Népszerű posztok

2014. október 2.

Nekem ugatsz?

Dr. Faragó Tamás, az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport tudományos munkatársának vendégposztja

Ha bárkinek a világon - nem is feltétlen kell elhivatott gazdának lennie az illetőnek - feltesszük azt az egyszerű kérdést, hogy a kutyák milyen hangot adnak ki, rögtön rá fogja vágni hogy ugatnak. A válasz nem meglepő, hiszen a kutyák ugatnak éjjel, ugatnak nappal, ugatnak postásra, vendégre, hazatérő gazdára, ugatnak egyedül, ugatnak játék közben és ugatnak, ha a figyelmünket akarják felkelteni. Ez a mértékű „szószátyárság” a tudósok figyelmét is felkeltette. És bár egy részük csak legyintett, hogy ha egy hang ilyen mértékben túl van használva nem lehet lényeges szerepe a kommunikációban, csak a belső izgatottság kivetülése kell legyen, mások azért észrevettek néhány gyanús dolgot ami arra utalhat hogy itt bizony többről lehet szó. Különösen érdekes ebből a szempontból például, hogy a farkasok nagyon keveset ugatnak, annak ellenére, hogy a hangkészletük amit az egymással való társas kapcsolataikban használnak, nagyon hasonló a kutyáéhoz, az egyes hangtípusaik (nyüszítés, morgás, vonítás stb.) szinte megkülönböztethetetlenek a kutyákéitól. Mégis ugatni csak ritkán hallhatjuk őket, akkor is csak egy-két szigorúan meghatározott helyzetben, mint például területvédelem során. Egy jó tudósnak ekkor már körvonalazódik a gondolat a fejében, hogy itt bizony a háziasítás során történhetett valami a kutyák őseivel, ami miatt ugatósabbak lettek mint a farkas kuzinjaik.

Már a 70-es években el kezdtek töprengeni, hogy mi állhat ennek a különbségnek a hátterében. Cohen és Fox felvetette például, hogy a kutyának, szemben a farkassal, nem élet-halál kérdés csendben maradni az idő nagy részében. Gondoljunk csak bele, egy falusi utcán kézbesítési időben hallható hangzavarhoz hasonlóan zajos farkas falka milyen sikerrel tudna levadászni bármit is? Ezzel szemben a kutya az ember táborában zajolhatott kedvére, étel akkor is jutott, azaz az ember mellé szegődve felszabadultak a csendben-maradás nyomása alól. Ezt az elgondolást támasztja alá az is, hogy ha elvadult kutyafalkákat vizsgálunk, őket vajmi keveset hallani ugatni, hasonlóan a farkasokhoz. Viszont, ha a kutyák tényleg csak össze-vissza ugatnak, mert megtehetik anélkül, hogy a vacsorájuk veszélybe kerülne, akkor valóban lehetséges, hogy az ugatás nem jelent különösebben semmit.

Nemrég az is felvetődött, hogy az ugatás eredendően a falka összecsődítésére szolgált, ha például az egyik tag betolakodóval találta szemben magát, és erősítésre volt szüksége. Ha összevetjük az ugatás hangtani szerkezetét más fajok hasonló, fajtársakból csődületet kiváltó hangjaival, azt láthatjuk hogy az alapvető szerkezetük hasonló. Ez alapján Lord és munkatársai azt vetették fel, hogy a kutya manapság, az emberi környezetben az őseihez képest állandó zavarásban él, idegenek jönnek-mennek az utcán, a kutyák élettere kerítések közé van szorítva és a szomszédban rögtön másik kutyák laknak, így erre a folytonos zavarásra reagál csupán az ugatással.

Viszont mindkét elméletnek ellentmondani látszik, hogy sok gazda meg van győződve arról, hogy érti, mit mond a kutyája, azaz meg tudja különböztetni a kutyája ugatásait és csak hallva a kutyát tudja ki érkezik a házhoz. Talán éppen ez ütött szöget azoknak a kutatóknak (köztük magyar kollégáimnak, Pongrácz Péternek és Molnár Csabának) a fejében is, akik felvetették, hogy az egyes ugatások tükrözhetik a kutya érzelmi állapotát is. Ha alaposan megnézzük, a farkasok fenyegető ugatásait, azok mélyek, recsegősen zajosak, míg a félelmi helyzetben hallatott csaholásaik éles, csengő hangú, magas vakkantások. Ez a mintázat egy egyszerű szabályszerűséget követ, ami nagyon elterjedt az állatvilágban és a leírójáról Morton szabálynak nevezzük, és azt mondja hogy a félelemben vagy alárendelt helyzetben adott hangok magasak és csengők, míg az agresszív, domináns hangok mélyek és zajosak.

Mindezek után, ha megvizsgáljuk a kutyák ugatásait is, bár változatos helyzetekben ugatnak, az ugatások is követik ezt a szabályszerűséget, azaz a kutya érzelmi állapotának megfeleltethetők hangzásuk alapján. Ráadásul, ha ismeretlen kutyák ugatásait lejátsszuk embereknek, ahogy kollégáim is tették, az találhatjuk, hogy meglepően jól felismerik milyen helyzetben és érzelmi állapotban lehettek a kutyák. Játék közben felvett vakkantásokat boldognak és játékosnak, egyedül hagyott kutya hangját félősnek és kétségbeesettnek, egy idegent az ajtóban ugató kutyát agresszívnek értékelik, és ez az érzelmi felismerés működik azokban az emberekben is, akiknek sosem volt kutyája. És ha már a kutya érzeleméről kialakítottunk egy képet, ehhez társítani a megfelelő helyzetet már nem ördöngösség. Mindezek alapján felvethető, hogy bizony az ugatásnak komoly szerepe lehetett az emberrel való kommunikációban a háziasítás során. Azok a kutyaősök, amik nem csak össze-vissza zajoltak, hanem az emberek számára felismerhető volt a helyzet, amiben ugattak, előnyt élvezhettek, hisz nagy hasznot és segítséget jelenthetett az embernek ha rögtön tudta az ugatás alapján hogy valaki ólálkodik a tábor körül, vagy hogy az őskutyája éppen vadat talált. Persze mindez még mindig csak elmélet, és mivel továbbra is nagyon keveset tudunk a kutya hangjairól, töretlen lelkesedéssel kutatjuk mit ugatnak nekünk a legjobb barátaink.

(Ha kedve van segíteni kutatásainkban, vagy különleges tapasztalata, élménye van a kutyák hangjaival kapcsolatban, szívesen várom jelentkezését a mustela.nivalis@gmail.com címen!)

a kutya, 2014/09