Négy hónapos korában Bukfenc 18 próba alatt megtanulta a „kérni” jelét. A tréning után két órával szabadon sétálva enni látott valakit, mire visszaszaladt a négy helyiséggel arrébb lévő laborba, és kihozta a „kérni” fakockát.

Sajnos ötletszerű volt a dolog, nem előre megtervezett, így aki aznap nem volt jelen, nem tudott az újdonságról. Másnap a prof korán megérkezett, nem volt még időm beszélni vele. Gyanútlanul elővett egy szendvicset és enni kezdett. Bukfencnek mindenhová szabad bejárása volt, rendszeresen őrjáratozott, minden helyiséget végigjárt és próbált a népszerűségből maximális hasznot húzni. A profhoz is berontott, minden üdvözlés nélkül kiperdült és elrohant a laborba, ahol lázas sietséggel előkotorta a kérőfát és már ment is vissza. Lelkesen letette a prof elé és várt. A prof értetlenül nézte és természetesen nem működött együtt. Erre a kiskutya dühösen megugatta („tessék betartani a szabályokat!”). Amikor tisztáztuk a helyzetet, megszilárdult a kérőfa működése. Ami a kutyák kognitív képességeit illeti: három nap múlva valahol megint enni látott valakit, rohant hát előkotorni a varázsos erejű kérőfát. (Akkor már egy hatalmas kupac tárgya volt, mindenféle fakockák, tálak, csontok, labdák, rongyok, szőrkefe, póráz, egyéb játékok. Egy méretes vesszőkosárban cipeltem minden nap kétszer a kísérleti helyiségbe és vissza.) Nem találta. Némi habozás után felkapta az etetőtálját és azzal rohant vissza a kiszemelthez.

A „kimegyünk” jele nem fakocka volt, hanem a póráz. Ezt vinnie kellett, nem csatolták rá. Ha nem volt a közelében senki, akkor is felvette a pórázt és azzal ment ki sétálni.

A következő lépésben a jelet és a konkrét tárgyat felcseréltem. A kirakott jelet kellett a felmutatott tárgyhoz hozni. Ez eleinte (egyesével kirakva) azonnal ment (a "hozd" lecsapását követően bármit lelkesen behozott, ami előtte volt). Az sem okozott nagyobb visszaesést, ha több konkrét játék közül kellett a felmutatott játék fakockáját behoznia, ha az csak egyedüli fakocka volt. Akkor lett nehezebb a dolog, ha egyszerre több fakocka volt előtte. Az viszont már heteket vett igénybe, hogy három fakocka közül azt hozza be, aminek a párját felmutattam. A tárgy-jel, jel-tárgy lényegesen gyorsabban ment, mint a jel-jel párosítás, itt nem is jutottam háromnál messzebb. (A tárgy-jel, jel-tárgy párosítás 11-ig ment.)
Mikor a "hozd  akármit" már 11 tárgy közül biztonsággal működött, akkor kezdtük szegényt a "vidd" utasítással gyötörni. Segítővel dolgoztunk. Mindegyikőnk kapott egy, az addig szereplő tárgyakhoz hasonló jelet. Kiraktam a „tál+Péter+vidd” sorozatot, ezzel egy időben a segítő, Péter, kirakta a „tál+hozd” jeleket (a saját „neve” mindig ott volt előtte). Gyakorlatilag már az első napon ment a dolog, ezért a következő alkalmakkor már elhagytuk a segítő előtti utasítás-kirakást, csak a segítő jele maradt. Amikor már ez is jól ment, akkor a segítő helyére konkrét, ismert tárgyakat raktam, később jeleket, ezek mellé kellett odavinnie a megnevezett tárgyat, vagy jelet. Néha persze elvesztette a fonalat (amit nem csodálok), ilyenkor vakarózni kezdett. Néha eleinte a "vidd X Y" kocogtatása után át is mentem a céltárgyhoz és a "hozd" betonhoz csapkodásával próbáltam világossá tenni a helyzetet. Ha némi tanácstalan nézelődés után leesett nála a tantusz, akkor ültéből felpattanva szinte a két hátsó lábára állt („aha” ugrás) és úgy indult végrehajtani az akciót.
No igen, a vidd… Egyik nap egy friss, meleg debreceni kolbászdarab volt a kezemben, amikor Péter bejött hozzánk. Gondoltam egyet, letettem a kolbászt és „vidd Péternek” utasítást adtam. Bukfenc indignálódva fölvette a kolbászt és nem túl nagy lelkesedéssel Péterhez kocogott vele és megvető pillantásokat lövellve elé köpte. Péter nagyon megdicsérte és a kolbászt visszaküldte vele hozzám. Visszahozta és ledobta elém. Utasítottam a megevésére, de valahogyan nem tűnt túl lelkesnek…
Egy sor szóbeli utasítást is bevezettünk: helyedre, befelé/kifelé (ha valamelyik helyiségbe be akartuk küldeni, vagy éppen ott nem volt kívánatos a jelenléte), „laborba”, ha munkáról volt szó. Ugyanígy a játék közben elhangzó utasítások közül is sok bekerült a repertoárba: fogd meg, csibész, kaparj, áss, keresd – ezek mind ellenőrizhető módon „működtek”. Félelmetes és szinte követhetetlen sebességgel tanult. A napi gyakorlatokat elvégeztük több személy jelenlétében is, hogy megtudjuk, kiket ismer név szerint. Rajtam kívül nyolc személy volt hibátlanul, név szerint beazonosítható.

