Mit jelent a kutyaugatás a többi kutya számára?

Az ugatás sokféle információval szolgál az emberek számára a helyzetről és a kutya belső állapotáról, hangulatáról is. Azt azonban sokkal ritkábban vizsgálják, hogy hogyan reagálnak a kutyák fajtársaik ugatására. Az ELTE Etológia Tanszékén végzett laboratóriumi mérések azt mutatták, hogy a kutyák érzékelik a különbséget az egyedek ugatása, illetve ugyanazon egyed különféle helyzetekben hallatott ugatásai között. Legújabb vizsgálatukban a kutatók mindezt terepen, a kutya természetes élőhelyén tesztelték. Budapesti és egyéb kertvárosi helyszíneken hangvisszajátszásos teszteket végeztek kertes háznál élő kutyákon. Négyféle ugatást – ismerős vagy ismeretlen, idegenre adott, illetve egyedül, kikötve ugató kutya ugatása - játszottak vissza négy tesztalkalom során, különféle sorrendben.

Ha ismeretlen kutya idegent ugató hangját hallották, a tesztalanyok leginkább a kerítés közelében tartózkodtak, egyedül hagyott idegen kutya hangjára viszont a ház közelében maradtak. Ismerős kutya ugatásaira az alanyok gyakrabban pillantottak a ház felé (ahol az ismerős kutya és a gazda tartózkodott), mint az ismeretlen kutya hangja hallatán (megjegyzendő, hogy a hangok mindig ugyanonnan, a kerítés felől hallatszottak). Az alanyok leginkább az ismeretlen kutya ugatása esetén reagáltak maguk is ugatással.

Ez az első olyan tanulmány, ahol az ugatásról kiderült, hogy egyed- és helyzetfüggő információval szolgál a többi kutya számára. Megdőlt az az álláspont, hogy az ugatás pusztán a kutya izgatottságára reflektáló, különösebb kommunikációs tartalommal nem rendelkező hangadási forma. Az eredmények alapján a kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy ha csökkenteni akarjuk a kutyák ugatását, érdemes őket távol tartani az utcai forgalom látványától, például a házban vagy a hátsó kertben tartással. Az egyedül hagyott kutya ugatása kevésbé készteti reakcióra a többi kutyát. Ennek fokozott előfordulása szeparációs problémákra utalhat.

Pongrácz és mtsai, 2014, Appl Anim Behav Sci

a kutya, 2014/10

Falkaélet kutya- és farkasmódra

Bécstől alig negyven kilométerre, az ernstbrunni vadasparkban világhíres kutatóközpont működik. A Wolf Science Center (WSC) kutatói farkasok és kutyák viselkedését, gondolkodását hasonlítják össze. Náluk él a világ talán egyetlen olyan kutyacsapata, amely az átlagosnál jóval többet, de bizonyos tekintetben kevesebbet kapott emberi társaságból. A menhelyről származó keverék kutyákat pár napos koruktól emberek nevelték fel cumisüveggel, és a nap 24 órájában mellettük maradtak. Elválasztás után azonban a kutyák kifutóba kerültek, ahol az egymás közötti társas kapcsolataikba kizárólag nélkülözhetetlen esetekben avatkoztak bele az emberek. Miközben minden nap foglalkozott velük egy kiképző a kifutón kívül, a kerítésen belül a maguk urai lehettek, rajtuk kívül senki nem rendezhette el a közöttük kialakuló nézeteltéréseket.

Ez a speciális nevelési módszer valójában nem a kutyákra lett szabva, hanem az ernstbrunni park kutyákétól elválasztott kifutóiban élő farkasokra. A fogságban élő farkasok csoportéletébe ugyanis csak olyan erőszakos módon avatkozhatnak be emberek, amit a WSC alapítói – köztük Virányi Zsófia, aki az ELTE biológus szakán végzett, az Etológia Tanszékén védte meg doktori dolgozatát, és itt nevelt, kutatott először farkasokat is – nem támogatnak. Mivel a farkasok nem igénylik, sőt elutasítják, hogy az ember igazítsa el a falkatársak közötti viszonyokat, a kutyák sem kapták meg ezt a típusú törődést.

