Labik a laborban: így keresik brit kutatók a betegségek gyökereit

Molly egy tipikus, szeretetéhes és szertelen labrador Nagy-Britanniában. Amitől mégis különleges az az, hogy élete minden mozzanatát kutatók rögzítik és elemzik a Dogslife program keretében. A gazdája havonta küld jelentést Molly étrendjéről, napi mozgásáról, parazitáinak irtásáról és egészségügyi problémáiról. De nem csak Mollyról gyűlnek az adatok: 2014 novemberig 4908 labrador tulajdonos jelezte részvételi szándékát a projekt honlapján. A cél az, hogy kiderítsék, milyen környezeti tényezők vezethetnek különböző betegségek kialakulásához.

A nagyszabású kutatáshoz azért választották a labradort, mert Nagy Britanniában ez a legnépszerűbb fajta. Könnyű közöttük olyan egyedeket találni, akiket családtagként kezelnek és emberekhez hasonló ellátást kapnak. A jó minőségű táplálék és a gondos állatorvosi ellátás miatt a kutyák megérik az idős kort, amikor ugyanúgy fellép náluk keringési probléma, ízületi gyulladás és értelmi hanyatlás, mint az embereknél. Gyakori az elhízás és az ehhez kapcsolódó cukorbetegség is.

Néhány kutyától székletmintákat is gyűjtenek a kutatók. Ezzel a bélflóra változását követik nyomon, ami szoros kapcsolatban áll a betegségek kialakulásával, sőt valószínűleg a viselkedéssel is.

A gigaprojekt olyan kérdésekre ad majd választ, hogy van-e kapcsolat bizonyos tápok és betegségek között, fogékonnyá tesz-e kölyökkori betegség felnőttkori egészségügyi problémákra, és mennyit érdemes mozgatni naponta a kutyát ahhoz, hogy minél tovább maradjon egészséges?

Sok betegségnek genetikai alapja van, ezért a kutatók 50 labrador teljes örökítőanyagát is feltérképezik, vagyis megállapítják a DNS láncot felépítő bázisok sorrendjét. Ezt az információt vetik majd össze nem egészséges (például diszpláziás) kutyák genetikai anyagával, abban a reményben, hogy így kiderül, mely gének hajlamosítanak a betegségre. A káros génváltozatok (allélok) azonosításával lehetővé válik a molekuláris szelekció, vagyis az, hogy csak azokat az egyedeket vonják tenyésztésbe, amelyek nem hordoznak káros génváltozatot. Erre a gének ismerete nélkül korábban nem volt lehetőség, mert egy kutya egészséges lehet úgy is, ha hordoz káros allélt, de ennek hatását felülírja egy egészséges. Utódjának azonban továbbadhatja a károsat, és ha az a másik szülőtől is károst kap, kialakul a betegség. Molekuláris szelekcióval sokkal egészségesebbé tehető az állomány.

Ha a projekt sikeres lesz, alkalmazzák gazdasági haszonállatok és más fajok betegségeinek alaposabb megismeréséhez is. Molly gazdája számára egyértelmű, hogy egy ilyen kaliberű kutatást nem is alapozhatnak másra, mint a labradorokra. Szerinte épp itt volt az ideje, hogy ne csak a gazdák, hanem a kutatók is felfedezzék, milyen csodálatos ez a fajta.

McKie, 2014, The Observer

Dogslife

a kutya, 2014/12

Mit érez a kutyád? – Az emberi és a kutya-érzelmek hasonlósága

Konok Veronika írása. Megjelent az ELTE-MTA Családi Kutya Program 2014. decemberi hírlevelében

Valószínűleg minden gazdának vannak elképzelései arról, hogy a kutyája érez-e pl. bűntudatot, szomorúságot, képes-e empátiára, vagy, hogy ezeket az érzelmeket hogyan, milyen testi jelzésekkel fejezi ki. Az állati érzelmek kutatása még gyerekcipőben jár, hiszen nagyon nehéz kísérletesen, objektív mérőeszközök segítségével vizsgálni az érzelmeket. Míg az emberi érzelmek kutatásánál rendelkezésre állnak az alanyok szóbeli beszámolói (vagyis az emberek el tudják mondani, hogy éppen mit éreznek), addig az állatok esetében ez az információforrás nem áll rendelkezésünkre. A gazdák beszámolója kedvenceik érzelmeiről ezért fontos információforrást jelenthet az állati érzelmek kutatása számára.

