2015. december 1.

Farkasnevelés az ELTE Etológia Tanszéken

Miért nem a farkas az ember legjobb barátja? Kubinyi Enikő előadása (Mindenki Akadémiája, M5, 2016. 11. 03.)

 A farkaskutatók, de sokszor a farkast szerető emberek is gyakran tartanak fogságban megszelídített farkast, és meglehetősen sokat tudunk ezek viselkedéséről. Ha a kisfarkast még szemének kinyílása előtt veszik el az anyjától és nagyon gondosan ápolják, táplálják, aránylag könnyen megszelídül (a legtöbbször, de nem mindig), kialakul nála a gátolt harapás, szívesen követi gazdáját, és számos a farkasoknál ismert viselkedésmintázat az emberrel kapcsolatban is megjelenik. Így például az embert is úgy üdvözlik, mint egymást, felugranak rá nyitott szájjal és igyekeznek orrát a szájukba fogni. Gyakran nyomják orrukat is az ember szemébe, élénk nyelvcsapásokkal „puszikat” is adnak. De a szelíd farkas nem kutya! Nem figyel például az emberi beszédre.
Csányi Vilmos

Horkai Zoltán és farkasfalkája. Fotó: Járdány Bence
Fotógaléria itt
Történt egyszer, valamikor a XX. és a XXI. század fordulóján, hogy Csányi professzor egy különös emberről készült portréfilmet látott a televízióban. A fiatalembert saját, kedveskedő farkasai vették körül, akiket rövid birkózás után közös farkasüvöltésre invitált. Igazán nem kellett sok idő ez után ahhoz, hogy a tanszék etológusai megszállják Horkai Zoltán – merthogy ő volt a különös fiatalember – gödöllői farmját.
A farmon, ami korábban a Magyar Filmgyártó Vállalat egyik természetfilm-forgatási helyszíne volt (itt készült például Fekete István regénye alapján a Lutra című film is), szelíd farkasok, medvék, vaddisznók, szarvasok, mosómedvék, rókák, lovak és sok kutya élt, pontosabban él még ma is. Minket, etológusokat leginkább a farkasok érdekeltek. Mivel néhány napos koruktól ember nevelte fel őket és sok természetfilmben szerepeltek már, nem menekülnek el az idegenektől, és a furcsa tárgyak megjelenését is jól tűrték, nem féltek a kamerától és a reflektoroktól. A farkasok közelsége lehetővé tette, hogy olyan viselkedésformákat is rögzítsünk, amelyek máskülönben csak nagyon nehezen figyelhetők meg az emberek számára.
Miért érdeklik a kutyakutatót a farkasok? Erre egyszerű a válasz. Ma már minden szakember elismeri, és a DNS (örökítőanyag) összehasonlító elemzése is azt mutatja, hogy a ma élő farkasok és kutyák közös őstől származnak. Így ahhoz, hogy megtudjuk, milyenek lehettek az ősök, miféle tulajdonságok változtak meg a háziasítás során, miért lettek képesek a kutyák az emberrel való együttélésre, a farkasokat, vagyis a ma vadon élő legközelebbi rokonokat is meg kell ismernünk.
Nem könnyű olyan farkast találni, amelynek a viselkedését megfelelően össze lehet vetni a kutyákéval. Horkai Zoli farkasai ugyan szelídek voltak, de évek óta egy nagy, egy hektáros területen éltek, az általunk elérhető családi kutyák viszont városban, lakásban, emberek között. A farkasokat már szemkinyílás előtt ember etette cumisüvegből, a kutyák rendszerint hat-nyolc hetesen kerültek el anyjuktól. A farkasok pár hónapos koruktól kezdve együtt nevelkedtek testvéreikkel, a kutyák pedig legtöbbször külön-külön. Lassan körvonalazódott, hogy ha alapos összehasonlításokra vágyunk, különös kalandba kell fognunk. Egyforma körülmények között kell felnevelnünk kiskutyákat és kisfarkasokat. Csak így tudhatjuk meg, hogy a kutya és a farkas közötti különbségek mennyiben köszönhetők a különböző élettörténetnek, az emberi közelségnek az egyedfejlődés során, illetve mennyiben öröklöttek, genetikailag meghatározottak. Ha az egyformán nevelt két faj egyedeinek viselkedését összehasonlítjuk, feltételezhetjük, hogy a köztük talált különbségek hátterében a kutya olyan tulajdonságai állnak, melyek genetikailag rögzültek a több mint 20-30 000 éves háziasítás során.