A megfigyelések arra utaltak, hogy a kutyák is megtaníthatók tárgyakra vonatkozó jelek használatára, amelyeket képesek új helyzetekben is használni. Bukfenc a vokális jelek közül a hívást és a játékra felszólítást, a vizuális jelek közül pedig a „kérni” és a „kimegyünk” jeleket használta több ízben is a kísérleti helyzettől függetlenül.

Olvasgatom a naplót, meg a szakdolgozatomat. Ha nem én csináltam volna, el sem hinném. Mindez szűk négy hónap alatt zajlott úgy, hogy az első két hónapban két kutyával dolgoztam. A beadásig hátralévő két hónapban párhuzamosan még egy csecsemőotthonban 12-18 hónapos gyerekekkel végigcsináltam egy hasonló sorozatot. Ott persze már szigorú tudományos eljárás alapján, voltak csoportok, kontrollcsoport. Volt filmfelvétel is, amiről végig lehetett mindent nézni és aprólékosan elemezni. Sok hasonlóság volt a kisgyerekek és a kutyák viselkedése és teljesítménye között, de még több a lényeges különbség. Jóval később, húsz év múlva jutottunk el odáig, hogy már lehetett ezeket a jelenségeket tudományosan is vizsgálni.

Több mint három évtizeddel később nagyon hasonló kísérleteket végeztek Brazíliában Alexandre Pongrácz Rossi keverék kutyájával, Sofiával. Sofia két hónapos korától heti 3-6 alkalommal naponta 2-3 nyelvleckén vett részt. Megtanulta egy nyolc részre osztott billentyűzet használatát is. A billentyűzeten hét, 6x6 cm-es különböző jel (lexigram) jelképezte a sétát, simogatást, játékot, vizet, ételt és vizelést. Kétéves korára megbízhatóan megkülönböztetett egymástól több tárgyat és akciót. De a kutatók nem elégedtek meg azzal, hogy Sofia végrehajtja a rábízott akciót, hanem arra is kíváncsiak voltak, vajon ugyanolyan teljesítményt nyújt-e, ha az igék és a főnevek sorrendjét felcserélik, és egy tárgy neve nem egy bizonyos tárgyra, hanem hasonló tárgyak elvont halmazára vonatkozik. Ezért nemcsak a tárgy-akció párosok összeállítását változtatták véletlenszerűen, hanem a két szófaj sorrendjét is, tehát az utasításokban hol a főnév, hol az ige szerepelt első helyen. Emellett nemcsak egy bizonyos tárgyat (labdát, kulcsot, stb.) használtak, hanem eltérő színű, anyagú, formájú tárgyakat. Sofia ezt az akadályt is sikerrel vette, ami azért különösen izgalmas, mert ez már a kezdetleges nyelvtan alkalmazása, hiszen két különböző szófaj beazonosítása határozott lépés annak felismerésében, hogy a szavak mondatokká alakulhatnak.
Sofia mellett három border collie, Rico, Chaser és Gable, valamint Bailey, egy yorkshire terrier hívta fel magára a figyelmet azzal, hogy több száz, sőt Chaser több mint ezer szót ismer fel. Chaser arra is képes, hogy hasonló tárgyak halmazát azonosítsa egy szóval (pl. játék), vagyis kategorizál.