A különböző érzelmek egyes kutatók szerint minőségileg különböző, elkülönült kategóriákat alkotnak, mások szerint az érzelmek között csak mennyiségi különbségek vannak, ezért az érzelmek leírhatók 2-3 dimenzión felvett értékük alapján. James A. Russel elképzelése szerint például az érzelmek leírhatók és elhelyezhetők egy absztrakt térben (ez az ún. affektív vagy érzelmi tér) az aktivitás (vagy izgalmi szint) és a kellemes/kellemetlen dimenzió mentén: az öröm például a kellemességben különbözik a félelemtől, de mindkettő hasonló mértékű aktivitással jár, míg az öröm és az elégedettség megegyezik kellemesség szempontjából, de az öröm nagyobb aktivitással jár, mint az elégedettség (lásd 1. ábra).

Miért szagolnak be a kutyák a lábunk közé?

Kínos, ha a kutyánk úgy üdvözli ismerőseinket, hogy bedugja az orrát a fenekükbe vagy jó nagyot szippant a nemi szervük tájékáról. Nem egyszerű leszoktatni erről, hiszen számára természetes, hogy szagminta-vétellel szerez információt társai aktuális állapotáról. De azzal szemben, hogy a kutyáknál a teljes testfelület értékelhető szagokat ad, az embereknél erre csak a hónalj-, illetve az ivarszervek környéke ad lehetőséget. Itt találhatók ugyanis a legnagyobb számban azok a mirigyek, amik a nemi hovatartozásunkat, korunkat, státuszunkat, egészségi állapotunkat, hangulatunkat hirdetik.

A bőrre ún. külső elválasztású mirigyek öntik ki váladékukat. Váladéktermelés szempontjából több típusuk van. Míg a legtöbb mirigy nagyjából folyamatosan termeli a bőr védelmét szolgáló váladékukat, az apokrin mirigyek szakaszosan ürülnek. Ilyenek a tejelő emlőmirigyek és az illatmirigyek, amelyek különösen gyakran fordulnak elő a végbélnyílás és a nemi szervek tájékán.

Velünk ellentétben a kutyák testfelületén minden szőrszál mellett található apokrin mirigy (a nálunk leggyakoribb merokrin, lényegében csak vizet és sót kibocsátó izzadságmirigyeik viszont kizárólag a talpon és a pofán vannak). Ez azt jelenti, hogy bárhol hajol egymáshoz két kutya, begyűjthetik a számukra fontos azonosítási és belső állapotot tükröző információkat. De a hátsó fertály itt is kitüntetett szerepű a végbéltájéki mirigy és az ivarszervek miatt.

Az apokrin mirigyek váladéka akkor válik szagossá, ha a bőrön élő baktériumok lebontják. Több száz baktériumfaj élhet egy-egy mirigy környékén. A baktériumok mennyisége és milyensége határozza meg minden egyed sajátos, csak rá jellemző szagát. Amikor a kutyák szagmintát vesznek, akkor a mirigyváladék bomlástermékéből beazonosítják, kivel találkoztak, és valószínűleg még ezer más információt begyűjtenek, amikről egyelőre még csak sejtéseink lehetnek.

Mit keres a kutya a csecsemőkutató laboratóriumában?

Topál József és Kis Anna (MTA KPI ÖVK) vendégposztja

Hogy kerül a csizma az asztalra? – ebben a kérdésben a magyar nyelv a maga leleményes képszerűségével fogalmazza meg az érzést, amely az emberből önkéntelenül is előtör akkor, amikor valami nagyon oda nem illőt tapasztal vagy összefüggéseiben nem ért. A kutya és a kisgyermek viselkedési sajátosságait egyaránt boncolgató kutatókként gyakran mi is megtapasztaljuk, milyen az, amikor akár egy érdeklődő laikus, akár egy szakmabeli szeme elkerekedik, és láthatólag feltámad benne ez a furcsa érzés. Az ember ilyenkor kicsit kényelmetlenül érzi magát, és magyarázkodni kényszerül, hiszen első hallásra valóban eléggé bizarrul hangzik az a gondolat, hogy egy négylábú, szőrös, ragadozó állat tanulmányozása közelebb vihet bennünket emberi mivoltunk megértéséhez, vagyis ahhoz a bennünket ősidők óta izgató titokhoz, hogy mi teszi az embert emberré.
.... szóval akkor mit is keres a csizma az asztalon, azaz a kutya a csecsemőkutatók laborjaiban? Az alábbiakban az összehasonlító vizsgálatokra indító alapgondolatot, a kutatás általános kereteit szeretnénk bemutatni.
Hasonlóan ahhoz, ahogy egy szülő izgatottan lesi gyermeke első szavait vagy kezdeti lépéseit, a kutatók is régóta vizsgálják, hogy bizonyos képességek hogyan fejlődnek ki és miként nyilvánulnak meg az emberi viselkedésben. Az is szinte az emberiséggel egyidős kérdés, hogy elmebéli képességeink és különböző viselkedésformáink csak ránk jellemzőek vagy legalább részben megosztjuk ezeket az állatvilág más tagjaival. Annak érdekében, hogy erre választ kaphassunk viselkedéskutatók hosszú sora végzett kísérleteket a hozzánk biológiai rokonság szempontjából legközelebb álló emberszabásúakkal oly módon, hogy megnézte, ugyanabban a helyzetben miként viselkednek az emberi környezetben felnevelt, szelídített egyedek, illetve mi emberek (többnyire csecsemők, gyerekek).