A farkaskölykök mindig április végén, május elején születnek (a kutyákkal ellentétben csak évente egyszer, februárban ivarzanak), mi pedig ősszel jelentkeztünk Zolinál, úgyhogy volt bőven időnk felkészülni a feladatra. A farkasok kifutója szerves részét alkotta a gödöllői erdőnek. Akkoriban nyugodtan be lehetett lépni a területre, akár Zoli nélkül is. A szerteszét futó ösvényeket itt-ott állati csontvázak, koponyák tarkították, a közös lakomák maradványai. Azután, ha tartózkodásukat legyőzte a kíváncsiságuk, előkerültek a farkasok is. Eleinte leginkább a vezérkan lesett bennünket tisztes távolból, de néhány alkalom után a szukák is közeledni mertek, megvizsgálták, milyen anyagból készült a kabátunk, van-e valami a zsebünkben, el lehet-e csórni a kameratáskánkat vagy a sapkánkat. Néhány hét után már simogatni, vakargatni is engedték magukat. Úgy éreztük, hogy ha nagyon figyelünk, akkor a viselkedésükből ki tudjuk olvasni a szándékaikat. De a párosodási időszakban így is jobbnak láttuk, ha csak kívülről szemléljük, mi történik a kifutóban.
Azon túl, hogy a szülőkkel és egyéb rokonokkal ismerkedtünk, elméletben is igyekeztünk felkészülni arra, ami májustól várt ránk. Virányi Zsófiával, aki később alapítója lett Ausztriában a Wolf Science Centernek, áttanulmányoztuk a farkasnevelés tudományos, angol nyelvű irodalmát és megbeszéléseket tartottunk Zolival, aki komoly gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezett, hiszen már több alom farkaskölyköt felnevelt. Egyik kedvenc riogató sztorija szerint abban az időben, amikor a hasonló korú kutyák még csak járni tanulnak, a farkaskölykök felszökkennek az asztalra, hogy kihabzsolják az uzsonnánkat a kezünkből, kiugranak a bezárt ablakon, levadásszák a szomszéd összes tyúkját, eltűnnek, és amikor már több órányi keresés és a szomszéddal való vitatkozás után kimerülten roskadunk össze, hirtelen előjönnek egy bokor alól, nyújtózkodnak, és utánanéznek, mit lehetne megint bekapni. Zoli történetei mellett pedig ott állt a szakirodalom, ahol oldalakon át azt taglalták, milyen mesterkedésekkel lehet nyakörvet és pórázt varázsolni a kisfarkasra, majd ez után pontosan milyen magas füvű mezőn kell megkezdeni a sétáltatást pontosan milyen sebességgel annak érdekében, hogy a vadállat halálra rémülten ne törje össze magát a póráz végén. Vigyázni kell arra, hogy a kölyköket ne érje kellemetlen élmény, mivel akár egyetlen eset is elég lehet, hogy a továbbiakban elkerüljék azt a helyet, tárgyat, amivel, vagy azt a személyt, akivel az élményt összekötötték. Mindezekből világosan kiderült, hogy egy farkas felnevelése és tartása sokkal nehezebb feladat, mint egy kutyáé.