A WSC kutyái tehát valódi Pygmalion történetbe csöppentek, hiszen a legmélyebb nyomorúságból kerültek hosszas és alapos iskolázás után a kutyás társadalom elit rétegébe. És akárcsak Eliza, a Pygmalion-sztori alapján készült My Fair Lady film főszereplője, személyes látogatáskor ők sem tűnnek minden szempontból kiegyensúlyozottnak (az ernstbrunni park hagyományos vadasparkként üzemel, belépőjegy ellenében bárki megnézheti az állatokat). Valami hiányzik ezeknek a kutyáknak.

Hogy mi lehet, ami után annyira sóvárognak, az talán kiderül a WSC egyik legfrissebb, a nyáron két nemzetközi konferencián is bemutatott nagy médiavisszhangot kiváltott kutatásából. Az előadásokon több vizsgálat eredményét összegezték a kutatók. Ezek közül a legfontosabb teszt nagyon egyszerű. Ugyanabban a falkában élő állatok elé táplálékot helyeznek, és hagyják őket enni. Az eredmény egyáltalán nem triviális. Míg a farkasok többnyire békésen esznek egymás mellett, a kutyák közül a szubmisszív (alárendelt) nem mer enni a domináns társaságában.

Itt derül ki, hogy milyen erősen beleszólunk a kutyáink életébe. Ha több kutyánk van és etetésnél azt látjuk, hogy nem tetszik nekik a másik közelsége, azonnal reagálunk, és helyretesszük az elégedetlenkedőt. Hamarosan le is állnak a kutyák a hőbörgéssel, és attól fogva türelmesen esznek egymás mellett, nagyjából életük végéig. Ideális esetben a helyreutasítás még a kutyák kölyökkorában megtörténik. A WSC kutyái azonban úgy nőttek fel, hogy senki nem szólt rájuk, ha inzultálták a másikat. Még ha szívük szerint így is tettek volna a kiképzők, nem tehették, mert a farkasokkal se bánhattak másképp, sérült volna az összehasonlítás pontossága.

Az etetéses teszt szerint tehát a farkasok toleránsabbak egymással táplálkozási helyzetben. Ennek két oka lehet. Az egyik az, hogy a háziasítás során a kutyák békétlenebbé váltak. Mivel nyilvánvaló, hogy ez nem igaz, marad a másik magyarázat: a háziasítás során a kutyák gátolhatóbbá váltak. Ha a falka táplálékhoz jut, az alárendelt farkasok nem engedik, hogy a domináns kisajátítsa azt. A domináns ezért nem is próbálkozik ezzel. A kutyáknál viszont az alárendelt az első néhány konfrontáció után elhúzódik és attól fogva kerüli a konfliktust. Az alárendelt kutyák tehát hagyják, hogy a domináns (agresszióval) monopolizálja az élelmet, az alárendelt farkasok viszont nem. 

Mindez talán nem meglepő, ha arra gondolunk, hogy a farkasoknak kooperálniuk kell egymással ahhoz, hogy életben maradjanak. Nagy méretű zsákmányt csak közös erővel teríthetnek le, a kölyköket kizárólag együtt nevelhetik fel. A kutyák viszont úgy maradhatnak életben, ha az emberrel kooperálnak. Ő ad nekik enni, ő nyújt biztonságot még a kölyöknevelés idején is. A WSC kutatói úgy vélik, hogy a háziasítás során a kutya együttműködési készsége átalakult. Sokkal könnyebben elfogadja az alárendelt pozíciót, anélkül, hogy ezért az ember különösebb erőfeszítést tenne. Ez valószínűleg annak a következménye, hogy az ember a legengedelmesebb, leginkább irányítható egyedeket válogatta ki és szaporította tovább. A szelekció következményeként a kutyák és az emberek közötti viszony hierarchikusabb lett, mint a farkasok közötti.

