Topál József és Kis Anna (MTA KPI ÖVK) vendégposztja
Hogy kerül a csizma az asztalra? – ebben a kérdésben a magyar nyelv a maga leleményes képszerűségével fogalmazza meg az érzést, amely az emberből önkéntelenül is előtör akkor, amikor valami nagyon oda nem illőt tapasztal vagy összefüggéseiben nem ért. A kutya és a kisgyermek viselkedési sajátosságait egyaránt boncolgató kutatókként gyakran mi is megtapasztaljuk, milyen az, amikor akár egy érdeklődő laikus, akár egy szakmabeli szeme elkerekedik, és láthatólag feltámad benne ez a furcsa érzés. Az ember ilyenkor kicsit kényelmetlenül érzi magát, és magyarázkodni kényszerül, hiszen első hallásra valóban eléggé bizarrul hangzik az a gondolat, hogy egy négylábú, szőrös, ragadozó állat tanulmányozása közelebb vihet bennünket emberi mivoltunk megértéséhez, vagyis ahhoz a bennünket ősidők óta izgató titokhoz, hogy mi teszi az embert emberré.
.... szóval akkor mit is keres a csizma az asztalon, azaz a kutya a csecsemőkutatók laborjaiban? Az alábbiakban az összehasonlító vizsgálatokra indító alapgondolatot, a kutatás általános kereteit szeretnénk bemutatni.
Hasonlóan ahhoz, ahogy egy szülő izgatottan lesi gyermeke első szavait vagy kezdeti lépéseit, a kutatók is régóta vizsgálják, hogy bizonyos képességek hogyan fejlődnek ki és miként nyilvánulnak meg az emberi viselkedésben. Az is szinte az emberiséggel egyidős kérdés, hogy elmebéli képességeink és különböző viselkedésformáink csak ránk jellemzőek vagy legalább részben megosztjuk ezeket az állatvilág más tagjaival. Annak érdekében, hogy erre választ kaphassunk viselkedéskutatók hosszú sora végzett kísérleteket a hozzánk biológiai rokonság szempontjából legközelebb álló emberszabásúakkal oly módon, hogy megnézte, ugyanabban a helyzetben miként viselkednek az emberi környezetben felnevelt, szelídített egyedek, illetve mi emberek (többnyire csecsemők, gyerekek).
Az ember, mint hiperszociális csoportlény
Ezek az összehasonlító vizsgálatok derítettek fényt arra, hogy az azonos környezetben nevelkedő csimpánz- és embergyerekek bizonyos elemi gondolkodási, logikai képességei (melyek például egy olyan feladathelyzetben nyilvánulhatnak meg ahol elrejtett tárgyakat kell megkeresni) meglehetős hasonlóságokat mutatnak. Ami azonban az emberrel való kommunikációs és együttműködésre irányuló társas viselkedési készségeiket illeti, az emberi csecsemő nagyságrendekkel gyorsabban fejlődik, és egyéves kora után messze lehagyja emberszabású társát. Nemcsak arról van szó, hogy a csimpánzok a nyelvi kommunikációt nyilvánvalóan nem tudják elsajátítani és még a jelnyelvi rendszerekben is csak nagyon primitív „nyelvtan” használatára képesek, de az olyan egyszerű emberi gesztusok megértésében, mint például a mutatás, a csimpánzok még felnőtt korban sem érik el az egyéves csecsemő teljesítményét. Mindezek a vizsgálatok azt a vélekedést erősítették, hogy az embert elsősorban társas- és kommunikációs képességei emelik ki az állatvilágból, s az emberré válás lényeges momentuma, hogy az alapvetően versengésen alapuló emberszabású fajokhoz képest az ember magas szinten együttműködni képes, „hiperszociális” lénnyé vált.