A kisfarkasokat 5-8 napos koruktól nevelte ember. Fotó: Schilling Tamás
Fotógaléria itt
Arra is fel kellett készülnünk, hogy ne ügyetlenkedjük el a kölykök etetését cumisüvegből, mert annak könnyen tüdőgyulladás lehet a vége. Micike, Zoli kedves labrador-vizsla jellegű keverék kutyája ekkoriban hozta világra kölykeit. A kupacnyi kis pufók közül három kölyköt egyhetes korukban kiemeltünk: két fekete szukát fehér pamaccsal és egy fekete-fehér bocitarka kant. Borót Virányi Zsófi nevelte, Zoknit Pásztor Attila, Stukát pedig én. Tesztjeinkben ők – és később még nyolcan – alkották a kisfarkasokhoz hasonlóan nevelkedett kutyacsoportot, akikkel összehasonlíthattuk a megszelídített kisfarkasok viselkedését. Az első hetekben együtt aludtunk a kölykökkel, és mindenhová magunkkal vittük őket, bármerre jártunk. Mire a farkaskölykök megszülettek, kiskutyáink két hónaposan szerető gazdához kerültek, akik elvállalták, hogy továbbra is részt vesznek majd velük a kísérletekben.
Röviddel ezután megszülettek a kisfarkasok. 2001-ben négyet neveltünk fel: Zsófi Rebekát, Ujfalussy Dóri Barnabást, Zoli Jimmy-Joe-t, én pedig Minkát. Zsófival havonta beszámoltunk élményeinkről a Nemzetközi Kutya Magazinban, amit akkor Gácsi Márta szerkesztett (a cikkek innen letölthetők pdf-ben - 68,5M). Ő szervezte a viselkedésteszteket is. Férjem, Molnár Attila Dávid minden lényeges eseményt videón rögzített, később ebből készült a Farkaslesen című film, Csányi Vilmos és Miklósi Ádám interjúival.


Három hetes korukban vittük el a kölyköket először tesztre – ekkor még meglehetősen nehéz volt végig ébren tartani őket. Arra voltunk kíváncsiak, hogy öt-öt perc alatt egy üres szobában kinek a közelségében töltenek el több időt: a nevelő vagy a cumisüveg, illetve a nevelő vagy egy felnőtt kutya mellett. Noha a kiskutyák és a kisfarkasok aktivitása közt nem volt különbség, a farkasok több időt töltöttek a nevelő mellett, mint a cumisüvegnél.
Azt is teszteltük, hogy (egy méterről) odamennek-e a nevelőhöz hívásra. A behívás később is állandó teszt maradt, csak a távolságot növeltük, ahogy a kölykök egyre mozgékonyabbak lettek. Zárt helyen általában működött a behívás a farkasoknál is.
Négy hetesen variáltunk egyet a preferenciateszten, ekkor az egyik alvó testvér vagy a nevelő, és egy idegen ember vagy a nevelő között lehetett választani. A kisfarkasok körülbelül ugyanannyi időt töltöttek minden partner közelében, a kutyák viszont mindkét helyzetben a nevelő közelében maradtak.
Öthetes korukban felnőtt kutya vagy a nevelő közül a kutyák a nevelőt választották, a farkasoknál nem találtunk preferenciát. A kísérletvezető vagy a nevelő között a kiskutyák nem választottak, a farkasok a nevelőhöz húzódtak közelebb. Jól látható tehát, hogy az első hetekben a kisfarkasok is a kiskutyákhoz hasonlóan vonzódtak a nevelőhöz, de némileg jobban érdekelték őket a „fajtársak”, mint a kutyákat.
A szokásos behívás mellett még ún. neofóbia teszteket is bevezettünk. Itt ismeretlen tárgyakat mutattunk a kölyköknek: egy mozgó labdát, illetve egy csörgő vekkert. Volt, amikor egyedül maradtak a tárgyakkal a szobában, és volt olyan helyzet, amikor menedéket kereshettek a nevelőjüknél. Úgy emlékszem, itt sem tapasztaltunk jelentős különbségeket a kutyák és a farkasok között, de az az igazság, hogy ezeket a teszteket azóta sem értékeltük ki tudományos módszerekkel.
