Népszerű posztok

2012. január 1.

A sarki farkasok - David Mech Budapesten



Májusban Magyarországra látogat L. David Mech (ejtsd: mícs) a világ legjelentősebb terepi farkaskutatója. A Minnesotai Egyetem professzora és az International Wolf Center alapítója 1958 óta kutatja vadon élő farkasok és zsákmányállataik kölcsönhatását Észak-Amerikában. Ő az a kutató, aki a legtöbbet tett azért, hogy a társadalom megismerje a farkasok valódi természetét, és eloszlassa a velük kapcsolatos tévhiteteket. A vérengző fenevad helyett a családját féltőn óvó, együttműködő, a táplálékláncban fontos szerepet játszó faj képét rajzolta meg. A nyugdíjas, idén 73 éves professzor tevékenységét kollégái – még azok is, akik nézeteivel nem minden értenek egyet – egyedülállónak tartják. A farkas és élőhelyük megőrzéséért senki nem tett annyit, mint ő. Ugyanakkor Mech-től mi sem áll távolabb, mint az elvakult zöldmozgalmárság. Ha szükségesnek tartja, a békés egymás mellett élése érdekében kiáll a farkasok számának megritkítása mellett, és azt sem tagadja, hogy a vadbiológusi pályára nyérccsapdázási szenvedélye vezette, ami ma sem hagyott alább. Imádja az operát, és nem szereti a kutyákat. Nyugdíjas professzorként érdeklődése a farkaskutatásról egyre inkább az emberek társadalmi problémái, például az éhezés felé fordul.
Mech tudományos karrierjének egyik legfontosabb időszaka az a 17 év, aminek nyarait a kanadai Ellesmere-szigeten élő sarki farkasok között töltötte. Egészen közelről figyelhette meg egy falka életét, még az is előfordult, hogy az állatok kikötötték bakancsának cipőfűzőjét. A National Geographic fotósával, Jim Brandenburggal filmet készítettek a falka életéről, és egy könyvet írtak, amely magyarul "A sarki farkas - Tíz éven át a falkával" címmel jelent meg. 1997 után, a globális klímaváltozással összefüggő hőmérsékletcsökkenés miatt a farkasok fő zsákmányállatai, a pézsmatulkok és a sarki nyulak száma megfogyatkozott. Táplálék híján a farkasok többé nem neveltek kölyköket, és elhagyták a területet. 2003 óta már a professzor sem tölti a nyarakat a tundrán.
Mech jelentős felismerései a köztudatba is beépültek. Szembemenve a korhangulattal, leírta, hogy a farkasok nagyméretű patások ellen indított támadásai sokkal többször hiúsulnak meg, mint amennyiszer sikeresek, és nem ők, hanem az ember áll a zsákmányállatok számának csökkenése mögött. Neki köszönhetjük a vadon élő farkasok társas viselkedésének megismerését is. Manapság, ha csak teheti, hangsúlyozza, hogy a – különösen a kutyakiképzők körében népszerű – alfa (falkavezér)-teória korszerűtlen elképzelés. A teória szerint a farkasok (és a kutyák) folyamatosan az "alfa" pozíció elérésére törekednek, amit sorozatos verekedésekkel vívnak ki. A valóság azonban az, hogy a falkákat vezető farkasok elsőbbségét kölykeik biztosítják. Más szavakkal, a falka egy család, amelynek élén a szaporodó pár áll, egyéb tagjai pedig a pár leszármazottai. A hajdani alfákat ma már egyszerűen "felnőtt"-ként jelölik a kutatók.


***
A sarki farkasok és a klímaváltozás



A pézsmatulkokra és sarki nyulakra vadászó, a 80. északi szélességi fok felett élő sarki farkasokat is érintheti a klímaváltozás – David Mech, a világ nemzetközileg legmagasabban jegyzett terepi farkaskutatója szerint.