A WSC-ben tehát nem éppen kellemes alárendelt kutyának lenni. Fontos azonban odafigyelni arra, hogy itt keverék kutyákról van szó, és igen valószínű, hogy más kutyákkal más eredményeket kaptak volna a kutatók. A németországi Kiel-i Egyetem hetvenes évek óta zajló vizsgálatai szerint a toy uszkár, labrador, West Highland white terrier, Jack Russel terrier például kifejezetten agresszív azonos fajtársú falkatársaival, és nem képes stabil csoportot alkotni, mert hiányoznak a konfliktusmegoldáshoz szükséges viselkedésmintáik. Ezzel ellentétben a farkasok, az északi típusú kutyák (alaszkai malamut, szibériai husky, szamojéd), a német juhász, a Fila Brasiliero, az amerikai staffordshire bullterrier fajtájúak toleránsak, játékosak egymással. Ugyanakkor a német csoport azt is megfigyelte, hogy valahányszor ember jelent meg az uszkárok kennele közelében, a kutyák azonnal abbahagytak minden társas tevékenységet és csak az emberrel törődtek. Több évtizedes tapasztalatai alapján a német kutatásvezető, Feddersen-Petersen úgy véli, hogy a háziasítás során a kutyák elvesztették azokat a létfontosságú képességeiket, amik lehetővé tennék, hogy csak fajtársakból álló csoportban éljenek. Kivételt jelentenek ez alól az északi kutyák.

A Kiel-i Egyetem és a WSC tapasztalatai szerint tehát a farkasok falkatársaikkal nem agresszívabbak, mint a kutyák. Ugyanakkor ismert, hogy a természetben a farkasok megölik az idegen fajtársaikat, a megfelelően szocializált kutyák viszont nem. Az ember tehát könnyen gátolja az agressziót a kutyában. (Mint ahogy bármi mást is. Persze vannak kivételek – emberi és kutyás oldalról is akadhatnak problémák).

A WSC-ben folytatott újabb kutatások legfőbb üzenete az, hogy a háziasítás nem az agressziót csökkentette a kutyákban, hanem gátolhatóságra, az alárendelődésre való hajlamot növelte. Ezzel párhuzamosan megváltozott a fajtársaikkal való kommunikációjuk is. A farkasok például sokkal jobban teljesítenek a kutyáknál azokban a viselkedéstesztekben, ahol egy kutya tekintete alapján kell kikövetkeztetniük, hol van táplálék. Valószínűleg azért, mert biztosak abban, hogy a falka zsákmányából ők is ehetnek majd. Egy alárendelt kutya viszont, erős gátolhatósága miatt, nem meri megközelíteni a táplálkozó dominánst.

Forrás:

• Feddersen-Petersen, 2007 Social Behaviour of Dogs and Related Canids. In: The Behavioural Biology of Dogs. CAB International (ed. P. Jensen), pp. 105 - 119. 
• Range & Virányi, 2014. Tolerance and attentiveness in dogs and wolves: The evolutionary origins of dog-human cooperation, Animal Behavior Society Conference, Princeton University ABS Abstracts
• Nagy visszhangot kiváltott, de könnyen félreérthető tudósítás: Morell, Science, 2014

Korábbi változata az "a kutya" magazin 2014/11-es számában jelent meg.

A kutyák képesek külön kezelni a saját érdeklődésüket és a gazdáik érzelmeit

Képzeljük el, hogy kutyasétáltatáskor egy kutya talál egy romlott, bűzlő szendvicset. Mi történik ezután? A leggyakrabban az, hogy a gazda hangosan felkiált: “Fúj!”, undorodó arcot vág és széles gesztusokkal kísérve igyekszik minél meggyőzőbben lebeszélni a kutyát arról, hogy felfalja a szendvicset. A jólnevelt kutyák idővel inkább elkerülik ezt a cirkuszt, és egy rövid szippantás után maguktól továbbállnak, otthagyják azt, amiről sejthető, hogy kiváltaná a gazda nemtetszését. Előfordul azonban az is, hogy egy labdát, elveszett kulcsot, elgurult tárgyat talál a kutya. Ha a gazda is észreveszi ezt, megörül. Az okos kutya ezért azt a tárgyat viszi oda a gazdájának, amivel örömöt szerezhet.