Kilenchetes korig minden héten részt vettek a kölykök egy tesztnapon. Ahogy egyre huzamosabb ideig tudtak ébren maradni, bonyolódtak az események is. Egyéb furcsa tárgyakat mutattunk a kicsiknek, például egy távirányítós kisautót, kereplőt; néztük, hogyan reagálnak a rongyozós játékra, idegen emberre, hanyattfektetésre, a saját tükörképükre. Apportoznak-e papírgalacsint, milyen könnyen ülnek-fekszenek le, ha a kísérletvezető jutalmat ad érte. Igen szembeszökő volt a különbség a két faj között, amikor nyolchetes korukban (életükben először) nyers húsos csontot adtunk nekik. A farkasok, amint megkóstolták a húst, morogva elrohantak a zsákmánnyal. A kísérletvezető nagyon nehezen kapta el őket és vette el a csontot, közben vigyázni kellett a kezére is, nehogy megharapják. A kutyák többségétől viszont minden probléma nélkül, azonnal, egy hang nélkül el lehetett venni a csontot.
Kölyökfarkas (Ursula) macskával (Ancsa) játszik. A macska kommunikációja bizonyos tekintetben emlékeztet a farkaséra. Például megfelelő szocializáció után mindkét faj követi az emberi mutatást, de problémahelyzetben jellemzően nem néznek az emberre, ellentétben a kutyákkal. (Ursula néhány hónappal később már zsákmányként tekintett korábbi játszótársára)
Fotó: Kubinyi, 2002
Fotógaléria itt
A kilenc hetes teszt után három hét szünet következett, majd tizenkét hetesen több tesztben újra megvizsgáltuk a kicsiket. Többek között a mutatásos tesztben – ekkor már többen voltak hajlandók benne részt venni, mint nyolc hetesen. Az eredmények szerint, ahogyan azt már a mutatásos fejezetben megírta Gácsi Márta (l. 24. oldal), a farkasok véletlenszerűen választottak (már a mutatás előtt eldöntötték, melyik rejtekhelyhez mennek), a kutyák viszont követték a mutatást.
Rebeka a nyári szünetig Zsófival lakott a Bolyai Kollégiumban, utána pedig egy kaposvári kertes házban. Minka egy kamaraerdei, erdő széli faházban nőtt fel két vizslával és egy cicával. A tizenhat hetes teszt után végül azért adtuk vissza őket Zolinak, mert elutaztunk egy németországi konferenciára. Barnabás akkor már Zolinál élt, Dórinál nem volt kert, ahol a kölyök levezethette volna feles energiáit.

Ősztől hetente egyszer-kétszer látogattuk meg a kölyköket Gödöllőn. Főként mutatásos teszteket végeztünk velük, és videóztuk, hogy üdvözölnek minket, illetve idegeneket és ismerősöket, de a legfontosabb az volt, hogy ne veszítsük el velük a kapcsolatot, továbbra is várjanak bennünket és szívesen együttműködjenek a tesztekben. Rendszeresen sétáltunk a gödöllői dombságban, pórázzal, szájkosárral.
A 2001-es farkascsapat és nevelőik: Belényi Bea és Jimmy Joe, Kubinyi Enikő és Minka, Virányi Zsófia és Rebeka, Ujfalussy Dorottya és Barnabás (balról jobbra). Fotó: Molnár Attila Dávid
Fotógaléria itt
2002 májusától hozzánk, bejáratott farkasnevelőkhöz Bogi, Bence, Zed és Ursula került. Mivel több kisfarkas született, új biológus hallgatók csatlakoztak a csapathoz: Belényi Bea Boriszt, Újváry Dóri Tóbiást, Kurys Anita Maját, Takács Noémi Zazit, Navratil Andrea Lénát nevelte a saját otthonában 8-16 héten át.
A 2002-es farkasnevelő csapat. Felső sor: Kurys Anita és Maja, Gácsi Márta és Stanley (belga juhászkutya), Újváry Dóra és Tóbiás. Alsó sor: Belényi Bea, Léna és Borisz; Virányi Zsófia, Bogi és Zed; Kubinyi Enikő, Ursula és Zazi. Fotó: Miklósi Ádám
Fotógaléria itt
A második generáció farkasaival megismételtünk valamennyi tesztet, így elértük, hogy elegendő legyen az egyedszám a készülő publikációkban.