Az ember, mint hiperszociális csoportlény
Ezek az összehasonlító vizsgálatok derítettek fényt arra, hogy az azonos környezetben nevelkedő csimpánz- és embergyerekek bizonyos elemi gondolkodási, logikai képességei (melyek például egy olyan feladathelyzetben nyilvánulhatnak meg ahol elrejtett tárgyakat kell megkeresni) meglehetős hasonlóságokat mutatnak. Ami azonban az emberrel való kommunikációs és együttműködésre irányuló társas viselkedési készségeiket illeti, az emberi csecsemő nagyságrendekkel gyorsabban fejlődik, és egyéves kora után messze lehagyja emberszabású társát. Nemcsak arról van szó, hogy a csimpánzok a nyelvi kommunikációt nyilvánvalóan nem tudják elsajátítani és még a jelnyelvi rendszerekben is csak nagyon primitív „nyelvtan” használatára képesek, de az olyan egyszerű emberi gesztusok megértésében, mint például a mutatás, a csimpánzok még felnőtt korban sem érik el az egyéves csecsemő teljesítményét. Mindezek a vizsgálatok azt a vélekedést erősítették, hogy az embert elsősorban társas- és kommunikációs képességei emelik ki az állatvilágból, s az emberré válás lényeges momentuma, hogy az alapvetően versengésen alapuló emberszabású fajokhoz képest az ember magas szinten együttműködni képes, „hiperszociális” lénnyé vált.

Placebohatás és a szeparációs szorongás

Sümegi Zsófia (ELTE, Etológia Doktori Iskola) vendégposztja

A szeparációs szorongás sok gazda számára jelenthet problémát a mindennapokban. Az ő kutyáikat nem lehet egyedül hagyni, ugyanis a gazda távollétében hangosan ugatnak, nyüszítenek, amivel könnyen kivívják a szomszédok haragját. Mindemellett sokszor a lakásban is kárt tesznek, amikor például megpróbálnak kijutni a zárt ajtón. A szeparációs szorongás csökkentése, és az ezzel együtt járó nemkívánatos viselkedésről való leszoktatás nem könnyű feladat. Hosszú ideig kell tanítani, tréningezni a kutyát a helyes viselkedésre kiképző segítségével, gyakran azonban gyógyszeres kezeléshez kell folyamodni.

Emberek esetében már közismert tény, hogy a gyógyszerek helyett sok esetben működik az egyébként semmiféle hatóanyagot nem tartalmazó placebo adása is. Ennek nagy előnye, hogy nem juttatunk mesterséges kémiai anyagot a szervezetbe, mégis elérjük a terápiás célt. A placebo-hatás kialakulásához az kell, hogy az illető azt higgye, hogy igazi gyógyszert kap. Például ha valakinek egy vitamintablettáról azt mondják, hogy fájdalomcsillapító, és az illető ezt elhiszi, akkor a vitamintabletta bevétele után is csökkenhet a fájdalma. Erre akkor van legnagyobb esély, ha az információ megbízható személytől, orvostól vagy más egészségügyi szakembertől származik. Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy placebo hatás csak az embereknél lehetséges, azonban korábbi kutatások bebizonyították, hogy ez nemcsak szóbeli információ hatására alakulhat ki. Egyszerű társításos tanulással (más néven Pavlovi kondicionálás vagy klasszikus kondicionálás) nemcsak embereknél, hanem klasszikus kísérleti állatoknál, mint a patkány és egér, szintén kialakítható placebo hatás. Ennek lényege, hogy ha az alanyok néhány alkalommal egy jellegzetes ízű, színű, szagú szert kapnak, képesek lehetnek a gyógyszer tulajdonságait illetve a beadás körülményeit összekötni a gyógyszer hatásával, így később az ugyanolyan, csak éppen hatóanyagtól mentes placebo is hasonló hatást válthat ki. Emberek esetében például sikerült placebo hatást kialakítani úgy, hogy az alanyok nem észlelték sem a gyógyszer sem a későbbi placebo hormonrendszerre illetve immunrendszerre gyakorolt hatását.

Ezek alapján úgy gondoltuk, hogy kutyánál is lehetséges a placebo hatás kialakulása.

