Mit keres a kutya a csecsemőkutató laboratóriumában?

Topál József és Kis Anna (MTA KPI ÖVK) vendégposztja

Hogy kerül a csizma az asztalra? – ebben a kérdésben a magyar nyelv a maga leleményes képszerűségével fogalmazza meg az érzést, amely az emberből önkéntelenül is előtör akkor, amikor valami nagyon oda nem illőt tapasztal vagy összefüggéseiben nem ért. A kutya és a kisgyermek viselkedési sajátosságait egyaránt boncolgató kutatókként gyakran mi is megtapasztaljuk, milyen az, amikor akár egy érdeklődő laikus, akár egy szakmabeli szeme elkerekedik, és láthatólag feltámad benne ez a furcsa érzés. Az ember ilyenkor kicsit kényelmetlenül érzi magát, és magyarázkodni kényszerül, hiszen első hallásra valóban eléggé bizarrul hangzik az a gondolat, hogy egy négylábú, szőrös, ragadozó állat tanulmányozása közelebb vihet bennünket emberi mivoltunk megértéséhez, vagyis ahhoz a bennünket ősidők óta izgató titokhoz, hogy mi teszi az embert emberré.
.... szóval akkor mit is keres a csizma az asztalon, azaz a kutya a csecsemőkutatók laborjaiban? Az alábbiakban az összehasonlító vizsgálatokra indító alapgondolatot, a kutatás általános kereteit szeretnénk bemutatni.
Hasonlóan ahhoz, ahogy egy szülő izgatottan lesi gyermeke első szavait vagy kezdeti lépéseit, a kutatók is régóta vizsgálják, hogy bizonyos képességek hogyan fejlődnek ki és miként nyilvánulnak meg az emberi viselkedésben. Az is szinte az emberiséggel egyidős kérdés, hogy elmebéli képességeink és különböző viselkedésformáink csak ránk jellemzőek vagy legalább részben megosztjuk ezeket az állatvilág más tagjaival. Annak érdekében, hogy erre választ kaphassunk viselkedéskutatók hosszú sora végzett kísérleteket a hozzánk biológiai rokonság szempontjából legközelebb álló emberszabásúakkal oly módon, hogy megnézte, ugyanabban a helyzetben miként viselkednek az emberi környezetben felnevelt, szelídített egyedek, illetve mi emberek (többnyire csecsemők, gyerekek).

Az ember, mint hiperszociális csoportlény
Ezek az összehasonlító vizsgálatok derítettek fényt arra, hogy az azonos környezetben nevelkedő csimpánz- és embergyerekek bizonyos elemi gondolkodási, logikai képességei (melyek például egy olyan feladathelyzetben nyilvánulhatnak meg ahol elrejtett tárgyakat kell megkeresni) meglehetős hasonlóságokat mutatnak. Ami azonban az emberrel való kommunikációs és együttműködésre irányuló társas viselkedési készségeiket illeti, az emberi csecsemő nagyságrendekkel gyorsabban fejlődik, és egyéves kora után messze lehagyja emberszabású társát. Nemcsak arról van szó, hogy a csimpánzok a nyelvi kommunikációt nyilvánvalóan nem tudják elsajátítani és még a jelnyelvi rendszerekben is csak nagyon primitív „nyelvtan” használatára képesek, de az olyan egyszerű emberi gesztusok megértésében, mint például a mutatás, a csimpánzok még felnőtt korban sem érik el az egyéves csecsemő teljesítményét. Mindezek a vizsgálatok azt a vélekedést erősítették, hogy az embert elsősorban társas- és kommunikációs képességei emelik ki az állatvilágból, s az emberré válás lényeges momentuma, hogy az alapvetően versengésen alapuló emberszabású fajokhoz képest az ember magas szinten együttműködni képes, „hiperszociális” lénnyé vált.

Placebohatás és a szeparációs szorongás

Sümegi Zsófia (ELTE, Etológia Doktori Iskola) vendégposztja

A szeparációs szorongás sok gazda számára jelenthet problémát a mindennapokban. Az ő kutyáikat nem lehet egyedül hagyni, ugyanis a gazda távollétében hangosan ugatnak, nyüszítenek, amivel könnyen kivívják a szomszédok haragját. Mindemellett sokszor a lakásban is kárt tesznek, amikor például megpróbálnak kijutni a zárt ajtón. A szeparációs szorongás csökkentése, és az ezzel együtt járó nemkívánatos viselkedésről való leszoktatás nem könnyű feladat. Hosszú ideig kell tanítani, tréningezni a kutyát a helyes viselkedésre kiképző segítségével, gyakran azonban gyógyszeres kezeléshez kell folyamodni.

