Az ivartalanított kutyák tovább élnek

Áttekintve 70 574 kutya halálozási korát és 41 045 halálozási okait, egyértelmű, hogy az ivartalanított kutyák hosszabb életűek. Az ivarosak átlagosan 7,9 évig éltek, az ivartalanítottak 9,4 évig*. A Plos One szerzői szerint ennek oka feltehetően az, hogy ritkábbak náluk a fertőző betegségek és traumák. Részben azért, mert a lecsökkent progeszteron és a tesztoszteron szint miatt immunrendszerük hatékonyabban védekezik a kórokozók ellen, másrészt az ivartalanított kutyák kevesebbet kóborolnak és verekednek, vagyis ritkábban kerülnek fertőzés- és sérülésveszélyes helyzetekbe. Emellett kevesebb érrendszeri és degeneratív betegségük van.

Ugyanakkor gyakoribb náluk a neoplasia (jó- vagy rosszindulatú daganat). Itt is csak találgatni lehet az okokról, de feltehetően összefüggésben áll azzal, hogy az ivarérés előtt ivartalanított kutyák magasabbak. Emberekben ismert, hogy a nagy testmagasság növeli bizonyos rákbetegségek kockázatát, talán a kutyáknál is így van.

Érdekesség, hogy az eunuchok is tovább élnek, mint az ivaros férfiak.

Egy másik friss tanulmány kisebb és egy fajtán álló mintán is arra jutott, hogy az ivartalanítás növeli bizonyos betegségek kockázatát, de olyan betegségről itt nem számoltak be, ami az ivartalanítottaknál ritkább lett volna. 759 golden retriever adatai alapján az derült ki, hogy az egy éves kor előtt ivartalanított kanoknál kétszer gyakoribb a csípőízületi diszplázia és háromszor gyakoribb a limfoszarkóma, mint intakt kanoknál. Ivartalanított kanoknál, szukáknál 5-8%-os volt a keresztszalag-szakadás gyakorisága, az egy éves kor után ivartalanított szukák 6%-ának pedig hízósejtes daganata volt, ezek ivaros kutyáknál nem fordultak elő. Az egy éves kor után ivartalanított szukáknál négyszer gyakoribb volt a hemangioszarkóma, mint az intakt vagy egy éves kor előtt ivartalanított szukáknál.

Az ivartalanítás irodalma egyébként nagyon bőséges, angolul olvasóknak ajánlom a témáról a Wikipedia összefoglalóját, ahol sok egyéb betegség kockázata mellett a viselkedési változásokról is szó esik. (Annyit elárulok, hogy az eredmények ellentmondásosak, és előre nem lehet megjósolni, hogy a mi kutyánk melyik kategóriába esik majd. Például 382 szukából eredetileg 47-et tartottak gazdái agresszívnak, ebből 25 agresszivitása csökkent ivartalanítás után, 10-nél viszont csak a műtét után jelentkezett ez a viselkedési probléma).

Irodalom:
Heidenberger and Unshelm, 1990, Tierarztl Prax
Hoffman et al, 2013 Plos One
Torres de la Riva, 2013, Plos One

Kép forrása

* UPDATE: Sz.D felhívta a figyelmemet, hogy a hatás akár amiatt is lehet, mert két évtized alatt (a cikk adatai 1984 és 2004 közötti időszakból származnak) párhuzamosan javult az állatorvosi ellátás és növekedett az ivartalanított kutyák száma. Mivel az ivartalanított kutyák cikkbéli aránya (56%) jelentősen elmarad az USA jelenlegi átlagától (kb 80%), feltehetően tényleg a '80-as évek alacsony aránya húzza le az átlagot. Márpedig ha az ivaros kutyák jellemzően a '80-as évekből származnak, az ivartalanítottak pedig a '90-esek végéről, akkor lehet, hogy az orvosi ellátás javulása és nem az ivartalanítás miatt növekedett az élettartamuk.