Az emberi evolúció történetébe egyrészről az őslénytani maradványok engednek betekintést, az egykoron élt állatok viselkedését azonban nem őrizték meg a fosszíliák. Ha tehát a viselkedés evolúciós történetére vagyunk kíváncsiak, kénytelenek vagyunk a jelenleg élő fajok megfigyelésével, közvetett módon vizsgálódni. Egyik kézenfekvő megoldás lehet a rokon fajok összehasonlító viselkedéselemzése, hiszen a közös biológiai gyökerek ismeretében a bennük lévő hasonlóságok (homológiák) és eltérések segítenek feltárni és megérteni a fajkeletkezés során végbement viselkedési változásokat. Ugyanakkor azonban szükséges az emberi környezethez evolúciós léptékben alkalmazkodott fajok, például a kutya, viselkedésének tanulmányozása az analógiák feltárása érdekében. Ilyen módon fényt deríthetünk számos, a csimpánzzal összevetve sokszor rejtélyesnek tűnő emberi képesség eredetére.
Azok a haszontalan háziállatok…
Persze az emberi környezetben felnevelt állatok megfigyelésén alapuló emberszabású vizsgálatokat számos kritika érte, mondván, hogy egy faj potenciális képességeit csak a saját természetes környezetében tudja kibontakoztatni, így értelmetlen dolog összehasonlítani a mesterséges környezetbe kényszerített csimpánzokat a maguk természetes viszonyai között élő embergyerekekkel. Éppen ezért a kezdeti vizsgálatokat követően, a kutatók az emberre jellemző viselkedési- és elmeképességek eredete után nyomozva számtalan természetes környezetben végzett megfigyelést végeztek a csimpánz mellett más majomfajokkal, sőt olyan távoli rokonainkkal is, mint a rágcsálók vagy madarak. Mindeközben azonban gondosan elkerülték a háziállatok vizsgálatát, ezekre ugyanis a viselkedéskutatók úgy tekintettek, mint olyan mesterséges fajokra, amelyeket a természetes környezetükből kiszakítva az ember hozott létre. Tulajdonképpen senki nem hitte, hogy bármi érdekeset rejthetnek egy természettudós számára akkor, amikor az emberi viselkedés kialakulásához vezető folyamatokat próbáljuk megérteni.
Az utóbbi másfél évtized történései azonban alaposan rácáfoltak erre a vélekedésre, hiszen éppen egy háziállat, a kutya az, amely meglepő tudományos karriert befutva elkezdte kiszorítani a csimpánzt az emberi viselkedés eredetét kutató tudósok figyelmének középpontjából. Nézzük meg, mi vezetett oda, hogy az 1990-es évek közepén Magyarországon, az ELTE Etológia Tanszékén elindított kutatásoknak köszönhetően a kutya viselkedésének és elmeműködésének vizsgálata mára világviszonylatban is a szakterület egyik legnépszerűbb kutatási irányává nőtte ki magát.
A kutya: kulcs az emberi viselkedés megértéséhez
A kutya, mint faj megjelenése egyértelműen a háziasításhoz köthető. Az sem vitás, hogy a háziasítás során, ahogyan más háziállatok esetében is, a természetes szelekció szerepét az ember vette át, és így valóban lehetősége volt a kutyát a saját igényeinek megfelelően formálni azáltal, hogy a szelídebb vagy bármilyen egyéb okból neki megfelelőbb egyedeket tartotta meg.
A kutya azonban két szempontból is alapvetően más, mint bármely más háziállat. Egyrészt az emberrel való közös története több tízezer évvel ezelőtt kezdődött, s ez az időtartam lényegesen hosszabb, mint többi faj esetében, hiszen még a macskát is bizonyosan kevesebb, mint 10.000 éve kezdte háziasítani az ember. Továbbá, míg a többi háziállatnál a háziasítás valamilyen határozott szempont érdekében történt (pl. táplálkozási vagy teherhordási célból), a kutyát kezdetben valószínűleg nem valamely konkrét funkcióra, sőt még csak nem is tudatosan háziasította az ember. A kutyává váló farkas minden valószínűség szerint évtízezredeken át élt az ember közelében, miközben folyamatosan szembesülnie kellett az emberi környezetben rejlő kihívásokkal, és csak azok az egyedek maradhattak fent, és szaporodhattak, amelyek ebben a rendkívül komplex társas környezetben sikeresek tudtak lenni. Mindez felfogható egy olyan „összecsiszolódási” folyamatként, amelynek során a felek kölcsönösen alkalmazkodnak egymáshoz. Így fokozatosan olyan társas viselkedési készségekre tehetett szert, amely biztosította számára hogy az ember először csak megtűrje maga körül, majd elfogadja és megszeresse, végül később, évezredekkel később, tenyésztésbe fogja, s feladatot adva neki konkrét funkciókkal is felruházhassa.