Kutyaetológia 2.

Miklósi Ádám (ELTE Etológia Tanszék) vendégposztja

2. rész

Ez az írás azzal a céllal készült, hogy bemutassa, milyen módon igyekeznek az etológusok sokszor a gyakorlatban is fontos viselkedésformák megértéshez háttérkutatásokat végezni.
Az utóbbi idők etológiai szempontból fontos változása, hogy a viselkedéssel foglalkozó kutatók egyre nagyobb érdeklődést mutatnak a kutyafélék (farkasok, kojotok, sakálok), illetve a kutyák viselkedése iránt (lásd korábbi cikkünket). A kutyafélék szociális viselkedésének megértéséhez is egy kicsit távolabbról kell kezdenünk, és először csak általánosságban tekintjük át a szociális viselkedés etológiáját.

A szociális viselkedés etológiája
A szociális viselkedés iránt érdeklődőknek mindenképpen fontos, hogy általában is értsék, mit jelent a csoportos életmód, miért vannak magányos, illetve társas állatfajok, és milyen szabályozó folyamatok határozzák meg az egyedek egymás iránt mutatott viselkedését. Az alapfeltevés mindig ugyanaz: Akkor érdemes csoportban élni, ha a faj számára ez előnyt jelent. Egy ilyen nyilvánvaló előny a ragadozóktól való védelem, hiszen könnyen belátható, hogy a csoportban élők esetében sokkal kisebb a kockázata annak, hogy támadás áldozatául esnek. Ezzel párhuzamosan általános elfogadott, hogy a bármilyen okból szerveződő csoportok esetében szükség van valamilyen belső szervezettségre, ahhoz, hogy a számos együtt élő egyed optimálisan szervezze a mindennapjait.

A csoportszerkezet leírása
Fontos felismerni, hogy szemben például a viselkedéssel, a csoportszerkezet nem látható vagy megfigyelhető „valami”. Ilyen esetben a kutató egyetlen lehetősége, hogy a megfigyelhető viselkedés alapján valamilyen elméleti modellt alkot, amely – szerinte - a legjobban leírja az egyedek viselkedését. Az első ilyen irányú kutatás a múlt század első éveihez kötődik, amikor Schjelderup-Ebbe norvég kutató egy csoportban tartott tyúkokat és kakasokat figyelt meg. A szociális szerkezet leírására az egyed közötti interakciókat használta fel, és úgy gondolta, hogy a jellemző paraméternek a párharcok során megfigyelhető „győzelmeket” illetve „vereségeket” tekinti. A párharc végén az „üldözőt” tekintette győztesnek, a „menekülő” volt a vesztes. Amikor az eredményeit összegezte, kiderült, hogy általában van egy-egy olyan egyed a csoportban, amelyik minden párharcban győz vagy veszít, de sokkal fontosabb volt, hogy a győzelmek és vereségek aránya alapján sorrendbe tudta rendezni a baromfikat. Így alakult ki az ún. lineráis hierarchia koncepciója, amely bizonyos állatfajok esetében valóban jól jellemzi a csoporton belüli szociális interakciókat.

Csoportszerkezet és rokonság
Egyes fajok nagymértékben különbözhetnek a tekintetben, hogy a csoporttagok milyen mértékben rokonok. Ezt csak úgy ránézésre nem lehet megmondani, egyedül a DNS (örökítő anyag) speciális elemzése révén határozható meg pontosan, és az ilyen, nem túl olcsó módszerek használata csak az utóbbi időben vált általánossá az etológiában.
Igaz ugyan, hogy a csoport a rokonsági viszonyoktól függetlenül – többek között – védelmet nyújt a ragadozókkal szemben, ugyanakkor rokonok esetében a társas élet egy másik fontos funkciója az utódok közös felnevelése. Éppen ezért nem mindegy, hogy egy adott faj egyedei által alkotott csoportokra milyen mértékű és jellegű genetikai rokonság jellemző. A klasszikus evolúciós elmélet alapján ugyanis azt várnánk, hogy a döntően idegenekből álló csoportok esetében a versengés sokkal erősebb, mint amilyen közeli rokonok esetében megfigyelhető, hiszen a rokonok (szülők-utódok) jobban érdekeltek egymás segítésében, különösen a szülő számára fontos, hogy utódai jó helyzetbe kerüljenek.

Zűrzavarok a farkaskutatásban
A farkasok szociális élete régóta izgatta az etológusokat, és a legkorábbi tudományos szempontból is értékelhető megfigyelések már 100 évnél is régebbiek.