Bodza és Rozi a kedvencek

A XVI. század elején a Szerencse és a Vénusz volt a leggyakoribb kutyanév Svájcban az Index cikke szerint. 500 évvel később, Németországban több mint tízezer fős felmérésünkben a legtöbbször előforduló nevek listája: Kira, Max, Luna, Sammy, Lucky, Emma, Rocky, Sam, Spike, Paula.
A magyar adatbázisunk népszerű nevei: Bodza, Rozi, Buksi, Csoki, Emma, Lola, Maja, Molly, Panka.
Ez nem reprezentatív felmérés, falusi kutyák például nem igazán szerepelnek a mintánkban. A kedvenc nevek fajtánként eltérnek, amit az is mutat, hogy német juhász, belga juhász, szibériai husky, labi, golden és beagle túlsúlyú DNS adatbázisunkban az Alex, Bella, Cora, Füles, Igor, Lili és Roy fordul elő legtöbbször.

Boldogabbak-e az állattartók?

"Megdöbbentő" állítás következik: a kutyatartás egyesekre jó hatással van, másokra nem. Nem hiszitek, ugye? Hetente megjelenik valamilyen híradás arról, hogy a legfrissebb kutatások szerint a kutyatartás segít felépülni betegségekből, nyugtató hatású stresszes életünkben, megtanítja gyerekeinket a felelősségvállalásra és így tovább. De ez csak féligazság. Talán jobban fogy a magazin, ha a kutyákról csak szépeket olvasunk, talán csak a kutyatámadásokat és a silány kutyatartási kultúrát szeretnék ellensúlyozni a médiamunkások, nem tudom. A valóság az, hogy legalább ugyanannyi kutatás számol be a pozitív hatások hiányáról. Ahogyan a a gyógyszereknél sem lehet előre tudni, kinél válnak be, és kinél jelentkeznek mellékhatások, úgy a kutya sem csodaszer. Ikervizsgálatokból tudjuk, hogy az állatszeretetnek genetikai alapja is van, lehet, hogy ez is szerepet játszik abban, ki érzi jól magát kutyával és ki nem. Magyarul: ellentmondásosak a kutatási eredmények. Pár példa, részben a fentebb már idézett cikkből. Húszezer fős finn vizsgálat szerint az kutyatartók kevesebbet isznak, viszont többet dohányoznak, betegebbek - kivéve az asztmát -, és kövérebbek azoknál, akiknek nincs állatuk. Negyvenezer svéd közül az állattartók általános egészsége jobb, de a mentális rosszabb. Egy amerikai kutatás szerint minél erősebben kötődnek a kedvencükhöz idős emberek, annál depressziósabbak. De ugyanez a helyzet a kamaszokkal is: az állattartók között több a pszichológiai és más egészségügyi probléma. Autista gyerekek szociális viselkedésén kicsit javíthat egy hobbiállat, de csak akkor, ha öt éves koruk után kerül az állat a házba, ha mindig is ott volt, nincs hatása. Kismamák közül kövérebbek azok, akiknek van kutyája. Elterjedt hiedelem az is, hogy az állattartás csökkenti a magányérzetet, de egy hosszútávú vizsgálat ezt is megcáfolta. A CAP legutóbbi cikke (szerda esténként jelennek meg új posztok kutatási eredményekről, érdemes követni), egy kanadai vizsgálatról szól. Az interpretálás ugyan itt is kicsit elfogult ("ellentmondásosak az eredmények, pedig az állatok köztudottan boldogabbá tesznek minket, úgyhogy még további kutatásokra van szükség...), de azért kiderül, mik a tények. Bonyolultak. Tehát: a házastárssal vagy mással együtt élő idősek közül azok, akik tartanak valamilyen állatot*, kevésbé elégedettek az életükkel, mint azok, akik nem. Az egyedül élőknél nem számít, van-e otthon állat, kivéve, ha elváltak, mert akkor bizony elégedettebbek. Vagyis emberi kapcsolataink függvénye, hogy egy hobbiállat milyen szerepet tölt be az életünkben. Érdemes elolvasni ezt a cikket is: ha a kutya központi szerepet tölt be a gazdája életében, helyettesíti a hiányzó emberi kapcsolatokat. Ezek persze statisztikai eredmények, az átlagot jellemzik - rengetegen számolnak be az átlagtól eltérő hatásoktól, tehát természetesen olyan emberek is vannak, akik az állataikért/kutyájukért és a családjukért, barátjaikért egyaránt rajonganak...