Mindezek alapján jó okkal feltételezhetjük, hogy a kutya az egyetlen olyan faj, amely az emberi csoportban éléshez alkalmazkodva, tulajdonképpen egyfajta társ-állatként jött létre. A kutya háziasításának ezt az egyedülálló történetét a genetikai kutatások mellett például az a 12.000 éves, paleolit korszakból származó sír is igazolja, melyben az embert kutyájával együtt temették el, még pedig oly módon, hogy a halott keze az állat vállán nyugodott ezzel mintegy kifejezve kettejük összetartozását.
A kutya sajátos háziasítási történetének ismeretében logikusnak tűnik, hogy ha az embert az emberszabású majmoktól elválasztó viselkedési és elmeműködési sajátosságokra vagyunk kíváncsiak, akkor érdemes a kutya viselkedését vizsgálni, hiszen ez az a faj, amelynek viselkedés-evolúciós története egyedülálló módon összekapcsolódott az emberével. Az emberré válás során ugyanis az egyik legfontosabb viselkedést formáló tényező éppen az a sajátosan komplex kommunikációt és együttműködést megkövetelő társas környezet volt, amelyet maga az emberi csoport testesít meg. Ez a társas környezetben rejlő alkalmazkodási kényszer az a viselkedésformáló tényező, amely az embert emberszabású rokonaitól elválasztja, de ugyanakkor éppen ez az ami a tőlünk biológiai értelemben oly távoli kutyával összeköt bennünket.
Mit árul el a kutya az emberről?
A kutya és az ember viselkedési sajátosságaiban megfigyelhető hasonlóság persze bizonyos értelemben csak látszólagos, hiszen a kiindulásként szolgáló kutya-ős az emberszabásúakétól nagyon eltérő elmével és viselkedésrepertoárral rendelkezett. A kutatók számára izgalmas felfedezés éppen az, hogy ebből a kevéssé „emberszabású” elméből az emberi közeghez való alkalmazkodás mégiscsak egy, az emberi viselkedést nagymértékben szimuláló, az emberével funkcionálisan analóg teljesítményekre képes állatot hozott létre. Ha sikerül megértenünk e folyamat részleteit, akkor nemcsak azt remélhetjük, hogy kiderül milyen viselkedésbeli változások voltak szükségesek ahhoz, hogy egy faj az evolúció során példátlanul sikeresen alkalmazkodjon az emberi környezethez, hanem ez magában hordozza annak lehetőségét is hogy újabb részletekkel gazdagítsuk az emberré válás különös történetének egyes epizódjait.
Azt tapasztalhatjuk például, hogy a kutya a farkasokhoz, még a szelídített egyedekhez képest is jellegzetesen másként használja a szemkontaktust. Míg a farkasok szinte kizárólag dominanciát, fenyegetést kifejező eszközként élnek ezzel (ilyenkor farkasszemet néznek), a kutya különösen az emberrel kapcsolatban nagyon is emberszerűen, vagy még inkább „csecsemőszerűen” használja ezt a kommunikációs eszközt. Ezzel kezdeményez, ha „mondani” akar valamit, vagy információt vár másoktól, esetleg pusztán az érzelmi kötődésének kifejezésére használja. Érdekes módon ebben a vonatkozásban hasonló eltérés figyelhető meg az ember és a csimpánz között is: ez utóbbiak elvétve használják és nem is nagyon értik a szemkontaktus jelentését együttműködésen alapuló kommunikációs helyzetekben. Mindebből arra következtethetünk, hogy az emberré válás során az emberfélék egyre komplexebb csoportos életmódjához köthető kommunikációs kényszer volt az, amely e jellegzetesen emberi viselkedést életre hívta. Továbbá ez az a környezeti tényező, amelynek hatására a kutya eredetileg farkasszerű társas készségei is sajátosan emberi készségeket szimuláló tulajdonságokká formálódhattak át.
