Mit jelent a kutyaugatás a többi kutya számára?

Az ugatás sokféle információval szolgál az emberek számára a helyzetről és a kutya belső állapotáról, hangulatáról is. Azt azonban sokkal ritkábban vizsgálják, hogy hogyan reagálnak a kutyák fajtársaik ugatására. Az ELTE Etológia Tanszékén végzett laboratóriumi mérések azt mutatták, hogy a kutyák érzékelik a különbséget az egyedek ugatása, illetve ugyanazon egyed különféle helyzetekben hallatott ugatásai között. Legújabb vizsgálatukban a kutatók mindezt terepen, a kutya természetes élőhelyén tesztelték. Budapesti és egyéb kertvárosi helyszíneken hangvisszajátszásos teszteket végeztek kertes háznál élő kutyákon. Négyféle ugatást – ismerős vagy ismeretlen, idegenre adott, illetve egyedül, kikötve ugató kutya ugatása - játszottak vissza négy tesztalkalom során, különféle sorrendben.

Ha ismeretlen kutya idegent ugató hangját hallották, a tesztalanyok leginkább a kerítés közelében tartózkodtak, egyedül hagyott idegen kutya hangjára viszont a ház közelében maradtak. Ismerős kutya ugatásaira az alanyok gyakrabban pillantottak a ház felé (ahol az ismerős kutya és a gazda tartózkodott), mint az ismeretlen kutya hangja hallatán (megjegyzendő, hogy a hangok mindig ugyanonnan, a kerítés felől hallatszottak). Az alanyok leginkább az ismeretlen kutya ugatása esetén reagáltak maguk is ugatással.

Ez az első olyan tanulmány, ahol az ugatásról kiderült, hogy egyed- és helyzetfüggő információval szolgál a többi kutya számára. Megdőlt az az álláspont, hogy az ugatás pusztán a kutya izgatottságára reflektáló, különösebb kommunikációs tartalommal nem rendelkező hangadási forma. Az eredmények alapján a kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy ha csökkenteni akarjuk a kutyák ugatását, érdemes őket távol tartani az utcai forgalom látványától, például a házban vagy a hátsó kertben tartással. Az egyedül hagyott kutya ugatása kevésbé készteti reakcióra a többi kutyát. Ennek fokozott előfordulása szeparációs problémákra utalhat.

Pongrácz és mtsai, 2014, Appl Anim Behav Sci

a kutya, 2014/10

Falkaélet kutya- és farkasmódra

Bécstől alig negyven kilométerre, az ernstbrunni vadasparkban világhíres kutatóközpont működik. A Wolf Science Center (WSC) kutatói farkasok és kutyák viselkedését, gondolkodását hasonlítják össze. Náluk él a világ talán egyetlen olyan kutyacsapata, amely az átlagosnál jóval többet, de bizonyos tekintetben kevesebbet kapott emberi társaságból. A menhelyről származó keverék kutyákat pár napos koruktól emberek nevelték fel cumisüveggel, és a nap 24 órájában mellettük maradtak. Elválasztás után azonban a kutyák kifutóba kerültek, ahol az egymás közötti társas kapcsolataikba kizárólag nélkülözhetetlen esetekben avatkoztak bele az emberek. Miközben minden nap foglalkozott velük egy kiképző a kifutón kívül, a kerítésen belül a maguk urai lehettek, rajtuk kívül senki nem rendezhette el a közöttük kialakuló nézeteltéréseket.

Ez a speciális nevelési módszer valójában nem a kutyákra lett szabva, hanem az ernstbrunni park kutyákétól elválasztott kifutóiban élő farkasokra. A fogságban élő farkasok csoportéletébe ugyanis csak olyan erőszakos módon avatkozhatnak be emberek, amit a WSC alapítói – köztük Virányi Zsófia, aki az ELTE biológus szakán végzett, az Etológia Tanszékén védte meg doktori dolgozatát, és itt nevelt, kutatott először farkasokat is – nem támogatnak. Mivel a farkasok nem igénylik, sőt elutasítják, hogy az ember igazítsa el a falkatársak közötti viszonyokat, a kutyák sem kapták meg ezt a típusú törődést.