Gable vizsgálata viszont arra utal, hogy a szavak jelentésének általánosítása eltér a kutyáknál és az embereknél: a főként látással tájékozódó, vizuális ember inkább a formák alapján kategorizálja a tárgyakat, a taktilis, a tárgyakat megbökdöső, megcsócsáló kutya viszont méret és textúra alapján.

Ma már tudjuk, hogy megfelelő szociális környezetben szavakat, jeleket könnyen és gyorsan tanulnak a kutyák, és ezeket képesek értelemszerűen használni új helyzetekben.  Megértenek egyszerű mondatokat - egyelőre itt tartunk. A gödi megfigyeléseket illetően három dolog lehetséges: vagy iszonyatos szerencsével sikerült akkor egy sor, a tudományos vizsgálhatóságot húsz-harminc évvel megelőző lényeges jelenséget megfognunk, vagy Bukfenc volt felülmúlhatatlanul zseniális kutya, vagy mindkét feltétel összejött. Hajlok arra, hogy az utóbbi. Azok a megfigyelések és megállapítások, amik a sok tépelődés, átírás után bekerültek a szakdolgozatba, máig megállják a helyüket, visszaköszönnek a publikációinkban - a profnak köszönhetően szinte szó szerint. Képes volt zseniálisan meglátni és kiemelni a lényeget. Persze volt menet közben sok kajla ötletünk is, de Bukfencnek hála, ezeket elfelejtettük. Csak az maradt, amit ő is jóváhagyott, vagyis megcsinált. Az azóta elmúlt negyven évben rengeteg kutyával találkoztam, dolgoztam, számukat se tudom, biztosan több mint ezer. Mindenféle-fajta, hobbikutyák, rendőrkutyák, vakvezetők, segítőkutyák, sportkutyák, magasan képzettek és képzetlenek. Volt közöttük sok, „aki” előtt megemeltem a kalapom, de eddig még egyetlen Bukfenc sem került elém.




Dóka Antal eredeti írása a Csányi Vilmos Kutyaakadémiája című kötetben olvasható, amit a Professzor úr 80. születésnapjára állítottak össze tanítványai. A könyv megrendelhető a hunetholfound@gmail.com címen.

További olvasnivalók:
Ezen a blogon: link
Kaminski et al. (2004) Word Learning in a Domestic Dog: Evidence for "Fast Mapping". Science 304:682-1683
Rossi & Ades (2008) A dog at the keyboard: using arbitrary signs to communicate requests. Animal Cognition, 11:329-338.
Pilley & Reid (2011) Border collie comprehends object names as verbal referents. Behavioural Processes, 86:184–195.
Ramos & Ades (2012) Two-Item Sentence Comprehension by a Dog (Canis familiaris). PLoS One, 7(2): e29689
Zee et al., 
van der Zee E, Zulch H, Mills D (2012) Word Generalization by a Dog (Canis familiaris): Is Shape Important? PLoS ONE 7(11): e49382.