A kutyák szívesebben kunyerálnak élelmet attól az embertől, akivel fel lehet venni a szemkontaktust, mint attól, akinek le van takarva a szeme vagy elfordul – ezt az Etológia Tanszék munkatársai mutatták ki évekkel ezelőtt. Most viszont két olasz egyetem kutatói azt vizsgálták, hogy felismeri-e a kutya, ki a "nagylelkű" vagy "zsugori" adakozó.
A 100 tesztalanyt 4 csoportra osztották. Az egyik csoport a következő színjátékot tekinthette meg: két, egymással szemben ülő ember étellel teli tálkát tartott maga előtt. Egyszer csak belépett a szobába egy harmadik személy, a "koldus", és ennivalót kért. Válaszul a "zsugori" kísérletvezető ellökte magától, és hangosan "Nem"-et mondott, a "nagylelkű" viszont "Tessék!" kíséretében adott egy falatot. A második csoportban ugyanez játszódott le, de nem volt "koldus", a kísérletvezetők a levegőhöz beszéltek. A harmadikban a gesztusok hiányoztak, a negyedikben pedig a hangok. A kutyák többször is megnézhették ezt az eseménysort, azután maguk is kunyerálhattak. Az eredmények szerint azoknál a csoportoknál, ahol volt koldus, és hang is kísérte az interakciót, a kutyák egyértelműen a "nagylelkű" kísérletvezetőnél kuncsorogtak. A gesztusok, vagyis a "koldus" ellökése nem bizonyult elegendőnek.
Az efféle kutatásoknál mindig felmerül a kérdés, hogy a kutyák csak azért ilyen ügyesek, mert az emberek között élve más sok mindent megtapasztaltak, vagy azért, mert a háziasítás során veleszületetten fogékonyabbá váltak az ember jelzéseire? Ez még biztosan sokáig fogja foglalkoztatni a kutatókat, különösen azért, mert egy rivális amerikai csoport eltökélten érvel amellett, hogy inkább a körülmények, és nem a háziasítás formálja a kutyaelme képességeit. A válasz persze is-is: már tudjuk, hogy rendkívül intenzív és hosszú szocializáció után a farkasok is értik annyira az emberi viselkedést, mint egy átlagos kutyaóvodás.
Kutya Szövetség, 2011/08
