2014. december 11.

Kutyaetológia 2.

Miklósi Ádám (ELTE Etológia Tanszék) vendégposztja
2. rész

Ez az írás azzal a céllal készült, hogy bemutassa, milyen módon igyekeznek az etológusok sokszor a gyakorlatban is fontos viselkedésformák megértéshez háttérkutatásokat végezni.
Az utóbbi idők etológiai szempontból fontos változása, hogy a viselkedéssel foglalkozó kutatók egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a kutyafélék (farkasok, kojotok, sakálok), illetve a kutyák viselkedése iránt (lásd korábbi cikkünket). A kutyafélék szociális viselkedésének megértéséhez is egy kicsit távolabbról kell kezdenünk, és először csak általánosságban tekintjük át a szociális viselkedés etológiáját.


A szociális viselkedés etológiája
A szociális viselkedés iránt érdeklődőknek mindenképpen fontos, hogy általában is értsék, mit jelent a csoportos életmód, miért vannak magányos, illetve társas állatfajok, és milyen szabályozó folyamatok határozzák meg az egyedek egymás iránt mutatott viselkedését. Az alapfeltevés mindig ugyanaz: Akkor érdemes csoportban élni, ha a faj számára ez előnyt jelent. Egy ilyen nyilvánvaló előny a ragadozóktól való védelem, hiszen könnyen belátható, hogy a csoportban élők esetében sokkal kisebb a kockázata annak, hogy támadás áldozatául esnek. Ezzel párhuzamosan általános elfogadott, hogy a bármilyen okból szerveződő csoportok esetében szükség van valamilyen belső szervezettségre, ahhoz, hogy a számos együtt élő egyed optimálisan szervezze a mindennapjait.

A csoportszerkezet leírása
Fontos felismerni, hogy szemben például a viselkedéssel, a csoportszerkezet nem látható vagy megfigyelhető „valami”. Ilyen esetben a kutató egyetlen lehetősége, hogy a megfigyelhető viselkedés alapján valamilyen elméleti modellt alkot, amely – szerinte - a legjobban leírja az egyedek viselkedését. Az első ilyen irányú kutatás a múlt század első éveihez kötődik, amikor Schjelderup-Ebbe norvég kutató egy csoportban tartott tyúkokat és kakasokat figyelt meg. A szociális szerkezet leírására az egyed közötti interakciókat használta fel, és úgy gondolta, hogy a jellemző paraméternek a párharcok során megfigyelhető „győzelmeket” illetve „vereségeket” tekinti. A párharc végén az „üldözőt” tekintette győztesnek, a „menekülő” volt a vesztes. Amikor az eredményeit összegezte, kiderült, hogy általában van egy-egy olyan egyed a csoportban, amelyik minden párharcban győz vagy veszít, de sokkal fontosabb volt, hogy a győzelmek és vereségek aránya alapján sorrendbe tudta rendezni a baromfikat. Így alakult ki az ún. lineráis hierarchia koncepciója, amely bizonyos állatfajok esetében valóban jól jellemzi a csoporton belüli szociális interakciókat.

Csoportszerkezet és rokonság
Egyes fajok nagymértékben különbözhetnek a tekintetben, hogy a csoporttagok milyen mértékben rokonok. Ezt csak úgy ránézésre nem lehet megmondani, egyedül a DNS (örökítő anyag) speciális elemzése révén határozható meg pontosan, és az ilyen, nem túl olcsó módszerek használata csak az utóbbi időben vált általánossá az etológiában.
Igaz ugyan, hogy a csoport a rokonsági viszonyoktól függetlenül – többek között – védelmet nyújt a ragadozókkal szemben, ugyanakkor rokonok esetében a társas élet egy másik fontos funkciója az utódok közös felnevelése. Éppen ezért nem mindegy, hogy egy adott faj egyedei által alkotott csoportokra milyen mértékű és jellegű genetikai rokonság jellemző. A klasszikus evolúciós elmélet alapján ugyanis azt várnánk, hogy a döntően idegenekből álló csoportok esetében a versengés sokkal erősebb, mint amilyen közeli rokonok esetében megfigyelhető, hiszen a rokonok (szülők-utódok) jobban érdekeltek egymás segítésében, különösen a szülő számára fontos, hogy utódai jó helyzetbe kerüljenek.