__

*Már megint 'pet'! Miért szeretnek az észak-amerikai kutatók petekről kérdezősködni? Miért gondolják azt, hogy ugyanolyan hatású tücsköt, aranyhalat, gekkót, lovat és kutyát tartani?

Irodalom:

Absztraktgyűjtemény legutóbbi cikkekkel

Kép forrása

31% beengedi az ágyába

Stanley Coren legutóbbi posztjában  találtam néhány érdekes adatot: a Public Policy Polling  állatokkal kapcsolatban kérdezett meg amerikaiakat (USA, letölthető 70 oldalas anyag itt), amiből - általuk kiemelve - az alábbiak derültek ki:

• 61% tart valamilyen állatkedvencet (vagyis 'pet'-et. Ha valaki tudja, hogy a pet pontosan mi - állandóan ezzel jönnek az amerikaiak, és nem értem, hogy az otthoni anakonda, botsáska és kardfarkú hal petnek számít-e, ha elnevezem Döncinek-, világosítson fel, legyen szíves, köszi :).
• 46% hetente 1-5 órát foglalkozik vele, 6% több mint 20 órát
• 20% jobban szereti az állattal tölteni az idejét, mint bármely emberi lénnyel (ez kicsit aggasztónak tűnik... 20%? sőt, vidékieknél 33%! Az introvertáltak 30%-a, az extrovertáltaknak 14%-a).
• 31% egy ágyban alszik az állattal (felteszem, nem krokodilt tartanak. Lehet, hogy a pdf-ben benne van, mi ez az állat, de nem néztem végig a 70 oldalas anyagot, és rövid kereséssel nem találtam...)
• a nők 64%-a tart állatok, a férfiak 58%-a (vajon milyet? Hozzánk és más kutyás kutatócsoportokhoz is főleg nők hoznak kutyát viselkedéstesztre)
• 52% inkább a kutyákat kedveli, 21% macskát. 81% kifejezetten szereti a kutyákat, és csak 3% fél tőlük. A macskákért kevesebben, 58% rajonganak. 
• 44% tart kutyát, ezek 21% problémás viselkedést mutat
• 31% tart macskát, ezek 23%-a barátságtalan a vendégekkel
• 21% a kígyóktól retteg leginkább, 18% cápáktól, 15% medvéktől.
• egzotikus állatként 26% tigrist tartana, 18% dinoszauruszt (??? a vegánok és vegetariánusoknak pedig 49%-a! Kíváncsi vagyok, boldogok lennének-e egy T. Rex-szel...)
• 37% szerint egy kutya megfelelőbb lenne amerikai elnöknek mint egy macska (Stanley Coren erre elmésen megjegyzi, hogy mivel 35 év alattiak nem lehetnek elnökök, erre egyelőre nincs esély :)
• 10% elfogadna karácsonyra egy vízilovat (kétségtelenül viccesek a kérdések összeállítói!)
• 56% szerint egy medve győzne, ha küzdelembe bonyolódna egy cápával...hát igen, ezt tényleg nehéz eldönteni
• Bambi a kedvenc filmhős (23%), utána Lassie, Garfield, Nemo és Willy következik
• 18% szerint létezik a Loch Ness-i szörny

Végül még egy poén (Coren erre hegyezi ki a cikkét, de elütött a négyből három számot - vagy én néztem félre valamit? utána lehet keresni, helyesen ld. a pdf kereszttábláiban): a liberálisok jobban szereik a macskákat, mint a konzervatívok (27 vs 14%). Mondjuk a kutyák náluk is favoritok, de nem annyira, mint a konzervatívoknál (46 vs 61%). Közismert, hogy a két szavazótábor személyisége más, és azt is tudjuk, hogy a kutyások, macskások személyisége is eltér minden vonásban (erről már itt esett szó), úgyhogy a kettőt összerakva az eredmény mintegy várható volt, de így is nagyon jól hangzik. 