Ezekkel a hétköznapi helyzetekkel szembesítettek családi kutyákat laboratóriumi környezetben az MTA és az ELTE kutatói. A tesztben a kutyák két egyforma tárgy (műanyag flakon) közül választhattak, melyre a gazda előzőleg különböző érzelmi reakciókat (öröm, semleges vagy undor) mutatott, különböző kombinációkban. Az érzelmek kifejezése után a gazda arra utasította a kutyáját, hogy hozza be az egyik flakont. Ekkor már nem jelezte, pontosan melyiket szeretné.

Amikor a kutyák odaszaladtak a tárgyakhoz, általában a gazda által kedvelt tárgyat nézték meg először, és azt is vitték oda a gazdának. De ha csak a semleges és az undorító között választhattak, akkor az undorítót nézték meg először. Ha itt vége lett volna a kísérletnek, akkor mindössze az derül ki, hogy a sok grimasz, hangoskodás a tárgy körül (ami az öröm és az undor kifejezését kísérte) felkelti a kutya érdeklődését, vagyis a kutyák nem tesznek különbséget az emberi undor és az öröm között. Ez viszont biztosan nem így van, hiszen a kutyatartók tudják, hogy az alapérzelmeket képesek felismerni a kutyák.

Itt derült ki az, milyen szerencsés elgondolás volt apportra kérni a kutyákat. Ugyanis még azok is, az undorító tárgyat nézték meg, inkább a semlegest vitték oda a gazdának. A feladathelyzettel tehát sikerült kimutatni, hogy a kutyák nem csak pozitív emberi érzelmeket képesek tárgyakra vonatkoztatni, hanem negatívat is.

Turcsán és mtsai., 2014, Animal Cognition

Sajtóhírek:
Origo, 2014. 07. 09.
MedicalOnline
Hegyvidék Tv, 2014. aug. 6.

Ugyanerről a kutatásról hosszabban a blogban itt.
Fotógaléria

a kutya, 2014/11

Játékos, ugyanakkor nyugodt kutyát keresnek az örökbefogadók

Talán az egyik legfontosabb kutatási téma az, hogyan lehet növelni a menhelyi kutyák örökbefogadásának esélyét. Egy friss kutatásban 250 olyan helyzetet elemeztek amerikai kutatók, amikor a potenciális örökbefogadó kapcsolatba lépett egy kutyával. Arra voltak kíváncsiak, mi alapján döntik el a befogadók azt, hogy hazavisznek-e egy kutyát.

A befogadók általában 8 percet töltöttek a kutyával. Sokszor már azelőtt döntöttek a sorsáról, hogy kapcsolatba kerültek vele, de a véleményük megváltozhatott a személyes találkozás után. Meglepő módon nagyon sok viselkedési elem – például a felugrálás, engedelmesség, nyalogatás, étel elfogadása - egyáltalán nem befolyásolta a befogadók döntését. Lényegében csak kettő viselkedés számított: reagál-e az eb a játékra hívásra és lefekszik-e az ember közelében. Az elutasítás kimondott oka leggyakrabban az volt, hogy a kutya nem figyel és túl aktív.

A kutya viselkedését viszonylag időigényes formálni (bár újabb adatok arra utalnak, hogy nagyon hatékony, ha egy ember rendszeresen passzívan üldögél, például olvas a kutyák közelében), de a menhelyek vezetőinek érdemes átgondolni azt az eredményt is, hogy a találkozás helyszíne sem lényegtelen. A vizsgálatban egy kisméretű szabadtéri, lebetonozott kifutóban született a legtöbb pozitív döntés. Emellett az is fontos információ, hogy a látogatók fele nem szeretne kutyát örökbe fogadni, de azután 10%-uk mégis elvisz egyet. Akik viszont szeretnének, azok 41%-a kutya nélkül távozik. Mindkét típusú látogatónál van tehát lehetőség az arányok javítására. Azok számára pedig, akik csak kikapcsolódásként látogatnak el a menhelyre, érdemes oktatási programokat szervezni, hiszen ha kedvező benyomásokat szereznek, szívesebben támogatják a menhelyet anyagilag is.

Protopopova & Wynne, 2014. AABS

a kutya, 2014/11

Hogyan lett az ősi farkasból kutya?

