„Egy otthontalan gyereket, mindent egybevetve, sokkal nagyobb baj is érhet annál, mint ami Romocskával történt.” – mondja a Kutyafiú című sikerkönyv fejlődéspszichológus karaktere a könyv főhőséről, aki négytől nyolc éves koráig élt egy kutyafalkával. Valóban, a csavargók között a bántalmazás és nélkülözés ezernyi formában érhet el egy gyereket, ezzel szemben a kutyák védelmezik egymást és együttműködőek. De az emberi kapcsolatok hiánya korántsem lebecsülendő károsodásokat okoz a fejlődő gyermek elméjében. Romocskát valóságos személyről mintázta Eva Hornung, a könyv szerzője. Ivan Mishukov két évet vészelt át Moszkva közelében egy kóbor kutyafalka társaságában. A kisfiú a kutyákhoz bújva élte túl a harminc fokos telet, cserébe megosztotta velük a koldulással gyűjtött élelmét. 1998-ban, hat éves korában fogta el a rendőrség és vitette árvaházba, miután megmérgezték a fiút erősen védő kutyákat. Örökbe fogadták és elitképzést kapott a Kronstadt Haditengerészeti Akadémián. Állatok között nevelkedett sorstársaival ellentétben Ivant teljesen sikerült rehabilitálni, mert már beszélt és járt, amikor a falkához került, és a koldulás miatt emberekkel is érintkezett. A kevésbé szerencsés „vad gyerekek” megmenekülésük után egyáltalán nem érdeklődnek az emberi tevékenységek iránt, sohasem tanulnak meg beszélni, és még a felegyenesedett járás is nehezükre esik.
Az orosz Kutyafiú és emberektől elzártan nevelkedő társainak története segít megérteni, miért figyelmeztetik aggódva a közvéleményt időről-időre a mesterséges intelligencia kutatásában jártas pszichológusok. Úgy tűnik, hogy a gyerekek fejlődése során vannak bizonyos kritikus időszakok, amikor a normális fejlődéshez nélkülözhetetlen az emberi kontaktus, a szociális-érzelmi interakció. Ezek a fejlődési ablakok egy idő után bezárulnak, és maradandó károsodáshoz vezet, ha a gyereket addig nem érte megfelelő mennyiségű és minőségű emberi hatás. Az otthonából kitaszított vagy a bántalmazások elől menekülő, és a társas kapcsolatokat az állatcsoportokban megtaláló gyerekek száma ugyan az elmúlt évszázadokhoz képest jelentősen csökkent, de a digitális kor új veszélyt hozott magával. A robottechnika fejlődésével megjelennek a kifinomult érzékelő és riasztóberendezésekkel ellátott robotdajkák, amikre rá lehet bízni a kicsiket, amíg a szülőknek dolga akad. Fórumbejegyzések tanúsága szerint néhányan kitörő ovációval fogadták ezeket a termékeket: „Robo Kitty olyan, mintha még egy szülő lenne a házban. Nagyon kedvesen beszél a kisfiamhoz. Még az akcentusát is átvette! Olyan cuki. Robo Kitty elaltatja Maxot, tévét néz vele, figyel rá, amíg fürdik, mesét mond neki. Bámulatos – olyan, mint a legjobb barátunk, vagy ahogy Max nevezi: Kitty mama! Ha otthon dolgozom, most már nem kell Max kérdezősködése miatt idegeskednem, azzal se zaklat, hogy játsszak vele vagy olvassak neki. Igazából most már alig szól hozzám! Nem nyaggat azzal, hogy menjünk el a parkba vagy az állatkertbe – szülőnek lenni még soha nem volt ilyen egyszerű! Köszönöm, Robo Kitty!” Vagy: „Mikor éjjel 1 körül bementem a lányom szobájába, azt láttam, hogy Kitty Robóhoz bújva alszik, persze még mindig a nappali ruhájában. Milyen édes! És milyen jó, hogy már nem kell azt a szívszaggató magányos sírást hallgatnom éjszakánként, amíg dolgozni próbálok.” Az idézetek a Sheffield Egyetem tanulmányából származnak, amiben Noel és Amanda Sharkey a robotdajkák megjelenésével kapcsolatos etikai problémákat elemzi.