Zűrzavarok a farkaskutatásban
A farkasok szociális élete régóta izgatta az etológusokat, és a legkorábbi tudományos szempontból is értékelhető megfigyelések már 100 évnél is régebbiek.
A farkasok életmódja azonban nem kedvez a kutatóknak. A legtöbb farkas alfaj populációja – tekintsük az északi félteke bármely pontját - igencsak rejtett életmódot folytat, nehezen megközelíthető hatalmas kiterjedésű területen, ráadásul nem igazán kedvelik az ember közelségét. (Pedig épp a közelről végzett megfigyelések lennének fontosak a szociális szerkezet leírásához.) Egy ilyen helyzetben jó megoldásnak tűnik fogságban történő megfigyelésük, és valóban az 1960-as évektől kezdve, számos híres farkaskutató, Ben Ginsburg, Michael Fox, Harry Frank, Eric Zimen, Dorit Feddersen-Petersen – csak, hogy néhányat említsünk - több ezer órát töltött állatkerti vagy vadasparkokban élő farkasok között szociális interakció leírásával. Ezek a korai adatok sok tekintetben hasonlítottak a baromfiak között megfigyeltekhez, amelyek alapján a kutatók arra következtettek, hogy a farkasok szociális szerkezete is lineráris hierarchiaként írható le, amely esetben kulcsfontosságú elem a „teljes „dominanciára” való törekvés az egyedek részéről. Az utóbbi 15-20 évben azonban kiderült, hogy a megfigyelések zöme teljesen hibás alapokon nyugszik, a kérdéses farkascsoportok ugyanis nem képeztek természetes egységet.

Új felismerések a farkasok szociális életében
A változásoknak valójában két fontos forrása volt. Egyes farkaskutatóknak, akik minden nehézséget félretéve, a természetben igyekeztek közvetlen megfigyelést végezni farkasfalkákban, feltűnt, a szabadon élő egyedek esetében a győzelemmel vagy vereséggel járó agresszív interakciók sokkal ritkábbak, mint amiről a fogságban élő farkasok esetében írtak. A hosszabb távú megfigyelések nyomán az is világossá volt, hogy a farkasfalkák átlagosan 6-8 egyedből állnak, általában egy egymásnak idegen hím és nőstény pár az alapító, és a többi falkatag a szülők utódja. A megfigyeléseket a DNS vizsgálatok is alátámasztják, így a farkasfalka lényegében egy két-generációs (szülők és utódok) családnak tekinthető. Idegen fiatal vagy felnőtt farkas csak nagyon kivételes esetben csatlakozik a falkához, de az előfordulhat, hogy hosszabb-rövidebb időre több farkasfalka közös csoportot alkot. További fontos felismerés volt, hogy az utódok, 1-3 éves koruk között elhagyják a szülői falkát, és egyedül próbálnak szerencsét, így egy falkán belül mindig csak egy szülői pár van.
Mindezek alapján Jane Parker, David Mech és azóta sokan mások is úgy gondolják, hogy a farkasok szociális viszonyait egy családi modell keretében kell értelmezni, amely azt jelenti, hogy a falkatagok (genetikai) érdeke egymás támogatása. Mindez például jól megfigyelhető, ha a kölcsönös táplálásról van szó. A szabadon élő falkák esetében a kölykök akár egy éves korukon túl is számíthatnak arra, hogy a felnőtt egyedek táplálékot öklendeznek fel nekik, de az idősebb testvérek is hasonlóképpen járnak el a fiatalabbakkal szemben.
Természetesen mindez nem azt jelenti, hogy a farkasfalkában mindenki egyenlő, azonban a társas kapcsolatok szabályozásában sokkal nagyobb szerepet kapnak a szülő-utód viszonyát szabályozó viselkedésformák. A farkasszülő nem feltétlenül azért válik a falka irányítójává, mert ő a legerősebb, hanem mert az utódokkal kiépülő viszonyt kezdettől fogva ő irányítja, szabályozza. Az angolszász irodalomban ezért a farkasszülőket nem elsősorban domináns egyedként írják le, hanem „vezetőnek” vagy „szaporodó egyednek” hívják, utalva a felfogásban bekövetkező változásokra.
Azonban kisebb-nagyobb konfliktusok egy farkascsaládban is előfordulnak, ebben nincs semmi különös. Bizonyos időszakokban, pl. ha kevés a táplálék vagy ha túl sokáig marad az utód a falkában, komoly következményekkel járó összecsapások is megfigyelhetők, de ezek megint csak könnyen magyarázhatók az evolúciós elmélet, illetve ökológiai megfontolások alapján és nem cáfolják a mai elképzelésünk.