A világon először mi írtuk le egy nagy létszámú, kézből nevelt farkascsapat teljesítményét a mutatásos és a problémamegoldó tesztekben. Kiderült, hogy a négy hónapos kutyák követték az emberi mutatás irányát (l. 24. oldal), a szocializált fiatal farkasok nem, és hogy megoldhatatlan problémahelyzetben a kutyák többször és hosszabban néztek a gazdájukra, mintegy segítséget kérve, mint a farkasok. Eredményeinket a rangos Current Biology folyóirat közölte 2003-ban. A kutatás fontosságát az is jelezte, hogy a folyóirat címlapján is mi szerepeltünk, azaz pontosabban Minka, ahogy az esteledő őszi erdőben sétál.
Ebben a publikációban a fiatal farkasok viselkedését még családi kutyákéhoz hasonlítottuk, hiszen a három kézben nevelt kiskutya kevés lett volna a tudományos értékeléshez. Ezért 2003-ban kutyák nevelésére összpontosítottunk. Menhelyektől kaptunk szemkinyílás előtti kiskutyákat. A kutatás lezárásakor a kisfarkasoktól nagyon nehéz volt megválnunk, a kiskutyáktól viszont nem kellett! Anyai érzéseinket ragyogóan jellemzi, hogy majdnem mindegyik kiskutyát megtartotta nevelője, csak egynek kellett gazdát keresnünk. Ebben az évben a nyolc önkéntesünk közül négy tapasztalt farkasnevelő volt: Zsófi (Tódor), Dorottya (Füles), Bea (Oszkár) és Anita (Dodi), a többiek pedig biológus hallgatók: Lakatos Gabi (Tücsök), Győri Bori (Maugli), Szentirmai Eszter (Szofi) és Varga Orsi (Arwen).
A 2003-as kutyanevelő csapat. Felső sor: Gácsi Márta és Vau (belga juhászkutya), Győri Borbála és Maugli, Varga Orsolya és Arwen, Belényi Bea és Oszkár, Lakatos Gabriella és Tücsök, Kubinyi Enikő. Alsó sor: Kurys Anita és Dodi, Ujfalussy Dorottya és Füles, Virányi Zsófia és Tódor. Fotó: Miklósi Ádám
Fotógaléria itt
A farkaskölykök felnevelése mindannyiunk számára meghatározó élmény volt. De a rengeteg személyes tapasztalat mellett az a legnagyobb eredményünk, hogy a világon elsőként jött létre egy olyan szelíd farkascsapat, amelyik viselkedésének változását folyamatosan nyomon tudtuk követni, és hasonló korú kutyákkal összehasonlítva elemezhettük. A farkasok kézből nevelése, illetve szocializációja nagyon jól sikerült, abban az értelemben, hogy – bár a farkasokról mindig azt olvastuk, hogy megriadnak minden újdonságtól – sok tesztben egyáltalán nem reagáltak félénkebben idegen tárgyak vagy emberek megjelenésekor, mint a kutyák. Sőt, a legtöbbször kíváncsian fogadták a látogatókat, és a tárgyakkal is szorosabb kapcsolatba kerültek, mint ahogy kívántuk volna (vagyis sok mindent szétrágtak). A mindennapi helyzetekben ennek ellenére nem ritkán megmakacsolták magukat és kővé váltak, ha az utcán, pályaudvaron túl sok inger érte őket. Még a kísérletek közötti szünetekben is előfordult, hogy se kicsalogatni, se kihúzni nem tudtuk a kisfarkast a szekrény alól.
Az is kiderült, a szakirodalom nem véletlenül hangsúlyozta, hogy kerülni kell a büntetést. A farkasokat nem igazán lehetett sem fizikailag, sem hanggal irányítani vagy korlátozni. Például a tesztek elkezdésekor a kölyköket általában egy előre meghatározott pontra kellett helyezni, és egy rövid időre ott tartani. A farkasok közül szinte mindegyikkel előfordult, hogy ilyenkor morgott és a kísérletvezető kezéhez kapott, a kutyákkal soha. A farkasoktól nem tudtunk elvenni semmit, ha egyszer a szájukba került, morogva elrohantak vagy támadtak. Csak a csere jöhetett szóba.