Emberek esetében már közismert tény, hogy a gyógyszerek helyett sok esetben működik az egyébként semmiféle hatóanyagot nem tartalmazó placebo adása is. Ennek nagy előnye, hogy nem juttatunk mesterséges kémiai anyagot a szervezetbe, mégis elérjük a terápiás célt. A placebo-hatás kialakulásához az kell, hogy az illető azt higgye, hogy igazi gyógyszert kap. Például ha valakinek egy vitamintablettáról azt mondják, hogy fájdalomcsillapító, és az illető ezt elhiszi, akkor a vitamintabletta bevétele után is csökkenhet a fájdalma. Erre akkor van legnagyobb esély, ha az információ megbízható személytől, orvostól vagy más egészségügyi szakembertől származik. Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy placebo hatás csak az embereknél lehetséges, azonban korábbi kutatások bebizonyították, hogy ez nemcsak szóbeli információ hatására alakulhat ki. Egyszerű társításos tanulással (más néven Pavlovi kondicionálás vagy klasszikus kondicionálás) nemcsak embereknél, hanem klasszikus kísérleti állatoknál, mint a patkány és egér, szintén kialakítható placebo hatás. Ennek lényege, hogy ha az alanyok néhány alkalommal egy jellegzetes ízű, színű, szagú szert kapnak, képesek lehetnek a gyógyszer tulajdonságait illetve a beadás körülményeit összekötni a gyógyszer hatásával, így később az ugyanolyan, csak éppen hatóanyagtól mentes placebo is hasonló hatást válthat ki. Emberek esetében például sikerült placebo hatást kialakítani úgy, hogy az alanyok nem észlelték sem a gyógyszer sem a későbbi placebo hormonrendszerre illetve immunrendszerre gyakorolt hatását.

Ezek alapján úgy gondoltuk, hogy kutyánál is lehetséges a placebo hatás kialakulása.

Kutyaetológia 2.

Miklósi Ádám (ELTE Etológia Tanszék) vendégposztja

2. rész

Ez az írás azzal a céllal készült, hogy bemutassa, milyen módon igyekeznek az etológusok sokszor a gyakorlatban is fontos viselkedésformák megértéshez háttérkutatásokat végezni.
Az utóbbi idők etológiai szempontból fontos változása, hogy a viselkedéssel foglalkozó kutatók egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a kutyafélék (farkasok, kojotok, sakálok), illetve a kutyák viselkedése iránt (lásd korábbi cikkünket). A kutyafélék szociális viselkedésének megértéséhez is egy kicsit távolabbról kell kezdenünk, és először csak általánosságban tekintjük át a szociális viselkedés etológiáját.

A szociális viselkedés etológiája
A szociális viselkedés iránt érdeklődőknek mindenképpen fontos, hogy általában is értsék, mit jelent a csoportos életmód, miért vannak magányos, illetve társas állatfajok, és milyen szabályozó folyamatok határozzák meg az egyedek egymás iránt mutatott viselkedését. Az alapfeltevés mindig ugyanaz: Akkor érdemes csoportban élni, ha a faj számára ez előnyt jelent. Egy ilyen nyilvánvaló előny a ragadozóktól való védelem, hiszen könnyen belátható, hogy a csoportban élők esetében sokkal kisebb a kockázata annak, hogy támadás áldozatául esnek. Ezzel párhuzamosan általános elfogadott, hogy a bármilyen okból szerveződő csoportok esetében szükség van valamilyen belső szervezettségre, ahhoz, hogy a számos együtt élő egyed optimálisan szervezze a mindennapjait.

A csoportszerkezet leírása
Fontos felismerni, hogy szemben például a viselkedéssel, a csoportszerkezet nem látható vagy megfigyelhető „valami”. Ilyen esetben a kutató egyetlen lehetősége, hogy a megfigyelhető viselkedés alapján valamilyen elméleti modellt alkot, amely – szerinte - a legjobban leírja az egyedek viselkedését. Az első ilyen irányú kutatás a múlt század első éveihez kötődik, amikor Schjelderup-Ebbe norvég kutató egy csoportban tartott tyúkokat és kakasokat figyelt meg. A szociális szerkezet leírására az egyed közötti interakciókat használta fel, és úgy gondolta, hogy a jellemző paraméternek a párharcok során megfigyelhető „győzelmeket” illetve „vereségeket” tekinti. A párharc végén az „üldözőt” tekintette győztesnek, a „menekülő” volt a vesztes. Amikor az eredményeit összegezte, kiderült, hogy általában van egy-egy olyan egyed a csoportban, amelyik minden párharcban győz vagy veszít, de sokkal fontosabb volt, hogy a győzelmek és vereségek aránya alapján sorrendbe tudta rendezni a baromfikat. Így alakult ki az ún. lineráis hierarchia koncepciója, amely bizonyos állatfajok esetében valóban jól jellemzi a csoporton belüli szociális interakciókat.