Farkas a hűtőszekrényben
A kutya emberi világhoz való alkalmazkodottságát mutatja az is, hogy hozzánk hasonlóan hajlamos a társas élet elemi szabályainak spontán elsajátítására és azok követésére. Amikor az ember hazavisz egy kiskutyát, észre sem veszi, de a kölyök már az első pillanattól kezdve főállásban azzal tölti az idejét, hogy az új közösségbe kerülő kisgyerekhez hasonlóan megpróbálja feltérképezni a csoport belső struktúráját és az azt működtető szabályok rendszerét. Ezt már egy néhány hetes kölyök is nagy rátermettséggel műveli, s ezt abból lehet látni, hogy általában meglepően konfliktusmentesen illeszkedik be a kutya új családjának mindennapjaiba. Persze akik bajlódtak már kutyakölyökkel és visszagondolnak a szobatisztasággal való küzdelemre, vagy a szétrágott cipők halmazára, azok joggal mondhatják, hogy nem is olyan konfliktusmentes ez a beilleszkedés. Mint minden, ez is viszonyítás kérdése, hiszen a szintén erős szabálykövető hajlamokkal rendelkező embergyerekkel is bajlódni kell időnként.
A kutya spontán szabálykövető hajlamait valójában csak az tudja igazán értékelni, aki otthonában nevelt már fel kölyökfarkast. Erről valódi rémtörténeteket tudnak mesélni azok az egyetemi hallgatók, akiket pár éve rávettünk arra, hogy napi 24 órás intenzív „anyai” gondozásba vegyenek anyjuktól újszülötten elválasztott kisfarkasokat. Ugyanis míg egy kölyökkutya gyakorlatilag észrevétlenül, mintegy magától felismeri és követi a társas együttélés olyan elemi szabályait, mint például „nem mászunk fel az asztalra”, vagy „nem ugrunk fejest a hűtőszekrénybe, ha azt valaki kinyitja”, addig a farkaskölykökkel hosszú és szinte reménytelen küzdelmet vívtak nevelőik, hogy beléjük plántálják a mindennapi együttélés számtalan egyszerűnek tűnő elemi szabályát.
A hasonlóság kettős természete: analógiák és homológiák
A szemkontaktus használata vagy a szabálykövetési hajlandóság fent említett eseteiből a szükséges következtetéseket persze csak akkor tudjuk levonni, ha elvégezzük azokat a vizsgálatokat, amelyek lehetővé teszik a kutya és domesztikálatlan rokona, a farkas, illetve az ember és emberszabású rokonai között a megfelelő összehasonlításokat.
Az efféle vizsgálatokban a kutatók alapvetően kétféle fogalommal operálnak. Míg az ember és kutya közötti hasonlóságok a közös környezet hatására kialakuló alkalmazkodás eredményei, egyfajta analógiák, az ember és emberszabásúak vagy a kutya és farkas közötti hasonlóságok közös biológiai eredeten alapulnak, tehát evolúciós homológiáknak tekinthetők.
A fogalmak megértéséhez vegyünk egy egyszerű példát, a repülést! Az ember a levegőben akart utazni, ezért megalkotta a repülőgépet, amelynek szárnyai vannak. A madarak és egyes emlősök, mint a denevér, az evolúció során szintén szárnyak segítségével oldották meg ezt a problémát. Mindegyik szárny alkalmas arra, hogy repülni lehessen vele, funkciójuk alapján tehát hasonlóak. Felépítésüket és eredetüket tekintve azonban különbözőek: a denevér szárnya egy vékony bőrlebeny, a madaraké egy tollakkal borított végtag, a repülőgép szárnya pedig fémből készült. Csakúgy, mint a testi tulajdonságok, a viselkedés is egyfajta alkalmazkodási lehetőség a környezeti feltételekhez. Amikor két különböző származású faj hasonló környezeti viszonyok közé kerül, a hasonló környezetben megjelenő alkalmazkodási kényszerek (mint pl. a repülés szükségessége) a különböző eredeti adottságokat oly módon alakítják, hogy képessé válnak azonos funkció betöltésére (ahhoz hasonlóan, ahogy például kialakul a madarak mellső végtagjából a szárnyuk). Az ilyen hasonlóságokat nevezzük analógiáknak, s ezek mindig azokból a környezeti adottságokból (kényszerfeltételekből) vezethetők le, amelyekhez a fajok alkalmazkodtak evolúciójuk során. Ezzel szemben a homológia mögött mindig egy közös őst feltételezünk. Például az emlősök mellső végtagjai azonos belső szerkezetűek, így homológnak tekinthetőek, holott a delfin uszonya, a kutyafélék mancsa, az ember keze vagy a denevér szárnya ránézésre nagyon különbözik, és a különböző környezetekhez való alkalmazkodás során eltérő funkció (repülés, fogás stb.) rendelődött hozzájuk.