Az emberekkel való intenzív kapcsolat ellenére már az első hetekben feltűnt, hogy a farkasok nem keresik az ember tekintetét. Ez önmagában nem tűnik érdekesnek, de valójában arról van szó, hogy a farkasok, ha kitalálták, mivel szeretnék eltölteni az idejüket, nem mutattak érdeklődést a nevelő iránt. A kiskutyák viszont folyton csak azt nézték, hogyan kapcsolódhatnának be abba, amit csinálunk. Természetesen, mivel a farkasok ügyesek, megtaníthatók a szemkontaktus kialakítására, és arra is, hogy érdemes figyelemmel követni, mit művelnek a kísérletvezetők, de az első hetekben megfigyelhető jelentős különbség arra utal, hogy a háziasítás során az ember felé való nyitottság fokozottá vált a kutyában.
Sokan megkérdezték tőlem az elmúlt években, nehéz-e farkast nevelni. Amikor éjszaka többször fel kell kelni, később pedig lekötni a jószág energiáit, nem mindig könnyű. De csak néhány hétről volt szó! Néha arra gondoltam, jó tréning ez a gyerekneveléshez. Ebben súlyosan tévedtem, gyereket nevelni sokkal nagyobb munka (pláne ikreket – nekem elsőre ez a feladat jutott).
2003-ban lezárultak a kutya-farkas összehasonlításra irányuló kutatások, és ezzel lényegében a farkasok viselkedésének tesztelése is véget ért. Nem sikerült anyagi forrást találnunk arra, hogy biztonságosan folytathassuk a kutatásainkat. Az erre a célra beadott pályázataink nem nyertek, a más pályázatból elkülönített kis összegek elfogytak az utazási költségre, jutalomfalatokra, állatorvosi díjra. A farkasfalkában egyre nagyobb feszültséget keltett minden látogatásunk, mert mi jelentettük a hét legizgalmasabb elfoglaltságát, mindenki egyszerre akart kijutni a kifutóból, gyakoriak lettek a verekedések. A felajzott egyedekkel a tesztelés is nehezebben ment. Beláttuk, hogy ha megfelelő zsilipeléssel nem tudjuk irányítani őket, és nincsenek biztonságos, külső ingerektől elzárt teszthelységeink, akkor értelmetlen, sőt, veszélyes folytatni a vizsgálatokat. Ez nehéz döntés volt. Nekem máig lelkifurdalásom van azért, hogy ezeket a farkasokat folyamatos ingerbőséghez és tevékenységhez szoktattuk egészen apró koruktól, azután mindent – beleértve magunkat is – elvettünk tőlük egy-két éves korukban.
Virányi Zsófival és Belényi Beával megpróbáltunk a Szegedi Vadasparkban vagy a Jászberényi Állatkertben új helyet találni a kutatásainknak, de nem sikerült, egyik helyen sem tudták állni a biztonsági kerítés építésének költségeit. Nem sokkal később Zsófi elnyert egy posztdoktori állást Ausztriában, ahol Beával, Kurt Kotrschal osztrák professzorral és Friederike Range német kutatóval megalapította a Wolf Science Centert (WSC). Egy osztrák gróf biztosította a helyszínt, kaptak hitelt és számtalan szponzori felajánlást az építkezéshez. A Wolf Science Center ma már a világ leghíresebb farkasos kutatóközpontja, a legnagyobb számú, azonos elvek és módszerek szerint felnevelt farkassal és kutyával.
A farkaskutatásaink teljesen nem maradtak abba. Alkalmanként Horkai Zoltán lehetővé tette Gácsi Mártának, hogy Újváry Dóri segítségével farkasokat teszteljen, ennek ellenére tény, hogy farkasügyben a nemzetközi figyelem ma már az országhatáron túlra terelődött. 


Az írás megjelent a Csányi Vilmos Kutyaakadémiája c. könyvben. A kötetben Családi Kutya Program (ELTE Etológia Tanszék) többi kutatása is szerepel.

Tudományos publikációk:

Posted by
címkék , , , ,