Ma még ezek a posztok jelentek meg az olvasómban, de ezekről most nem írok, majd máskor:

A kutya olyan, mint egy gyerek (egy osztrák kutatás nyomán): Psychology Today (Science Daily-ben is pár napja), The Bark

Kis Anna pedig postázta az Etológia tanszék kutyás hírlevelét, a korábbi számok itt olvashatók, iratkozzatok fel, hogy a postaládátokba érkezzen havonta a legfrissebb szám! A tanszéki kutatásokról, aktuális tesztekről, sajtómegjelenésekről esik benne szó.

Kép forrása

Fordulat fordulat hátán a háziasítás kutatásában

Közismert és elfogadott, hogy a kutya a szürke farkastól (pontosabban az ősétől) származik, de az, hogy a háziasítás (domesztikáció) hol és mikor történt, parázs viták tárgya. Három igen komoly kutatócsoport szinte havonta jön ki egymásnak ellentmondó eredményekkel. Nem ám akárhol: a kutya domesztikációjáról szállított adatok minimum a Nature-ben, Science-ben jelentek meg. Én nem készültem fel rá, hogy ilyen erős szavakat használjak, úgyhogy idézek: "It's a sexy field." De legnagyobb megdöbbenésemre a legutóbbi, június elején publikált közlemény az arXive-ra került. Ez pedig nem "újság", vagyis a közlés előtt nincs szakmai referálás, számonkérés, ide bárki feltölthet olyan anyagot, ami kutatásnak látszik*. Persze a Wayne laborban született közlemény nem csak annak látszik, hanem az is. Hogy miért ide tették fel? Talán azért, mert felbosszantotta őket, hogy egy kínai labor májusban két olyan tanulmányt is megjelentetett (itt és itt), amik gyökeresen ellentmondtak Wayne-ék eredményeinek. A kínaiak - a svéd Peter Savolainen, valamint az amerikai Bridgett vonHoldt és Adam Boyko közreműködésével - azt állítják, hogy a kutya Dél-Kínában alakult ki, kb. 32 000 évvel ezelőtt, őse azóta kihalt, de a mai kínai falusi kutyák állnak hozzá a legközelebb. (Én is írtam már korábbi kutatásaikról itt, a frissről a Mindennapi Pszichológia 2013/3-as számában, szaladjatok, vegyétek meg, most kapható). Boyko - aki nagy páriakutya-DNS gyűjteménnyel rendelkezik -, Wayne-ékkel is együtt dolgozik. E csoport szerint viszont a kutya sokkal később, 11-16000 éve alakult ki, de nem lehet tudni hol, mert az ős azóta kihalt. Csak akkor tudjuk meg, hol élt az ős, ha régészeti leletekből nyerünk DNS-t.
A harmadik kutatócsoport vezetői, Kerstin Lindblad-Toh és Erik Axelsson (Uppsala Egyetem), szintén svédek, akár Peter Savolainen (KTH Royal Institute). Januári közleményük arról szólt, hogy a kutyák háziasításában jelentős szerepe volt a földművelés kialakulásának kb. 10000 évvel ezelőtt, ugyanis valószínűleg emiatt bontják hatékonyabban a kutyák a keményítőt mint a farkasok (az index szerzője szerint a nem a keményítőt, hanem a "vadságot" töri le a vonatkozó gén, de azóta javítottak).
Tehát, mindenki mást mond a háziasításról, nem tehetünk mást, mint megvárjuk, mit árulnak el a leletek. Egy eredmény már született ez ügyben, de nem lettünk sokkal okosabbak, mert a csontokból kinyert örökítőanyagot nem sikerült kapcsolatba hozni a rendelkezésre álló farkasokéval, vagyis nem derült ki, honnan származnak az ősi kutya ősei. E kutatásról az alábbiakat a Mindennapi Pszichológia 2013/2-es számába írtam:
Mikor és hol történt a háziasítás? "Nem csak azért lenne jó tudni, mert a kutya az első és kitüntetett szerepű háziállatunk, hanem azért is, mert az ősi emberi történelemről, kultúráról is sokat elárul az, hogyan viszonyultunk az állatokhoz. 14 000 évesek azok a csontmaradványok, amelyek már egyértelműen kutyától származnak, és ez körülbelül a földművelés kialakulásának ideje is. Gondolhatnánk, hogy a kutya háziasítása azért indult meg, mert kellett, aki hatékonyan őrzi a veteményt és a termést, és a felesleg termelése tette lehetővé, hogy a kutyának is jusson élelem. A genetikai elemzések azonban azt sugallják, hogy a kutya nem a földműveléssel jelent meg, hanem jóval korábban, már a vadászó-gyűjtögető csapatokat kísérte. Ezek az állatok már kutyaként viselkedtek, de még farkaskülleműek voltak, ezért a régészeti azonosításuk bizonytalan. Ha viszont a genetikusoknak igaza van, akkor lehet, hogy épp a kutyáknak, a róluk szerzett ismereteknek és az általuk nyújtott védelemnek köszönheti az ember azt a tudati fordulatot, ami a letelepedéshez, a földműveléshez, az állattenyésztés kialakulásához vezetett. A jelenlegi kutyákon és farkasokon alapuló genetikai elemzések azonban olyan nagy hibahatárral dolgoznak, hogy a kérdés – 14 000 éves vagy jóval idősebb a kutya faj - sokáig nyitva maradt. Egészen mostanáig. A régészeti leletek között ugyanis akad egy 33 000 éves, dél-szibériai maradvány, amelyről egyesek azt állították, hogy nem farkastól, hanem grönlandi kutyához hasonló ebtől származik; mások szerint viszont csak egy kicsit furcsa küllemű farkasról van szó. A vitát lezárandó, orosz kutatók a maradványokból mintát vettek, és elküldték genetikai elemzésre Robert Wayne professzor amerikai laboratóriumába. Az eredmény pedig őket igazolta: a lelet genetikailag közelebb áll a jelenlegi kutyákhoz, mint a farkasokhoz. Mivel a lelőhely közelében talált farkasmintákkal sem rokon, máshonnan kerülhetett oda, valószínűleg a vándorló emberek vitték magukkal. A kutatók kiemelik, hogy a genetikai anyagnak egyelőre csak egy kis részét vizsgálták, és a háziasítás körülményeinek azonosításához még több leletre és átfogóbb genetikai vizsgálatra lesz szükség. De ha a további vizsgálatok is őket igazolják, akkor saját fajunkról is jelentős új ismeretet kaptunk: a kutya valószínűleg az eurázsiai vadászó-gyűjtögető őseink „terméke”, és megjelenése alapvetően változtatta meg az emberi történelmet."
A figyelmes olvasó észrevehette, hogy a cikk grönlandi kutyára emlékeztető főhőse 33000 éves a régészek szerint, a DNS-ét elemző Wayne labor pár hónappal később az arXive cikkben mégis azt állítja, hogy a háziasítás 11-16000 éves történet... Mi több, az arXive-ban nem is hivatkoznak saját korábbi cikkükre (tehát erre), noha mindössze néhány hete nézhették át a kefelenyomatot megjelenés előtt. Ehhez nehéz bármit hozzáfűznöm, mert nem értem...


______
* update: egy matematikus kolléga szólt, hogy az ő például minden majdnemkész cikkét feltexi az arXive-ra, mert így a beérkező kommentek alapján még javíthat rajta. Utánanéztem a Wikipédián, hogy is van ez akkor: "(arXiv.org) now encompasses the fields of physics, mathematics, computer science, quantitative biology, quantitative finance, statistics. Within the field of high-energy physics, the posting of preprints on arXiv is so common that many peer-reviewed journals allow submission of papers from arXiv directly, using the arXiv e-print number." Tehát van olyan terület/újság, ahol megengedik a preprintek közlését, másutt nem, meg kell nézni az adott újság policy-jét.