A kutya, mint a „társállat” prototípusa
Az utóbbi évek kutatásai egyre inkább azt a képet rajzolják elénk, hogy a kutya egy olyan, az emberi környezetben kialakult speciális viselkedésevolúciós terméknek tekinthető, amelyet emberhez illeszkedő szociális kompetenciája, vagyis az emberi társas közegbe való belesimulást lehetővé tevő készség-készlete alapvetően alkalmassá tesz a társállat szerep adekvát módon való betöltésére. Az ember és társállat közötti szociális kapcsolat gyakori jellemzője a különböző fajhoz tartozó felek társas viselkedési- és/vagy emocionális igényeinek kölcsönös kielégítése. Ez elsősorban a kutya emberhez való „csecsemőszerű” jegyeket mutató kötődésében, az emberhez, mint fajhoz való veleszületett szociális vonzódásában, valamint kommunikációs készségeiben nyilvánul meg. A kutyaszerű viselkedés szintén fontos sajátossága az a szinkronizációs hajlam, amely az emberrel való interakcióban egyaránt megnyilvánulhat a viselkedés, vagy a rejtett élettani szabályzó mechanizmusok szintjén. A viselkedési szinkronizációk elsősorban a különböző szociális tanulási folyamatok révén biztosítják a kutya emberrel való összehangolódását és komplex együttműködésre való képességét, míg a viselkedési összhang megteremtésének fontos háttérfeltétele az élettani- érzelmi összehangolódásra való készség, mely tekintetben a kutya szintén kifinomult sajátosságokkal jellemezhető.
Nem véletlenül tartja a mondás, hogy a kutya az ember legjobb barátja, hiszen számtalan módon van hatással életünkre. Az utóbbi években pedig már nem csak otthonainkban van jelen, hanem a tudományban is fontos szerepet tölt be: segítségével többet tudhatunk meg arról, hogy milyen viselkedésbeli változások szükségesek az emberi környezethez történő alkalmazkodáshoz.
Azok a haszontalan háziállatok…
Persze az emberi környezetben felnevelt állatok megfigyelésén alapuló emberszabású vizsgálatokat számos kritika érte, mondván, hogy egy faj potenciális képességeit csak a saját természetes környezetében tudja kibontakoztatni, így értelmetlen dolog összehasonlítani a mesterséges környezetbe kényszerített csimpánzokat a maguk természetes viszonyai között élő embergyerekekkel. Éppen ezért a kezdeti vizsgálatokat követően, a kutatók az emberre jellemző viselkedési- és elmeképességek eredete után nyomozva számtalan természetes környezetben végzett megfigyelést végeztek a csimpánz mellett más majomfajokkal, sőt olyan távoli rokonainkkal is, mint a rágcsálók vagy madarak. Mindeközben azonban gondosan elkerülték a háziállatok vizsgálatát, ezekre ugyanis a viselkedéskutatók úgy tekintettek, mint olyan mesterséges fajokra, amelyeket a természetes környezetükből kiszakítva az ember hozott létre. Tulajdonképpen senki nem hitte, hogy bármi érdekeset rejthetnek egy természettudós számára akkor, amikor az emberi viselkedés kialakulásához vezető folyamatokat próbáljuk megérteni.
Az utóbbi másfél évtized történései azonban alaposan rácáfoltak erre a vélekedésre, hiszen éppen egy háziállat, a kutya az, amely meglepő tudományos karriert befutva elkezdte kiszorítani a csimpánzt az emberi viselkedés eredetét kutató tudósok figyelmének középpontjából. Nézzük meg, mi vezetett oda, hogy az 1990-es évek közepén Magyarországon, az ELTE Etológia Tanszékén elindított kutatásoknak köszönhetően a kutya viselkedésének és elmeműködésének vizsgálata mára világviszonylatban is a szakterület egyik legnépszerűbb kutatási irányává nőtte ki magát.