A WSC kutyái tehát valódi Pygmalion történetbe csöppentek, hiszen a legmélyebb nyomorúságból kerültek hosszas és alapos iskolázás után a kutyás társadalom elit rétegébe. És akárcsak Eliza, a Pygmalion-sztori alapján készült My Fair Lady film főszereplője, személyes látogatáskor ők sem tűnnek minden szempontból kiegyensúlyozottnak (az ernstbrunni park hagyományos vadasparkként üzemel, belépőjegy ellenében bárki megnézheti az állatokat). Valami hiányzik ezeknek a kutyáknak.

Hogy mi lehet, ami után annyira sóvárognak, az talán kiderül a WSC egyik legfrissebb, a nyáron két nemzetközi konferencián is bemutatott nagy médiavisszhangot kiváltott kutatásából. Az előadásokon több vizsgálat eredményét összegezték a kutatók. Ezek közül a legfontosabb teszt nagyon egyszerű. Ugyanabban a falkában élő állatok elé táplálékot helyeznek, és hagyják őket enni. Az eredmény egyáltalán nem triviális. Míg a farkasok többnyire békésen esznek egymás mellett, a kutyák közül a szubmisszív (alárendelt) nem mer enni a domináns társaságában.

Itt derül ki, hogy milyen erősen beleszólunk a kutyáink életébe. Ha több kutyánk van és etetésnél azt látjuk, hogy nem tetszik nekik a másik közelsége, azonnal reagálunk, és helyretesszük az elégedetlenkedőt. Hamarosan le is állnak a kutyák a hőbörgéssel, és attól fogva türelmesen esznek egymás mellett, nagyjából életük végéig. Ideális esetben a helyreutasítás még a kutyák kölyökkorában megtörténik. A WSC kutyái azonban úgy nőttek fel, hogy senki nem szólt rájuk, ha inzultálták a másikat. Még ha szívük szerint így is tettek volna a kiképzők, nem tehették, mert a farkasokkal se bánhattak másképp, sérült volna az összehasonlítás pontossága.

Az etetéses teszt szerint tehát a farkasok toleránsabbak egymással táplálkozási helyzetben. Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy a háziasítás során a kutyák békétlenebbé váltak. Mivel nyilvánvaló, hogy ez nem igaz, marad a másik magyarázat: a háziasítás során a kutyák gátolhatóbbá váltak. Ha a falka táplálékhoz jut, az alárendelt farkasok nem engedik, hogy a domináns kisajátítsa azt. A domináns ezért nem is próbálkozik ezzel. A kutyáknál viszont az alárendelt az első néhány konfrontáció után elhúzódik és attól fogva kerüli a konfliktust. Az alárendelt kutyák tehát hagyják, hogy a domináns (agresszióval) monopolizálja az élelmet, az alárendelt farkasok viszont nem. 

Mindez talán nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a farkasoknak kooperálniuk kell egymással ahhoz, hogy életben maradjanak. Nagy méretű zsákmányt csak közös erővel teríthetnek le, a kölyköket kizárólag együtt nevelhetik fel. A kutyák viszont úgy maradhatnak életben, ha az emberrel kooperálnak. Ő ad nekik enni, ő nyújt biztonságot még a kölyöknevelés idején is. A WSC kutatói úgy vélik, hogy a háziasítás során a kutya együttműködési készsége átalakult. Sokkal könnyebben elfogadja az alárendelt pozíciót, anélkül, hogy ezért az ember különösebb erőfeszítést tenne. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy az ember a legengedelmesebb, leginkább irányítható egyedeket válogatta ki és szaporította tovább. A szelekció következményeként a kutyák és az emberek közötti viszony hierarchikusabb lett, mint a farkasok közötti.