Aki nem halad, lemarad
A mondás a farkasra vonatkozik, az angolban elterjedt szólás, hogy a farkast a „lába eteti”, hiszen naponta több kilométert is vándorolhat táplálékot keresve. Mi mégis arra utalnánk ezzel, hogy sajátos tény, a farkaskutatásban elért újabb eredmények a „kutyás körökben” kevésbé ismertek. Mindennek az a következménye, hogy számos olyan szociális viselkedésre vonatkozó elmélet van még forgalomban, amely a korábbi modellen alapszik, miszerint a falka élete a folyamatos versengésre épül. Mindebből az következne, hogy a kutyagazda is akkor jár el helyesen, ha ezt a versengést folyamatosan fenntartja és lehetőség szerint mindig „győz”. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy például előbb eszünk, mint a kutya, előtte megyünk át az ajtón, hátára fordítjuk, ha rossz fát tett a tűzre, és nem engedjük sohasem nyerni, ha kötélhúzós játékot játszunk.

„Kedves bébi” vagy „szelíd farkas”
A kutya és az ember szociális viszonyait tekintve két hibát szoktak elkövetni. Vannak, akik valóban úgy tekintenek a kutyára, mint egy 1-2 éves gyermekre, mások viszont azt gondolják, hogy a legkisebb öleb is tulajdonképpen egy kis farkas. Könnyen belátható, hogy mindkét felfogás alapvetően hibás etológiai szempontból.
A valóságban „a kutya, az kutya”, azaz nem feleltethető meg egyik végletes felfogásnak sem, legjobb tehát a helyén kezelni. Nem tagadja senki, hogy a kutya viselkedéskészletének kialakításában jelentős szerepet játszik a „farkasős”, azonban láttuk, hogy farkasok csoportszerkezete bizonyos tekintetben párhuzamot mutat az emberével. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a háziasítás során a kutyában fontos viselkedési változások mentek végbe, amelyek alkalmasabbá tették a fajt az emberi csoportokba való beilleszkedésre. Ez azonban semmiképp sem jelenti azt, hogy a kutya egy szőrős csecsemővé vált volna, ahogy ezt számos általunk is végzett kutatás jól mutatja. A háziasítás azonban fontos szerepet játszhatott abban, hogy az ember és a kutya a saját viselkedéskészletét felhasználva legyen képes közös szociális csoportok kialakítására, mindenféle különleges „tréning” vagy „tapasztalat” nélkül is (l. még alább).