A globális klímaváltozás egyik jelének a biodiverzitás csökkenését tartják a kutatók, ezért fokozott hangsúlyt helyeznek a klimatikus viszonyok és a biodiverzitás kapcsolatának tanulmányozására. David Mech, a Minnesotai Egyetem professzora és az International Wolf Center alapítója 1958 óta kutatja vadon élő farkasok és zsákmányállataik kölcsönhatását Észak-Amerikában. Tíz könyve közül magyarul "A sarki farkas - Tíz éven át a falkával" jelent meg, a National Geographic fotósának képeivel. Ez a könyv a kanadai Ellesmere-szigeten (É. sz. 80°, Ny. h. 86°) élő sarki farkasok életéről számol be, amelynek kutatásával a professzor nem állt meg tíz évnél. Mech 1986 és 2003 között csak egyetlen nyarat töltött távol – egy sérülés miatt – farkasaitól, egyébként minden évben 1-6 héten át gyűjtötte az adatokat, nemcsak a farkasokról, hanem elsődleges zsákmányállataikról, pézsmatulkokról és sarki nyulakról is.
Az Északi Sarktól 960 km-re fekvő, 300 km2-nyi területet domb, síkság, vízmosás és tengerparti rész tagolja. A farkasok jelenlétét évtizedek óta dokumentálják, de feltételezhetően már ezelőtt is, évszázadok, évezredek óta élnek a szigeten. 1986 és 1997 között a farkasok száma 3-13 között ingadozott, szinte minden évben neveltek kölyköket is. Mivel a fátlan terület egy-egy magaslati pontjáról akár 250 km2-nyi terület is áttekinthető, a sötét pézsmatulkokat, valamint a fehér nyulakat is könnyű összeszámolni. Pézsmatulokból évente körülbelül 150-et, nyúlból 200 körüli egyedet láttak a kutatók évente.
1997 után azonban a farkas-zsákmányállat rendszer kritikus változáson ment keresztül. 2003-ig, a vizsgálati időszak végéig mindössze a korábbi egyedszám harmadát-huszadát, 16-59 pézsmatulkot és 8-39 nyulat sikerült évente megpillantani. A farkasok száma is követte a változásokat: két egymást követő évben egyetlen példányt sem láttak, de a sikeresebb években is mindössze három felnőtt farkast, szaporulatot nem. 1998-ban kilenc, 2001-ben 18 pézsmatulok tetemre is rábukkantak Mech-ék – a boncolás egyértelművé tette, hogy az állatok minden zsírtartalékukat felélték, és éhezés végzett velük. Az időjárási adatok elemzése után az is kiderült, hogy a patások és a nyulak drasztikus létszámcsökkenésének nem állhat más a hátterében, mint a kedvezőtlen nyári időjárás.
A növényevők téli túlélését zsírtartalékuk biztosítja, amelyet a rövid nyári vegetációs időszakban halmoznak fel. Az Ellesmere-szigeten július 1-től október 1-ig tart ez az időszak. 1997-ben és 2000-ben azonban megfeleződött a vegetációs periódus, és feltehetően ez okozta a téli elhullást, valamint a visszafogott következő nyári szaporodást.

A kedvezőtlen időjárás a lecsökkent hőmérséklet és a két-háromszorosára növekedett csapadékmennyiség számlájára írható. A szigeten az első adatgyűjtés, 1947 és 1990 között minden augusztusban hómentes volt a vegetáció, és szeptemberben is csak maximum 6 cm-nyi hó borította a talajt. 1997-ben azonban augusztus legvégéig, 2000-ben pedig a hónap közepéig megmaradt a hótakaró. Még kis hómennyiség is gátolhatja a növényevők táplálkozását, mert az állandó sarki szél a havat épp ott halmozza fel, ahol a növényzet a legerőteljesebben növekedik.
Mivel a legközelebbi meteorológiai állomás szerint az átlagos augusztusi hőmérséklet tengerszinten 2,9°C, roppant csekély mértékű csökkenés elegendő ahhoz, hogy a farkasok élőhelyén megmaradjon a hóborítás, hiszen az mintegy 600 m-rel a tengerszint felett, jóval hidegebb helyen található.

A globális klímaváltozás egyik jele az időjárás változékonyságának megnövekedése. Az alacsony nyári hőmérséklet és a sok csapadék következtében kialakult hótakaró korábban soha nem ismert szélsőséges helyzetet teremtett az Ellesmere-szigeten. Úgy tűnik, hogy ezúttal mind a zsákmányállatok, mind a farkasok populációja képes volt felállni a drámai létszámcsökkenésből, de a rendszeres krízist a 80° környékére jellemző, szélsőséges körülmények között egészen biztosan nem képes tolerálni a jelenlegi ökoszisztéma. A sarki élőhelyek kényes egyensúlya a legcsekélyebb hőmérsékletváltozások miatt is felborulhat.


Képek: Mech professzor szíves engedélyével.
Földgömb különszám, 2010/05

Terepi megfigyeléseiről Mech professzor 2010. májusában Magyarországon is előadást tartott, "A 50-year Career of Wolf Research" (50 évnyi farkaskutatásom története) címmel.
Az előadás megtekinthető itt:


szólj hozzá: David Mech Budapesten