Csoportszerkezet és rokonság
Egyes fajok nagymértékben különbözhetnek a tekintetben, hogy a csoporttagok milyen mértékben rokonok. Ezt csak úgy ránézésre nem lehet megmondani, egyedül a DNS (örökítő anyag) speciális elemzése révén határozható meg pontosan, és az ilyen, nem túl olcsó módszerek használata csak az utóbbi időben vált általánossá az etológiában.
Igaz ugyan, hogy a csoport a rokonsági viszonyoktól függetlenül – többek között – védelmet nyújt a ragadozókkal szemben, ugyanakkor rokonok esetében a társas élet egy másik fontos funkciója az utódok közös felnevelése. Éppen ezért nem mindegy, hogy egy adott faj egyedei által alkotott csoportokra milyen mértékű és jellegű genetikai rokonság jellemző. A klasszikus evolúciós elmélet alapján ugyanis azt várnánk, hogy a döntően idegenekből álló csoportok esetében a versengés sokkal erősebb, mint amilyen közeli rokonok esetében megfigyelhető, hiszen a rokonok (szülők-utódok) jobban érdekeltek egymás segítésében, különösen a szülő számára fontos, hogy utódai jó helyzetbe kerüljenek.

Zűrzavarok a farkaskutatásban
A farkasok szociális élete régóta izgatta az etológusokat, és a legkorábbi tudományos szempontból is értékelhető megfigyelések már 100 évnél is régebbiek.

Kutyaetológia - a viselkedés tudományos elemzése

Miklósi Ádám (ELTE Etológia Tanszék) vendégposztja

1. rész

Kétévente júliusban a Canine Science Forum keretében több száz kutató (etológus, pszichológus, genetikus, evolúciókutató, ember-kutya interakcióval foglalkozó szakember, stb) gyűlik össze, hogy megosszák egymással az utóbbi évek új tudományos eredményeit. Az elsőre 2008-ban Budapesten került sor, jelezve, hogy a modern kutyakutatás és ezen belül az etológiai megközelítés annak idején éppen a magyar kutatók révén került be a tudományos köztudatba.
Sokfelé járva a világban, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a kutyagazdák és más kutyával foglalkozó szakemberek részéről komoly igény van a kutatási eredmények megismerésére, talán sajnos épp itthon kap mindez kisebb teret.

Mikor kezdődött?
Mondhatnánk, hogy a kutya viselkedésének kutatása egyidős az etológia tudományával, de sajnos nem így van. Igaz, hogy mások mellett Konrád Lorenz is sokat írt a kutyáról, de ezek a művek nem igazán sorolhatók be a tudományos alaposságú munkák közé. Az etológusokat hagyományosan a vadonban élő állatok érdekelték, amelyek lehetnek aprók, mint a hangyák, vagy óriásiak, mint egy oroszlán, a lényeg a természetes körülmények közötti megfigyelés volt. Ebbe a képbe az emberrel élő, a természet jó és rossz hatásaitól megkímélt, sokszor agyondédelgetett, tápon nevelt kedvenc nem igazán illett bele.
Természetesen eközben könyvtárnyi alkotás jelent meg a kutya viselkedéséről, számos szerző világhírű könyveit sok nyelvre lefordították, és ebből jó néhány a hazai könyvesboltokban is hozzáférhető. Mindez rendben is volna, de ne feledjük, hogy ezen alkotások zöme mögött szinte alig vannak tudományos ismeretek, e művek valójában a szerzők több éves szubjektív tapasztalatán alapulnak (bár sajnos sokszor ez is megkérdőjelezhető).
Bármilyen meglepő, a kutya viselkedésének tudományos kutatása valamikor a 1990-es években kezdődött, és az első eredmények a kilencvenes évek közepétől láttak napvilágot. Valójában még jó néhány évig eltartott, míg a tudományos közvélemény elfogadta, hogy a kutya viselkedése is kutatható az etológia eszköztárával objektív módon, megfelelő tudományos módszertan alkalmazásával.

Hogyan gondolkodik egy etológus?