A kutya: kulcs az emberi viselkedés megértéséhez
A kutya, mint faj megjelenése egyértelműen a háziasításhoz köthető. Az sem vitás, hogy a háziasítás során, ahogyan más háziállatok esetében is, a természetes szelekció szerepét az ember vette át, és így valóban lehetősége volt a kutyát a saját igényeinek megfelelően formálni azáltal, hogy a szelídebb vagy bármilyen egyéb okból neki megfelelőbb egyedeket tartotta meg.
A kutya azonban két szempontból is alapvetően más, mint bármely más háziállat. Egyrészt az emberrel való közös története több tízezer évvel ezelőtt kezdődött, s ez az időtartam lényegesen hosszabb, mint többi faj esetében, hiszen még a macskát is bizonyosan kevesebb, mint 10.000 éve kezdte háziasítani az ember. Továbbá, míg a többi háziállatnál a háziasítás valamilyen határozott szempont érdekében történt (pl. táplálkozási vagy teherhordási célból), a kutyát kezdetben valószínűleg nem valamely konkrét funkcióra, sőt még csak nem is tudatosan háziasította az ember. A kutyává váló farkas minden valószínűség szerint évtízezredeken át élt az ember közelében, miközben folyamatosan szembesülnie kellett az emberi környezetben rejlő kihívásokkal, és csak azok az egyedek maradhattak fent, és szaporodhattak, amelyek ebben a rendkívül komplex társas környezetben sikeresek tudtak lenni. Mindez felfogható egy olyan „összecsiszolódási” folyamatként, amelynek során a felek kölcsönösen alkalmazkodnak egymáshoz. Így fokozatosan olyan társas viselkedési készségekre tehetett szert, amely biztosította számára hogy az ember először csak megtűrje maga körül, majd elfogadja és megszeresse, végül később, évezredekkel később, tenyésztésbe fogja, s feladatot adva neki konkrét funkciókkal is felruházhassa.
Mindezek alapján jó okkal feltételezhetjük, hogy a kutya az egyetlen olyan faj, amely az emberi csoportban éléshez alkalmazkodva, tulajdonképpen egyfajta társ-állatként jött létre. A kutya háziasításának ezt az egyedülálló történetét a genetikai kutatások mellett például az a 12.000 éves, paleolit korszakból származó sír is igazolja, melyben az embert kutyájával együtt temették el, még pedig oly módon, hogy a halott keze az állat vállán nyugodott ezzel mintegy kifejezve kettejük összetartozását.
A kutya sajátos háziasítási történetének ismeretében logikusnak tűnik, hogy ha az embert az emberszabású majmoktól elválasztó viselkedési és elmeműködési sajátosságokra vagyunk kíváncsiak, akkor érdemes a kutya viselkedését vizsgálni, hiszen ez az a faj, amelynek viselkedés-evolúciós története egyedülálló módon összekapcsolódott az emberével. Az emberré válás során ugyanis az egyik legfontosabb viselkedést formáló tényező éppen az a sajátosan komplex kommunikációt és együttműködést megkövetelő társas környezet volt, amelyet maga az emberi csoport testesít meg. Ez a társas környezetben rejlő alkalmazkodási kényszer az a viselkedésformáló tényező, amely az embert emberszabású rokonaitól elválasztja, de ugyanakkor éppen ez az ami a tőlünk biológiai értelemben oly távoli kutyával összeköt bennünket.
Mit árul el a kutya az emberről?
A kutya és az ember viselkedési sajátosságaiban megfigyelhető hasonlóság persze bizonyos értelemben csak látszólagos, hiszen a kiindulásként szolgáló kutya-ős az emberszabásúakétól nagyon eltérő elmével és viselkedésrepertoárral rendelkezett. A kutatók számára izgalmas felfedezés éppen az, hogy ebből a kevéssé „emberszabású” elméből az emberi közeghez való alkalmazkodás mégiscsak egy, az emberi viselkedést nagymértékben szimuláló, az emberével funkcionálisan analóg teljesítményekre képes állatot hozott létre. Ha sikerül megértenünk e folyamat részleteit, akkor nemcsak azt remélhetjük, hogy kiderül milyen viselkedésbeli változások voltak szükségesek ahhoz, hogy egy faj az evolúció során példátlanul sikeresen alkalmazkodjon az emberi környezethez, hanem ez magában hordozza annak lehetőségét is hogy újabb részletekkel gazdagítsuk az emberré válás különös történetének egyes epizódjait.