Irodalom:
Axelsson et al., 2013, Nature
Callaway 2013, Nature News

Druzhkova et al., 2013, PLoS One
Freedman et al., 2013, arXive.org
Li et al., 2013, Mol Biol and Evol
Wang et al., 2013, Nat Comm

A blog korábbi írásai háziasításról
Absztraktgyűjtemény a 2013-as kutatásokról

Kép forrása: NGM

Elektromos nyakörv és a gyász evolúciója

A videót Marc Bekoff posztjában találtam. A kutya valószínűleg nem először temeti el ezt a kölyköt, hiszen látszik, hogy szét van már szórva körülötte a föld, és feltűnően jól sikerült beállítani a kamara pozícióját is. De az nem túl valószínű, különösen ebben a környezetben, hogy a kutyát betanították. A Kutyaetológia csoport egyik tagja máris írt, hogy a szomszédjuk kutyájánál ugyanezt látta: szájában hordozta elpusztult kölykét, azután elásta... Egyre több a hasonló megfigyelés a kutyák gyászáról (?), pontosabban a halottakkal kapcsolatos viselkedésükről. Érdeklődőknek ajánlom ezt a cikket is, főleg elefántokról.

Nemrégen egy dingóról olvastam, hogy két napig hordozta a szájában az elpusztult kölykét. Persze a kutya nem azért emberszerű, hogy épp kannibalizmus ne forduljon elő nála. Egyrészt. ha kutyahúst etetnek vele, bizony megeszi, főleg ha előbb megfőzik. De szabadon kóborló kutyáknál is megfigyelték már a kölykök felfalását (köszönet a linkért Sz.D-nek). Gy. R. tenyésztő szerint a kopók is elfogyasztják - igaz, csak néhány nap után - társaik tetemét. Frissen még akkor sem eszik meg, ha ők ölték meg és "meghámozták". Lehet, hogy a videón szereplő kutya számára is csak táplálékfelesleg a kölyök, és néhány nap múlva, ha már nem épp a kutyaszag jellemzi, visszajön kiásni a tetemet... Egyszer talán okosabbak leszünk ez ügyben is.

Még egy aktualitás, amivel kapcsolatban igen komoly vita alakult ki a Kutyaetológia csoportban: A Companion Animal Psychology blogban megjelent egy összefoglaló az elektromos nyakörvek hatásáról. Szabad-e a kutya mozgását, viselkedését fájdalom okozásával, erőszakos módszerekkel kontrollálni? Okoznak-e egyáltalán ezek az eszközök fájdalmat?
Találtam ma egy frissen szabadalmazott szerszámot is, ami az áramütéshez hasonlóan kiválóan megakadályozza például azt, hogy a kutya elvágtázzon a mezőn egy felugró nyúl után:

Szemmel láthatóan ez a cucc rokonságban van a béklyóval, amit nyilván évezredek óta használnak mindenféle lábasjószágnál.

Pásztorkutyáknál a kolonc dívik (kép forrása):

A mozgást fizikailag korlátozó eszközök persze nem ugyanúgy működnek, mint azok, amikkel valóban megtaníthatunk valamit a kutyának, és ezért idővel elhagyhatók. De abban megegyeznek, hogy egyiket se raknánk a gyerekünkre. Általában. Mégis van hám szófogadatlan gyerekeknek, és autistáknál, akik hajlamosak minden előzmény nélkül világgá szaladni, néha kénytelenek a szülők ilyesmit használni...