A WSC-ben tehát nem éppen kellemes alárendelt kutyának lenni. Fontos azonban odafigyelni arra, hogy itt keverék kutyákról van szó, és igen valószínű, hogy más kutyákkal más eredményeket kaptak volna a kutatók. A németországi Kiel-i Egyetem hetvenes évek óta zajló vizsgálatai szerint a toy uszkár, labrador, West Highland white terrier, Jack Russel terrier például kifejezetten agresszív azonos fajtársú falkatársaival, és nem képes stabil csoportot alkotni, mert hiányoznak a konfliktusmegoldáshoz szükséges viselkedésmintáik. Ezzel ellentétben a farkasok, az északi típusú kutyák (alaszkai malamut, szibériai husky, szamojéd), a német juhász, a Fila Brasiliero, az amerikai staffordshire bullterrier fajtájúak toleránsak, játékosak egymással. Ugyanakkor a német csoport azt is megfigyelte, hogy valahányszor ember jelent meg az uszkárok kennele közelében, a kutyák azonnal abbahagytak minden társas tevékenységet és csak az emberrel törődtek. Több évtizedes tapasztalatai alapján a német kutatásvezető, Feddersen-Petersen úgy véli, hogy a háziasítás során a kutyák elvesztették azokat a létfontosságú képességeiket, amik lehetővé tennék, hogy csak fajtársakból álló csoportban éljenek. Kivételt jelentenek ez alól az északi kutyák.

A Kiel-i Egyetem és a WSC tapasztalatai szerint tehát a farkasok falkatársaikkal nem agresszívabbak, mint a kutyák. Ugyanakkor ismert, hogy a természetben a farkasok megölik az idegen fajtársaikat, a megfelelően szocializált kutyák viszont nem. Az ember tehát könnyen gátolja az agressziót a kutyában. (Mint ahogy bármi mást is. Persze vannak kivételek – emberi és kutyás oldalról is akadhatnak problémák).

A WSC-ben folytatott újabb kutatások legfőbb üzenete az, hogy a háziasítás nem az agressziót csökkentette a kutyákban, hanem gátolhatóságra, az alárendelődésre való hajlamot növelte. Ezzel párhuzamosan megváltozott a fajtársaikkal való kommunikációjuk is. A farkasok például sokkal jobban teljesítenek a kutyáknál azokban a viselkedéstesztekben, ahol egy kutya tekintete alapján kell kikövetkeztetniük, hol van táplálék. Valószínűleg azért, mert biztosak abban, hogy a falka zsákmányából ők is ehetnek majd. Egy alárendelt kutya viszont, erős gátolhatósága miatt, nem meri megközelíteni a táplálkozó dominánst.

Forrás:

• Feddersen-Petersen, 2007 Social Behaviour of Dogs and Related Canids. In: The Behavioural Biology of Dogs. CAB International (ed. P. Jensen), pp. 105 - 119. 
• Range & Virányi, 2014. Tolerance and attentiveness in dogs and wolves: The evolutionary origins of dog-human cooperation, Animal Behavior Society Conference, Princeton University ABS Abstracts
• Nagy visszhangot kiváltott, de könnyen félreérthető tudósítás: Morell, Science, 2014

Korábbi változata az "a kutya" magazin 2014/11-es számában jelent meg.

A kutyák képesek külön kezelni a saját érdeklődésüket és a gazdáik érzelmeit

Képzeljük el, hogy kutyasétáltatáskor egy kutya talál egy romlott, bűzlő szendvicset. Mi történik ezután? A leggyakrabban az, hogy a gazda hangosan felkiált: “Fúj!”, undorodó arcot vág és széles gesztusokkal kísérve igyekszik minél meggyőzőbben lebeszélni a kutyát arról, hogy felfalja a szendvicset. A jólnevelt kutyák idővel inkább elkerülik ezt a cirkuszt, és egy rövid szippantás után maguktól továbbállnak, otthagyják azt, amiről sejthető, hogy kiváltaná a gazda nemtetszését. Előfordul azonban az is, hogy egy labdát, elveszett kulcsot, elgurult tárgyat talál a kutya. Ha a gazda is észreveszi ezt, megörül. Az okos kutya ezért azt a tárgyat viszi oda a gazdájának, amivel örömöt szerezhet.