Azt tapasztalhatjuk például, hogy a kutya a farkasokhoz, még a szelídített egyedekhez képest is jellegzetesen másként használja a szemkontaktust. Míg a farkasok szinte kizárólag dominanciát, fenyegetést kifejező eszközként élnek ezzel (ilyenkor farkasszemet néznek), a kutya különösen az emberrel kapcsolatban nagyon is emberszerűen, vagy még inkább „csecsemőszerűen” használja ezt a kommunikációs eszközt. Ezzel kezdeményez, ha „mondani” akar valamit, vagy információt vár másoktól, esetleg pusztán az érzelmi kötődésének kifejezésére használja. Érdekes módon ebben a vonatkozásban hasonló eltérés figyelhető meg az ember és a csimpánz között is: ez utóbbiak elvétve használják és nem is nagyon értik a szemkontaktus jelentését együttműködésen alapuló kommunikációs helyzetekben. Mindebből arra következtethetünk, hogy az emberré válás során az emberfélék egyre komplexebb csoportos életmódjához köthető kommunikációs kényszer volt az, amely e jellegzetesen emberi viselkedést életre hívta. Továbbá ez az a környezeti tényező, amelynek hatására a kutya eredetileg farkasszerű társas készségei is sajátosan emberi készségeket szimuláló tulajdonságokká formálódhattak át.
Farkas a hűtőszekrényben
A kutya emberi világhoz való alkalmazkodottságát mutatja az is, hogy hozzánk hasonlóan hajlamos a társas élet elemi szabályainak spontán elsajátítására és azok követésére. Amikor az ember hazavisz egy kiskutyát, észre sem veszi, de a kölyök már az első pillanattól kezdve főállásban azzal tölti az idejét, hogy az új közösségbe kerülő kisgyerekhez hasonlóan megpróbálja feltérképezni a csoport belső struktúráját és az azt működtető szabályok rendszerét. Ezt már egy néhány hetes kölyök is nagy rátermettséggel műveli, s ezt abból lehet látni, hogy általában meglepően konfliktusmentesen illeszkedik be a kutya új családjának mindennapjaiba. Persze akik bajlódtak már kutyakölyökkel és visszagondolnak a szobatisztasággal való küzdelemre, vagy a szétrágott cipők halmazára, azok joggal mondhatják, hogy nem is olyan konfliktusmentes ez a beilleszkedés. Mint minden, ez is viszonyítás kérdése, hiszen a szintén erős szabálykövető hajlamokkal rendelkező embergyerekkel is bajlódni kell időnként.
A kutya spontán szabálykövető hajlamait valójában csak az tudja igazán értékelni, aki otthonában nevelt már fel kölyökfarkast. Erről valódi rémtörténeteket tudnak mesélni azok az egyetemi hallgatók, akiket pár éve rávettünk arra, hogy napi 24 órás intenzív „anyai” gondozásba vegyenek anyjuktól újszülötten elválasztott kisfarkasokat. Ugyanis míg egy kölyökkutya gyakorlatilag észrevétlenül, mintegy magától felismeri és követi a társas együttélés olyan elemi szabályait, mint például „nem mászunk fel az asztalra”, vagy „nem ugrunk fejest a hűtőszekrénybe, ha azt valaki kinyitja”, addig a farkaskölykökkel hosszú és szinte reménytelen küzdelmet vívtak nevelőik, hogy beléjük plántálják a mindennapi együttélés számtalan egyszerűnek tűnő elemi szabályát.
A hasonlóság kettős természete: analógiák és homológiák
A szemkontaktus használata vagy a szabálykövetési hajlandóság fent említett eseteiből a szükséges következtetéseket persze csak akkor tudjuk levonni, ha elvégezzük azokat a vizsgálatokat, amelyek lehetővé teszik a kutya és domesztikálatlan rokona, a farkas, illetve az ember és emberszabású rokonai között a megfelelő összehasonlításokat.
