Fajtársnak tekinti-e a kutya az embert?

Gyakran megkérdezik ezt tőlünk, etológusoktól. Nehéz válaszolni, hiszen tűnődhetünk azon, milyen lehet kutyának lenni és kutyaként érzékelni a világot (benne az embereket), de amíg magunk nem válunk kutyává, igazából csak arra tudunk felelni, hogy a kutya az emberrel is úgy viselkedik-e, mint a fajtársaival.

Van, amikor igen. Ezt sokszor bajnak érzékeljük, mert a kutya agresszív vagy téves a szexuális irányultsága.

Máskor viszont olyan, mintha (kis)ember lenne. Pszichológusok kidolgoztak egy tesztet, ami méri, hogyan kötődik az egyéves kisgyerek gondozójához. Ebben a tesztben kifejezetten gyerekszerűen viselkedik a kutya - a gazda épp úgy nyugtatólag hat rá, mint az anya/apa a babára (Topál et al., 1998). Az pedig már a hetvenes évektől ismert, hogy ha egy kiskutyát egyedül hagynak, akkor a szeparációs szorongását jobban csökkenti egy ember, mint az anyakutya (Pettijohn et al, 1977). Felnőtt kutyáknál élettani paraméterekkel igazolható, hogy idegen helyen a jól ismert kutyatárs nem, de a gazda hatékonyan csökkenti a stresszt (Tuber et al., 1996). Vagyis a gazda jelenléte biztonságot nyújt a kutyának, nagyobb megnyugvást, mint bármely fajtársa, beleértve az anyát is. Nem állítanám, hogy ilyenkor embernek tekinti magát a kutya, de az szinte biztos, hogy minket "nem vesz kutyába".