Kutyaetológia - a viselkedés tudományos elemzése

Miklósi Ádám (ELTE Etológia Tanszék) vendégposztja

1. rész

Kétévente júliusban a Canine Science Forum keretében több száz kutató (etológus, pszichológus, genetikus, evolúciókutató, ember-kutya interakcióval foglalkozó szakember, stb) gyűlik össze, hogy megosszák egymással az utóbbi évek új tudományos eredményeit. Az elsőre 2008-ban Budapesten került sor, jelezve, hogy a modern kutyakutatás és ezen belül az etológiai megközelítés annak idején éppen a magyar kutatók révén került be a tudományos köztudatba.
Sokfelé járva a világban, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a kutyagazdák és más kutyával foglalkozó szakemberek részéről komoly igény van a kutatási eredmények megismerésére, talán sajnos épp itthon kap mindez kisebb teret.

Mikor kezdődött?
Mondhatnánk, hogy a kutya viselkedésének kutatása egyidős az etológia tudományával, de sajnos nem így van. Igaz, hogy mások mellett Konrád Lorenz is sokat írt a kutyáról, de ezek a művek nem igazán sorolhatók be a tudományos alaposságú munkák közé. Az etológusokat hagyományosan a vadonban élő állatok érdekelték, amelyek lehetnek aprók, mint a hangyák, vagy óriásiak, mint egy oroszlán, a lényeg a természetes körülmények közötti megfigyelés volt. Ebbe a képbe az emberrel élő, a természet jó és rossz hatásaitól megkímélt, sokszor agyondédelgetett, tápon nevelt kedvenc nem igazán illett bele.
Természetesen eközben könyvtárnyi alkotás jelent meg a kutya viselkedéséről, számos szerző világhírű könyveit sok nyelvre lefordították, és ebből jó néhány a hazai könyvesboltokban is hozzáférhető. Mindez rendben is volna, de ne feledjük, hogy ezen alkotások zöme mögött szinte alig vannak tudományos ismeretek, e művek valójában a szerzők több éves szubjektív tapasztalatán alapulnak (bár sajnos sokszor ez is megkérdőjelezhető).
Bármilyen meglepő, a kutya viselkedésének tudományos kutatása valamikor a 1990-es években kezdődött, és az első eredmények a kilencvenes évek közepétől láttak napvilágot. Valójában még jó néhány évig eltartott, míg a tudományos közvélemény elfogadta, hogy a kutya viselkedése is kutatható az etológia eszköztárával objektív módon, megfelelő tudományos módszertan alkalmazásával.

Hogyan gondolkodik egy etológus?

Mit jelent a kutyaugatás a többi kutya számára?

Az ugatás sokféle információval szolgál az emberek számára a helyzetről és a kutya belső állapotáról, hangulatáról is. Azt azonban sokkal ritkábban vizsgálják, hogy hogyan reagálnak a kutyák fajtársaik ugatására. Az ELTE Etológia Tanszékén végzett laboratóriumi mérések azt mutatták, hogy a kutyák érzékelik a különbséget az egyedek ugatása, illetve ugyanazon egyed különféle helyzetekben hallatott ugatásai között. Legújabb vizsgálatukban a kutatók mindezt terepen, a kutya természetes élőhelyén tesztelték. Budapesti és egyéb kertvárosi helyszíneken hangvisszajátszásos teszteket végeztek kertes háznál élő kutyákon. Négyféle ugatást – ismerős vagy ismeretlen, idegenre adott, illetve egyedül, kikötve ugató kutya ugatása - játszottak vissza négy tesztalkalom során, különféle sorrendben.

Ha ismeretlen kutya idegent ugató hangját hallották, a tesztalanyok leginkább a kerítés közelében tartózkodtak, egyedül hagyott idegen kutya hangjára viszont a ház közelében maradtak. Ismerős kutya ugatásaira az alanyok gyakrabban pillantottak a ház felé (ahol az ismerős kutya és a gazda tartózkodott), mint az ismeretlen kutya hangja hallatán (megjegyzendő, hogy a hangok mindig ugyanonnan, a kerítés felől hallatszottak). Az alanyok leginkább az ismeretlen kutya ugatása esetén reagáltak maguk is ugatással.

Ez az első olyan tanulmány, ahol az ugatásról kiderült, hogy egyed- és helyzetfüggő információval szolgál a többi kutya számára. Megdőlt az az álláspont, hogy az ugatás pusztán a kutya izgatottságára reflektáló, különösebb kommunikációs tartalommal nem rendelkező hangadási forma. Az eredmények alapján a kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy ha csökkenteni akarjuk a kutyák ugatását, érdemes őket távol tartani az utcai forgalom látványától, például a házban vagy a hátsó kertben tartással. Az egyedül hagyott kutya ugatása kevésbé készteti reakcióra a többi kutyát. Ennek fokozott előfordulása szeparációs problémákra utalhat.