A szöges-, elektromos nyakörvekkel, és hasonló eszközökkel kapcsolatos pengeváltások oka elsősorban szerintem az, hogy paradigmaváltást élünk. Némelyek már 'majdnem ember'-nek látják a kutyát, mások meg nem. Sok ember számára a kutya gyerekstátuszban van - legalábbis családtag -, és ki sokkolná árammal a gyerekét? Veszélyesek is, a szöges nyakörv például maradandó károsodást is okozhat. Másfelől, ezek az eszközök szakképzett ember kezében hatékonyak és minimális stresszt okoznak (ld. ezt a tanulmányt e-nyakörvről rendőr malinois-kon, köszönöm a kiképzőnek, aki felhívta rá a figyelmem). Ha valaki már minden mást megpróbált, akkor mégiscsak humánusabb efféle módszerek bevetése a kutya elaltatása helyett. De nem is kell odáig menni: egy elszökdösős kutya jólétét is növeli, ha már nem kell pórázon tartani, mert az elektromos nyakörvvel jól kontrollálható. Farkasok számára abból a célból fejlesztették ki e-nyakörvet, hogy megoldják ember és farkas békés egymás mellett élését.

A tudomány abba az irányba megy, hogy minél több párhuzamot tárjon fel a kutya és az ember szociális viselkedése, tanulási folyamatai között. Vagyis a feladat: minden kiképzési/rehabilitálási célt a lehető leghumánusabb módon érni el (és olyan egyszerű lemérni, mi humánus: az amit nem kívánunk magunknak sem...) Félreértés ne essék: nem a kutya humanizálásáról beszélek, hanem a nevelési módszerekről. Amiket a kutya már csak azért is megérdemel, mert elméje sok tekintetben közel áll a miénkhez. Az Amerikai Állatorvosok Állatviselkedési Társaságának állásfoglalása tetszik nekem: efféle eszközhöz csak akkor nyúlj, ha már végképp minden egyebet megpróbáltál.

Elmeteória: lopni akkor érdemes, ha nem látják

Tudni azt, mi lehet a másik fejében – a legbonyolultabb kognitív képességek egyike. A legtöbb kutyatartó megesküdne rá, hogy a kutya megérti, mi jár a gazdája fejében, de az igazság az, hogy egyelőre nem sok tudományos bizonyíték támasztja alá ezt a vélekedést. Nehéz szétválasztani, mi az, amit sok hasonló helyzet során megtanult a kutyánk, és mi az, amire tanulás nélkül is képes. A kutyák például gyakrabban dézsmálják meg a tiltott ételt, ha nem figyelnek rájuk, és szívesebben kérnek enni attól az embertől, aki nyitott szemmel feléjük fordul - de lehet, hogy csak azért mert megszokták: az emberrel leginkább akkor lehet kapcsolatba lépni, ha feléjük irányul a tekintete. Az eddigi kísérletekkel tehát nem lehetett megkülönböztetni a szociális kulcsokra adott reakciót attól, hogy a kutya tudja-e, mit lát az ember. Juliane Kaminski és munkatársai ezen szerettek volna változtatni egy bonyolult kísérleti elrendezéssel. 
A kísérleti helység bizonyos pontjait eltérően világították meg a különböző tesztekben. Szabályozható volt, hogy a padlóra helyezett tiltott ételre jusson fény vagy az étel felé tekintő kísérletvezetőre (felügyelőre). 
Mint az várható volt, ha a felügyelő kiment a szobából a kutyák gyorsan megették a falatokat (a megvilágított ételt gyorsabban, mint a sötétet). De ha az ember bent ült a szobában, akkor a kutyák döntését nem az befolyásolta, hogy az ember sötétben vagy lámpafényben ül, hanem csak az, hogy az étel látható-e (ráirányították-e a lámpafényt) vagy sem. Tehát nem az számított a kutyáknak, hogy ők látják-e az ember tekintetét, hanem az, hogy az ember láthatja-e, mit művelnek ők a sötétség leple alatt.
Ez az első olyan kísérlet, amiből valóban arra következtethetünk, hogy a kutya sejti, mit lát egy ember, és nem csak a tekintetének irányára reagál. A kutya azonban egyelőre még így is lemarad a csimpánz és a bozótszajkó mögött, hiszen más kísérletekből tudjuk, hogy például egy tárgybehozós játékban képtelen felidézni, korábban melyik tárgyat látta embertársa.

Kaminski et al., 2012, Animal Cognition

Megjelent a Mindennapi Pszichológia 2013/2 számában.