Az efféle vizsgálatokban a kutatók alapvetően kétféle fogalommal operálnak. Míg az ember és kutya közötti hasonlóságok a közös környezet hatására kialakuló alkalmazkodás eredményei, egyfajta analógiák, az ember és emberszabásúak vagy a kutya és farkas közötti hasonlóságok közös biológiai eredeten alapulnak, tehát evolúciós homológiáknak tekinthetők.
A fogalmak megértéséhez vegyünk egy egyszerű példát, a repülést! Az ember a levegőben akart utazni, ezért megalkotta a repülőgépet, amelynek szárnyai vannak. A madarak és egyes emlősök, mint a denevér, az evolúció során szintén szárnyak segítségével oldották meg ezt a problémát. Mindegyik szárny alkalmas arra, hogy repülni lehessen vele, funkciójuk alapján tehát hasonlóak. Felépítésüket és eredetüket tekintve azonban különbözőek: a denevér szárnya egy vékony bőrlebeny, a madaraké egy tollakkal borított végtag, a repülőgép szárnya pedig fémből készült. Csakúgy, mint a testi tulajdonságok, a viselkedés is egyfajta alkalmazkodási lehetőség a környezeti feltételekhez. Amikor két különböző származású faj hasonló környezeti viszonyok közé kerül, a hasonló környezetben megjelenő alkalmazkodási kényszerek (mint pl. a repülés szükségessége) a különböző eredeti adottságokat oly módon alakítják, hogy képessé válnak azonos funkció betöltésére (ahhoz hasonlóan, ahogy például kialakul a madarak mellső végtagjából a szárnyuk). Az ilyen hasonlóságokat nevezzük analógiáknak, s ezek mindig azokból a környezeti adottságokból (kényszerfeltételekből) vezethetők le, amelyekhez a fajok alkalmazkodtak evolúciójuk során. Ezzel szemben a homológia mögött mindig egy közös őst feltételezünk. Például az emlősök mellső végtagjai azonos belső szerkezetűek, így homológnak tekinthetőek, holott a delfin uszonya, a kutyafélék mancsa, az ember keze vagy a denevér szárnya ránézésre nagyon különbözik, és a különböző környezetekhez való alkalmazkodás során eltérő funkció (repülés, fogás stb.) rendelődött hozzájuk.
A kutya, mint a „társállat” prototípusa
Az utóbbi évek kutatásai egyre inkább azt a képet rajzolják elénk, hogy a kutya egy olyan, az emberi környezetben kialakult speciális viselkedésevolúciós terméknek tekinthető, amelyet emberhez illeszkedő szociális kompetenciája, vagyis az emberi társas közegbe való belesimulást lehetővé tevő készség-készlete alapvetően alkalmassá tesz a társállat szerep adekvát módon való betöltésére. Az ember és társállat közötti szociális kapcsolat gyakori jellemzője a különböző fajhoz tartozó felek társas viselkedési- és/vagy emocionális igényeinek kölcsönös kielégítése. Ez elsősorban a kutya emberhez való „csecsemőszerű” jegyeket mutató kötődésében, az emberhez, mint fajhoz való veleszületett szociális vonzódásában, valamint kommunikációs készségeiben nyilvánul meg. A kutyaszerű viselkedés szintén fontos sajátossága az a szinkronizációs hajlam, amely az emberrel való interakcióban egyaránt megnyilvánulhat a viselkedés, vagy a rejtett élettani szabályzó mechanizmusok szintjén. A viselkedési szinkronizációk elsősorban a különböző szociális tanulási folyamatok révén biztosítják a kutya emberrel való összehangolódását és komplex együttműködésre való képességét, míg a viselkedési összhang megteremtésének fontos háttérfeltétele az élettani- érzelmi összehangolódásra való készség, mely tekintetben a kutya szintén kifinomult sajátosságokkal jellemezhető.
Nem véletlenül tartja a mondás, hogy a kutya az ember legjobb barátja, hiszen számtalan módon van hatással életünkre. Az utóbbi években pedig már nem csak otthonainkban van jelen, hanem a tudományban is fontos szerepet tölt be: segítségével többet tudhatunk meg arról, hogy milyen viselkedésbeli változások szükségesek az emberi környezethez történő alkalmazkodáshoz.