Pongrácz és mtsai, 2014, Appl Anim Behav Sci

a kutya, 2014/10

Falkaélet kutya- és farkasmódra

Bécstől alig negyven kilométerre, az ernstbrunni vadasparkban világhíres kutatóközpont működik. A Wolf Science Center (WSC) kutatói farkasok és kutyák viselkedését, gondolkodását hasonlítják össze. Náluk él a világ talán egyetlen olyan kutyacsapata, amely az átlagosnál jóval többet, de bizonyos tekintetben kevesebbet kapott emberi társaságból. A menhelyről származó keverék kutyákat pár napos koruktól emberek nevelték fel cumisüveggel, és a nap 24 órájában mellettük maradtak. Elválasztás után azonban a kutyák kifutóba kerültek, ahol az egymás közötti társas kapcsolataikba kizárólag nélkülözhetetlen esetekben avatkoztak bele az emberek. Miközben minden nap foglalkozott velük egy kiképző a kifutón kívül, a kerítésen belül a maguk urai lehettek, rajtuk kívül senki nem rendezhette el a közöttük kialakuló nézeteltéréseket.

Ez a speciális nevelési módszer valójában nem a kutyákra lett szabva, hanem az ernstbrunni park kutyákétól elválasztott kifutóiban élő farkasokra. A fogságban élő farkasok csoportéletébe ugyanis csak olyan erőszakos módon avatkozhatnak be emberek, amit a WSC alapítói – köztük Virányi Zsófia, aki az ELTE biológus szakán végzett, az Etológia Tanszékén védte meg doktori dolgozatát, és itt nevelt, kutatott először farkasokat is – nem támogatnak. Mivel a farkasok nem igénylik, sőt elutasítják, hogy az ember igazítsa el a falkatársak közötti viszonyokat, a kutyák sem kapták meg ezt a típusú törődést.

A WSC kutyái tehát valódi Pygmalion történetbe csöppentek, hiszen a legmélyebb nyomorúságból kerültek hosszas és alapos iskolázás után a kutyás társadalom elit rétegébe. És akárcsak Eliza, a Pygmalion-sztori alapján készült My Fair Lady film főszereplője, személyes látogatáskor ők sem tűnnek minden szempontból kiegyensúlyozottnak (az ernstbrunni park hagyományos vadasparkként üzemel, belépőjegy ellenében bárki megnézheti az állatokat). Valami hiányzik ezeknek a kutyáknak.

Hogy mi lehet, ami után annyira sóvárognak, az talán kiderül a WSC egyik legfrissebb, a nyáron két nemzetközi konferencián is bemutatott nagy médiavisszhangot kiváltott kutatásából. Az előadásokon több vizsgálat eredményét összegezték a kutatók. Ezek közül a legfontosabb teszt nagyon egyszerű. Ugyanabban a falkában élő állatok elé táplálékot helyeznek, és hagyják őket enni. Az eredmény egyáltalán nem triviális. Míg a farkasok többnyire békésen esznek egymás mellett, a kutyák közül a szubmisszív (alárendelt) nem mer enni a domináns társaságában.

Itt derül ki, hogy milyen erősen beleszólunk a kutyáink életébe. Ha több kutyánk van és etetésnél azt látjuk, hogy nem tetszik nekik a másik közelsége, azonnal reagálunk, és helyretesszük az elégedetlenkedőt. Hamarosan le is állnak a kutyák a hőbörgéssel, és attól fogva türelmesen esznek egymás mellett, nagyjából életük végéig. Ideális esetben a helyreutasítás még a kutyák kölyökkorában megtörténik. A WSC kutyái azonban úgy nőttek fel, hogy senki nem szólt rájuk, ha inzultálták a másikat. Még ha szívük szerint így is tettek volna a kiképzők, nem tehették, mert a farkasokkal se bánhattak másképp, sérült volna az összehasonlítás pontossága.

Az etetéses teszt szerint tehát a farkasok toleránsabbak egymással táplálkozási helyzetben. Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy a háziasítás során a kutyák békétlenebbé váltak. Mivel nyilvánvaló, hogy ez nem igaz, marad a másik magyarázat: a háziasítás során a kutyák gátolhatóbbá váltak. Ha a falka táplálékhoz jut, az alárendelt farkasok nem engedik, hogy a domináns kisajátítsa azt. A domináns ezért nem is próbálkozik ezzel. A kutyáknál viszont az alárendelt az első néhány konfrontáció után elhúzódik és attól fogva kerüli a konfliktust. Az alárendelt kutyák tehát hagyják, hogy a domináns (agresszióval) monopolizálja az élelmet, az alárendelt farkasok viszont nem. 