Természetesen nem arról van itt szó, hogy a robotdajka, hipp-hopp, egy csapásra rossz szülővé változtatja a jó szülőt. Robotdajkára bízni a gyereket csak egy új, technikailag fejlettebb módja a rossz szülőségnek, az elhanyagolásnak. Az új technikai eszközök használatának következményeit azonban egyelőre nem ismerjük, csak jóslásokba bocsátkozhatunk. Néhány szempontból emberszerű viselkedést mutató robotbébiszitterek már léteznek ugyan, de egyelőre nem világos, hogy hogyan fogadják ezeket a gyerekek, és milyen veszélyek rejlenek e kényelmesnek tűnő technológiában. Többet is tesznek ezek a robotok a gyerekek őrzésénél és szórakoztatásánál? Lehet egy gyermek és gép közt szociális interakció, érzelmi kötődés? Serkentik-e a szociális robotok a gyerekek szellemi fejlődését? Önálló személyiségként kezelik majd a gyerekek őket, vagy úgy, mint a szolgákat vagy a szerszámokat, amiket szabadon lehet adni-venni, elhanyagolni vagy tönkretenni?
Efféle kérdésekre keresték a választ amerikai kutatók, amikor kilencven, 9-15 éves gyereket ismertettek meg egy Robovie nevű, kissé ET-szerű robottal, ami autonómnak tűnt, bár titokban egy ember irányította. A gyerekek néhány perc interakció után kezet ráztak vele, megölelték, beszélgettek a robottal. Ez után hideg-meleg játékba kezdtek. Először Robovie választott ki egy tárgyat a szobában, a gyereknek pedig ki kellett találnia, melyik az. Ez után a robot és a gyerek szerepet cseréltek. Félidőben a kísérletvezető félbeszakította a játékot, és egy sötét kamrába küldte a robotot. A robot (pontosabban az őt titokban irányító ember) méltatlankodni kezdett, mondván, hogy nem volt tisztességes ilyen hamar befejezni a játékot, mert neki nem volt elég ideje kitalálni, melyik tárgyra gondolt a gyerek, és különben is, a kamra túlságosan sötét és félelmetes, semmi kedve odamenni.
A kísérlet után kikérdezett gyerekek többsége, 88%-uk egyetértett azzal, hogy igazságtalanul bántak a robottal, és 54%-uk szerint nem volt szép dolog bezárni őt a kamrába. Kicsit több mint a felük azt mondta, hogy szívesen megosztaná a titkait Robovie-vel. További kérdésekre válaszolva kiderült, hogy a gyerekek 60-90%-a szerint a robot okos, érző lény, amit – vagy akit? - óvni kell a fizikai sérülésektől. Ugyanakkor a többségük nem gondolta, hogy a robotot független személyként kellene kezelni, vagyis eladható, megvásárolható dolognak tartották – mint egy rabszolgát. Polgári jogokat sem adtak volna a robotnak, vagyis nem szavazhatna, és nem kell fizetséget sem kapni a munkájáért.
A kísérleteket vezető Peter Kahn szerint a terjedőfélben lévő társas robotok jó hatással lehetnek a gyerekekre, de nem zárható ki, hogy károsítják érzelmi és szociális fejlődésüket. A gyártó cégek, ha hagyjuk, természetesen a legtöbb pénzt termelő irányba fejlesztik a robotokat, holott nem biztos, hogy ez a gyerekek érdekét szolgálja. Mindaddig, amíg a robotok nem képesek tökéletesen emberszerűen viselkedni – kérdés, hogy ez lehetséges-e egyáltalán és, hogy jó ötlet-e – a robot más „faj” marad az embergyerek számára. Az etológusok pedig jól tudják, hogy az idegen fajú vagy eltérő viselkedésű mostohaszülők jelentősen befolyásolják az utód viselkedését. Az eredendően barátságos medvemakákók közé helyezett alapvetően inkább agresszív rhesus makákók sem vonhatják ki magukat rokonaik viselkedési stílusa alól, így rövid idő múltán a saját fajukra jellemzőnél sokkal több engesztelő viselkedést mutatnak, vagyis eltanulják mostohaszüleiktől a barátságos viselkedést. Némely faj esetében olyannyira megváltozik az utódok viselkedése, hogy a sajátja helyett a nevelőszülő fajához kezd vonzódni. Az inkakakadu fészkében nevelődő rózsás kakadu fiókák eltanulják a nevelők kontaktustartó hangját, minek következtében inkább velük fonják szorosabbra társas kapcsolataikat.