Ezekkel a hétköznapi helyzetekkel szembesítettek családi kutyákat laboratóriumi környezetben az MTA és az ELTE kutatói. A tesztben a kutyák két egyforma tárgy (műanyag flakon) közül választhattak, melyre a gazda előzőleg különböző érzelmi reakciókat (öröm, semleges vagy undor) mutatott, különböző kombinációkban. Az érzelmek kifejezése után a gazda arra utasította a kutyáját, hogy hozza be az egyik flakont. Ekkor már nem jelezte, pontosan melyiket szeretné.

Amikor a kutyák odaszaladtak a tárgyakhoz, általában a gazda által kedvelt tárgyat nézték meg először, és azt is vitték oda a gazdának. De ha csak a semleges és az undorító között választhattak, akkor az undorítót nézték meg először. Ha itt vége lett volna a kísérletnek, akkor mindössze az derül ki, hogy a sok grimasz, hangoskodás a tárgy körül (ami az öröm és az undor kifejezését kísérte) felkelti a kutya érdeklődését, vagyis a kutyák nem tesznek különbséget az emberi undor és az öröm között. Ez viszont biztosan nem így van, hiszen a kutyatartók tudják, hogy az alapérzelmeket képesek felismerni a kutyák.

Itt derült ki az, milyen szerencsés elgondolás volt apportra kérni a kutyákat. Ugyanis még azok is, az undorító tárgyat nézték meg, inkább a semlegest vitték oda a gazdának. A feladathelyzettel tehát sikerült kimutatni, hogy a kutyák nem csak pozitív emberi érzelmeket képesek tárgyakra vonatkoztatni, hanem negatívat is.

Turcsán és mtsai., 2014, Animal Cognition

Sajtóhírek:
Origo, 2014. 07. 09.
MedicalOnline
Hegyvidék Tv, 2014. aug. 6.

Ugyanerről a kutatásról hosszabban a blogban itt.
Fotógaléria

a kutya, 2014/11

Játékos, ugyanakkor nyugodt kutyát keresnek az örökbefogadók

Talán az egyik legfontosabb kutatási téma az, hogyan lehet növelni a menhelyi kutyák örökbefogadásának esélyét. Egy friss kutatásban 250 olyan helyzetet elemeztek amerikai kutatók, amikor a potenciális örökbefogadó kapcsolatba lépett egy kutyával. Arra voltak kíváncsiak, mi alapján döntik el a befogadók azt, hogy hazavisznek-e egy kutyát.

A befogadók általában 8 percet töltöttek a kutyával. Sokszor már azelőtt döntöttek a sorsáról, hogy kapcsolatba kerültek vele, de a véleményük megváltozhatott a személyes találkozás után. Meglepő módon nagyon sok viselkedési elem – például a felugrálás, engedelmesség, nyalogatás, étel elfogadása - egyáltalán nem befolyásolta a befogadók döntését. Lényegében csak kettő viselkedés számított: reagál-e az eb a játékra hívásra és lefekszik-e az ember közelében. Az elutasítás kimondott oka leggyakrabban az volt, hogy a kutya nem figyel és túl aktív.

A kutya viselkedését viszonylag időigényes formálni (bár újabb adatok arra utalnak, hogy nagyon hatékony, ha egy ember rendszeresen passzívan üldögél, például olvas a kutyák közelében), de a menhelyek vezetőinek érdemes átgondolni azt az eredményt is, hogy a találkozás helyszíne sem lényegtelen. A vizsgálatban egy kisméretű szabadtéri, lebetonozott kifutóban született a legtöbb pozitív döntés. Emellett az is fontos információ, hogy a látogatók fele nem szeretne kutyát örökbe fogadni, de azután 10%-uk mégis elvisz egyet. Akik viszont szeretnének, azok 41%-a kutya nélkül távozik. Mindkét típusú látogatónál van tehát lehetőség az arányok javítására. Azok számára pedig, akik csak kikapcsolódásként látogatnak el a menhelyre, érdemes oktatási programokat szervezni, hiszen ha kedvező benyomásokat szereznek, szívesebben támogatják a menhelyet anyagilag is.

Protopopova & Wynne, 2014. AABS

a kutya, 2014/11