Mindez talán nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a farkasoknak kooperálniuk kell egymással ahhoz, hogy életben maradjanak. Nagy méretű zsákmányt csak közös erővel teríthetnek le, a kölyköket kizárólag együtt nevelhetik fel. A kutyák viszont úgy maradhatnak életben, ha az emberrel kooperálnak. Ő ad nekik enni, ő nyújt biztonságot még a kölyöknevelés idején is. A WSC kutatói úgy vélik, hogy a háziasítás során a kutya együttműködési készsége átalakult. Sokkal könnyebben elfogadja az alárendelt pozíciót, anélkül, hogy ezért az ember különösebb erőfeszítést tenne. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy az ember a legengedelmesebb, leginkább irányítható egyedeket válogatta ki és szaporította tovább. A szelekció következményeként a kutyák és az emberek közötti viszony hierarchikusabb lett, mint a farkasok közötti.

A WSC-ben tehát nem éppen kellemes alárendelt kutyának lenni. Fontos azonban odafigyelni arra, hogy itt keverék kutyákról van szó, és igen valószínű, hogy más kutyákkal más eredményeket kaptak volna a kutatók. A németországi Kiel-i Egyetem hetvenes évek óta zajló vizsgálatai szerint a toy uszkár, labrador, West Highland white terrier, Jack Russel terrier például kifejezetten agresszív azonos fajtársú falkatársaival, és nem képes stabil csoportot alkotni, mert hiányoznak a konfliktusmegoldáshoz szükséges viselkedésmintáik. Ezzel ellentétben a farkasok, az északi típusú kutyák (alaszkai malamut, szibériai husky, szamojéd), a német juhász, a Fila Brasiliero, az amerikai staffordshire bullterrier fajtájúak toleránsak, játékosak egymással. Ugyanakkor a német csoport azt is megfigyelte, hogy valahányszor ember jelent meg az uszkárok kennele közelében, a kutyák azonnal abbahagytak minden társas tevékenységet és csak az emberrel törődtek. Több évtizedes tapasztalatai alapján a német kutatásvezető, Feddersen-Petersen úgy véli, hogy a háziasítás során a kutyák elvesztették azokat a létfontosságú képességeiket, amik lehetővé tennék, hogy csak fajtársakból álló csoportban éljenek. Kivételt jelentenek ez alól az északi kutyák.

A Kiel-i Egyetem és a WSC tapasztalatai szerint tehát a farkasok falkatársaikkal nem agresszívabbak, mint a kutyák. Ugyanakkor ismert, hogy a természetben a farkasok megölik az idegen fajtársaikat, a megfelelően szocializált kutyák viszont nem. Az ember tehát könnyen gátolja az agressziót a kutyában. (Mint ahogy bármi mást is. Persze vannak kivételek – emberi és kutyás oldalról is akadhatnak problémák).

A WSC-ben folytatott újabb kutatások legfőbb üzenete az, hogy a háziasítás nem az agressziót csökkentette a kutyákban, hanem gátolhatóságra, az alárendelődésre való hajlamot növelte. Ezzel párhuzamosan megváltozott a fajtársaikkal való kommunikációjuk is. A farkasok például sokkal jobban teljesítenek a kutyáknál azokban a viselkedéstesztekben, ahol egy kutya tekintete alapján kell kikövetkeztetniük, hol van táplálék. Valószínűleg azért, mert biztosak abban, hogy a falka zsákmányából ők is ehetnek majd. Egy alárendelt kutya viszont, erős gátolhatósága miatt, nem meri megközelíteni a táplálkozó dominánst.

Forrás:

• Feddersen-Petersen, 2007 Social Behaviour of Dogs and Related Canids. In: The Behavioural Biology of Dogs. CAB International (ed. P. Jensen), pp. 105 - 119. 
• Range & Virányi, 2014. Tolerance and attentiveness in dogs and wolves: The evolutionary origins of dog-human cooperation, Animal Behavior Society Conference, Princeton University ABS Abstracts
• Nagy visszhangot kiváltott, de könnyen félreérthető tudósítás: Morell, Science, 2014

Korábbi változata az "a kutya" magazin 2014/11-es számában jelent meg.