Az etológiai megfigyelések arra utalnak, hogy a robotdajkákra bízott kisgyerekek társas viselkedése, értelmi és érzelmi fejlődése jelentősen megváltozhat. Sérül, amennyiben azt a viselkedést fogadjuk el viszonyítási alapnak, amire az eddigi emberi evolúció felkészített bennünket. Ez pedig a szinte folyamatos interakció a nagycsalád tagjaival: testvérekkel, távolabbi rokon gyerekekkel és a szülőkkel, nagyszülőkkel, a jól ismert felnőttekkel. Sajnos ettől az optimális helyzettől viszont máris igen messze kerültünk. A 2005-ös nagy-britanniai statisztikák szerint egy tipikus iskolás gyerek mindössze naponta 15 percet tölt az apjával és 32-t az anyjával, a nap nagy részében pedig kortársaival zárják össze, vagy egyedül ül a tévé előtt. A mi nyugati kultúránk az első, amely egyetlen felnőttre bízza több gyerek felügyeletét. Az emberi faj kialakulásakor, a vadászó-gyűjtögető társadalmakban az arány épp fordított volt: minden gyerekre több felnőtt ügyelt. Ha robotdajkára bízzuk az embergyerekek nevelését, akkor csak még jobban eltávolodunk ősi gyökereinktől. Az evolúció azonban bizonyára nem áll meg – könnyen elképzelhető, hogy hosszú távon a robotok és gépek közt szocializálódó embert, egy új faj, a Homo technicus példányait tekintjük majd „normálisnak” – vetettük fel Miklósi Ádámmal és Pongrácz Péterrel egy tanulmányunkban. A probléma csak az, hogy a jelenlegi kultúránk emberek közötti együttműködésre épül, és kérdéses, mi történik, ha a következő generáció megfelelő szociális készségek és empátia nélkül lép be ebbe a társasjátékba.
Mindez természetesen csak akkor igaz, ha a gyerekek a felnőtt emberek társas, kognitív és érzelmi képességeinél jóval szerényebb adottságú robotdajkák társaságában kénytelenek felnőni. De legyünk nagyratörőek, és képzeljük el azt is, hogy a robottechnika egyszer csak képes lesz teljesen emberszerű robotok létrehozására. Szerencsére nem is kell nagyon erőlködnünk, mert a nemrégiben elhunyt zseniális Ray Bradbury már a hatvanas években felvázolta nekünk ezt a szcenáriót. A „Villamos testet énekelem” című novellában három félárva gyereket nevel fel Nagymama, a csodálatos humanoid robot, a legnagyobb boldogságban. A két nagyobb testvér és az apa hamar belátja a robot előnyeit: könnyebben teljesíti a családtagok kívánságait, kisebbek a saját igényei, tökéletes a memóriája, elképesztőek a képességei. És hogy belül üres, nem képes szeretetni? Ugyan. „Ha az odafigyelés szeretet, én vagyok a szeretet. Ha a hibák fölött átsegítő kar, ha a jóra vezető út a szeretet, én vagyok a szeretet.” – mondja Mami, a robot. A legkisebb testvér, akit édesanyjának elvesztése a leginkább megrázott, viszont csak azután meri megszeretni a robotnagyit, amikor egy autóbalesetben bebizonyosodik róla, hogy az anyával szemben Mami halhatatlan. Egy robotot megszeretni, befogadni az emberek világába viszont újabb kérdést vet fel. Sherry Turkle professzor, az MIT kutatója szerint ugyanis az emberi lényekkel érzett közösségünk alapja a halandóság mindenkire kiterjedő volta. Ugyanolyan az életciklusunk, az időt és az életet egyformán értékesnek és törékenynek tartjuk. Érzelmi kapcsolatba kerülni olyan lényekkel, amelyek halhatatlanok, valószínűleg drámai változásokat okoz. A társas robotok korában újra kell gondolnunk, mit jelent embernek lenni.
Kapcsolódó publikáció:
Kubinyi E., Pongrácz P., Miklósi Á. 2010. Can you kill a robot nanny? Ethological approach to the effectof robot caregivers on child development and human evolution (comment). Interaction Studies, 11: 214-219.