Sokféle farkas, még többféle kutya
Sajnos a farkasok tekintetében megbízható adatok hiányában csak erős sejtéseink vannak arról, hogy az egyes területeken (Észak-Amerika, Alaszka, Európa, Kelet-Ázsia stb.) élő alfajok között lényeges viselkedésbeli eltérések vannak. Jó adatok a kutyák esetében is hiányoznak, de ebben az esetben biztosabbak lehetünk abban, hogy az egyes fajták specifikus viselkedésformák tekintetében eltérhetnek. Raymond Coppinger, kutyákkal foglalkozó, elismert etológus szerint nem véletlen, hogy nem border collie-k húzzák a szánokat és malamutok őrzik a nyájat. Anélkül, hogy most részletesen tárgyalnánk a mögöttes biológiai jelenséget, elég csak arra gondolni, hogy a háziasítás fontos részét képezte, hogy az egyes kutyafajtákat speciális feladatok hatékony végrehajtására és gyors elsajátítására tegyék alkalmassá. Mindez logikus is, hiszen a kutya és a kutyagazda számára is előnyös, ha a kiképzés minél rövidebb ideig tart.
Fontos megemlíteni, hogy az ilyen specifikus szelekció a kutya agresszív viselkedését is érintette, ráadásul többféleképpen is. A saját vizsgálataink is arra utalnak, hogy általános értelemben a kölyökkutyák kevésbé agresszívak, mint a hasonló korú farkasok, bár e megfigyelés alátámasztásához még további kísérletekre van szükség. Ugyanakkor egyes fajtajellegek kialakításában (pl. területvédelem) valószínű, hogy a háziasítás e jelleg megerősödéséhez vezetett. A több ezer évre visszatekintő, sokszor ellenkező irányú szelekciós változatok feltehetően lényeges mértékben megváltoztatták azokat a szabályozórendszereket, amelyek a kutyák agresszív viselkedése mögött állnak. Alaktani (pl. méret), élettani (pl. fájdalomérzékelés) vagy éppen viselkedésbeli (pl. egyes viselkedésformák fajtaspecifikus hiánya) változások egyenként vagy együttesen is fontos fajták közötti variabilitást eredményezhetnek. Mindezek alapján – amit az eddigi tudományos kutatások adatai is alátámasztanak – azt mondhatjuk, hogy az agressziós viselkedés nemcsak környezet és egyedfüggő, hanem fajtaspecifikus is. Ebből következik, hogy számos fajta bizonyos mértékben igenis eltérő bánásmódot igényel, és az eredmény is igen változatos lehet.

… és még egy alapvető félreértés
Már említettük, hogy a farkasok illetve a kutyák szociális szerkezetének családmodellje nem zárja ki agresszív összecsapások előfordulását az egyedek között, és mindez természetes is. Ennek megfelelően abban sincs semmi meglepő, ha alkalomadtán a gazda lép fel agresszívan a kutyával szemben (e kérdéskör részletes tárgyalása meghaladja jelen írás kereteit). A családi modell azt sugallja, hogy az ilyen interakciók egy részének elejét lehet venni, ha a kutyakölyök megfelelő szocializációban részesül. A szociális családi élet szabályainak korai elsajátítása, ami nem más, mint nevelés, az egyik legfontosabb eszköz a békés együttlét kialakításában.
A keményebb fellépésre, amelynek sikeressége kétséges, éppen akkor szokott sor kerülni, amikor a „neveletlen” kutya nem képes beilleszkedni a családi életbe, és itt érdemes lehet az emberi analógiát is figyelembe venni. Ugyanakkor vegyük észre, hogy az ilyen „neveletlen” kutyák, épp a korai szocializáció elmaradása miatt csak nehezen fogják „megérteni”, hogy most akkor éppen mit is akarnak tőlük.

Zárszó helyett
A kutyák szociális viselkedése és az ebből levezethető agresszió hatalmas téma, ahol a sok lelkesedés ellenére nagyon kevés a megbízható adat. A helyzetet tovább nehezíti a sok érzelemmel fűtött személyes vélemény, aminek nincs sok köze a tudományhoz, viszont gátolja a további kutatásokat. Az ilyen vitákat, amelyek egyébként a kutatók között sem ritkák, csak tényekkel szabad vívni, érzelmek nélkül. Egy tudományos kutatást, csak egy másik hasonló kutatómunka képes cáfolni vagy éppen megerősíteni. Reményeim szerint a hazai etológusok a jövőben is támaszkodhatnak a kutyák és gazdáik támogató segítségére. Az eddigi hozzájárulásukért pedig nagyon hálásak vagyunk.

NKSZ, 2010