A kutyák képesek külön kezelni a saját érdeklődésüket és a gazdáik érzelmeit

Képzeljük el, hogy kutyasétáltatáskor egy kutya talál egy romlott, bűzlő szendvicset. Mi történik ezután? A leggyakrabban az, hogy a gazda hangosan felkiált: “Fúj!”, undorodó arcot vág és széles gesztusokkal kísérve igyekszik minél meggyőzőbben lebeszélni a kutyát arról, hogy felfalja a szendvicset. A jólnevelt kutyák idővel inkább elkerülik ezt a cirkuszt, és egy rövid szippantás után maguktól továbbállnak, otthagyják azt, amiről sejthető, hogy kiváltaná a gazda nemtetszését. Előfordul azonban az is, hogy egy labdát, elveszett kulcsot, elgurult tárgyat talál a kutya. Ha a gazda is észreveszi ezt, megörül. Az okos kutya ezért azt a tárgyat viszi oda a gazdájának, amivel örömöt szerezhet.

Ezekkel a hétköznapi helyzetekkel szembesítettek családi kutyákat laboratóriumi környezetben az MTA és az ELTE kutatói. A tesztben a kutyák két egyforma tárgy (műanyag flakon) közül választhattak, melyre a gazda előzőleg különböző érzelmi reakciókat (öröm, semleges vagy undor) mutatott, különböző kombinációkban. Az érzelmek kifejezése után a gazda arra utasította a kutyáját, hogy hozza be az egyik flakont. Ekkor már nem jelezte, pontosan melyiket szeretné.

Amikor a kutyák odaszaladtak a tárgyakhoz, általában a gazda által kedvelt tárgyat nézték meg először, és azt is vitték oda a gazdának. De ha csak a semleges és az undorító között választhattak, akkor az undorítót nézték meg először. Ha itt vége lett volna a kísérletnek, akkor mindössze az derül ki, hogy a sok grimasz, hangoskodás a tárgy körül (ami az öröm és az undor kifejezését kísérte) felkelti a kutya érdeklődését, vagyis a kutyák nem tesznek különbséget az emberi undor és az öröm között. Ez viszont biztosan nem így van, hiszen a kutyatartók tudják, hogy az alapérzelmeket képesek felismerni a kutyák.

Itt derült ki az, milyen szerencsés elgondolás volt apportra kérni a kutyákat. Ugyanis még azok is, az undorító tárgyat nézték meg, inkább a semlegest vitték oda a gazdának. A feladathelyzettel tehát sikerült kimutatni, hogy a kutyák nem csak pozitív emberi érzelmeket képesek tárgyakra vonatkoztatni, hanem negatívat is.

Turcsán és mtsai., 2014, Animal Cognition

Sajtóhírek:
Origo, 2014. 07. 09.
MedicalOnline
Hegyvidék Tv, 2014. aug. 6.

Ugyanerről a kutatásról hosszabban a blogban itt.
Fotógaléria

a kutya, 2014/11

Játékos, ugyanakkor nyugodt kutyát keresnek az örökbefogadók

Talán az egyik legfontosabb kutatási téma az, hogyan lehet növelni a menhelyi kutyák örökbefogadásának esélyét. Egy friss kutatásban 250 olyan helyzetet elemeztek amerikai kutatók, amikor a potenciális örökbefogadó kapcsolatba lépett egy kutyával. Arra voltak kíváncsiak, mi alapján döntik el a befogadók azt, hogy hazavisznek-e egy kutyát.

A befogadók általában 8 percet töltöttek a kutyával. Sokszor már azelőtt döntöttek a sorsáról, hogy kapcsolatba kerültek vele, de a véleményük megváltozhatott a személyes találkozás után. Meglepő módon nagyon sok viselkedési elem – például a felugrálás, engedelmesség, nyalogatás, étel elfogadása - egyáltalán nem befolyásolta a befogadók döntését. Lényegében csak kettő viselkedés számított: reagál-e az eb a játékra hívásra és lefekszik-e az ember közelében. Az elutasítás kimondott oka leggyakrabban az volt, hogy a kutya nem figyel és túl aktív.

A kutya viselkedését viszonylag időigényes formálni (bár újabb adatok arra utalnak, hogy nagyon hatékony, ha egy ember rendszeresen passzívan üldögél, például olvas a kutyák közelében), de a menhelyek vezetőinek érdemes átgondolni azt az eredményt is, hogy a találkozás helyszíne sem lényegtelen. A vizsgálatban egy kisméretű szabadtéri, lebetonozott kifutóban született a legtöbb pozitív döntés. Emellett az is fontos információ, hogy a látogatók fele nem szeretne kutyát örökbe fogadni, de azután 10%-uk mégis elvisz egyet. Akik viszont szeretnének, azok 41%-a kutya nélkül távozik. Mindkét típusú látogatónál van tehát lehetőség az arányok javítására. Azok számára pedig, akik csak kikapcsolódásként látogatnak el a menhelyre, érdemes oktatási programokat szervezni, hiszen ha kedvező benyomásokat szereznek, szívesebben támogatják a menhelyet anyagilag is.

Protopopova & Wynne, 2014. AABS

a kutya, 2014/11