 Körülbelül harmincezer évvel ezelőtt nem a küllem alapján dőlt el, melyik, ember mellé keveredett farkaskölyök nő fel és szaporodik. Ami számított, az feltehetően a szelídíthetőség és az engedelmesség volt. A szelíd és szófogadók egyedeknek jutott a legtöbb élelem, rájuk vigyáztak leginkább és őket hagyták szaporodni. A generációról generációra egyre barátságosabb és irányíthatóbb állatok fokozatosan elvesztették farkasszerűségüket. Lógni kezdett a fülük, rövidebb lett az arcorri részük és a farkuk, fehér foltok jelentek meg a bundájukban. Hormonálisan is megváltoztak: évi egy helyett kétszer tüzeltek, stresszhormon-szintjük a farkasokéhoz alacsonyabbá vált.

Mindezt onnan sejtjük, hogy a XX. században egy szovjet kutató, Beljajev megismételte a háziasítás folyamatát ezüstrókákon. Az emberrel szemben lecsökkent félelemre szelektált rókái ma, több mint fél évszázaddal később, nem csak barátságosak, hanem kutyaszerűen ugatnak, csóválják a farkukat, sokuknak lóg a füle, foltos a bundája, kunkorodik a farka. A világosabb, foltos kültakaró, a kölyökszerű (juvenilis) testalkat és viselkedés azonban nem csak a kutyafélékre, hanem valamennyi háziasított gerincesre jellemzőek.

A velőléc (neural crest) sejtjeit nc jelöli

Régóta foglalkoztatja a kutatókat, milyen gének változása áll a háziasítás háttérben, de leggyakrabban csak egy-egy tulajdonságra koncentráltak. Egy új elmélet szerint azonban érdemesebb csak azokra a génekre összpontosítani, amelyek az embrionális gerincvelő feletti velőléc fejlődését, az onnan eredő sejtek vándorlását szabályozzák. A velőléc sejtjeiből az embrió fejlődésekor a koponya egyes részei, fogak, fül, idegek, mellékvese és a kültakaró színezetét adó pigmentsejtek képződnek. A háziasítás során a továbbtenyésztésre kiválasztott szelídebb állatok valószínűleg enyhe velőléc-rendellenességet hordoztak, ami többek között kisebb vagy rosszabbul működő mellékvesével járt. Emiatt a vad ősökhöz képest kevésbé reagáltak veszélyhelyzetekre, például az ember jelenlétére, illetve hosszabbá vált a szocializációs periódusuk, így több idejük maradt megtanulni, hogy az embertől nem érdemes félni. A velőléc rendellenessége miatt melléktermékként a szelídebb állatoknak kisebb az állkapcsa, a fogai, helyenként elégtelenül működnek a pigmentsejtjei, a fül porcsejtjei. A kutya háziasításakor tehát eleinte az emberek szándékától függetlenül, a viselkedés megváltozásával összefüggően alakultak ki a lógó fülű, foltos, rövid orrú példányok.

Wilkins et al., 2014, Genetics

a kutya, 2014/09

Elcsendesíti-e a disznószag a kutyákat?

A kan disznók által termelt androsztenon kutyák orrára, fejére spriccelve használható az ugatás és más nemkívánatos viselkedés gyakoriságának csökkentésére – állítják amerikai kutatók. A szer ma már kereskedelmi forgalomban is kapható Boar Mate vagy Stop That néven. A felfedező, John McGlone véletlenül vette észre, hogy Cairn terrierje, Toto abbahagyja az ugatást, ha megérzi a csípős szagú, emberi orrnak kellemetlen feromont. A készítmény hatékonyságát négy kutyacsoport bevonásával tesztelték. Az első csoport ugató kutya kennele elé egyszerűen csak odaállt egy ember – itt a kutyák 25%-a hagyta abba az ugatást. A második csoportot lespriccelték olyan készítménnyel, ami nem tartalmazta a hatóanyagot, itt 44% hallgatott el. A másik két csoportban a feromon koncentrációját variálták – itt 78, illetve 100%-os volt a hatékonyság. 

A készítmény állítólag macskáknál is hatásos. Kritikus hangok ugyanakkor arra hívják fel a figyelmet, hogy a nemkívánatos viselkedést bármilyen meglepő inger leállítja a kutyáknál, a tudományos vizsgálat eredménye pedig megkérdőjelezhető az alacsony egyedszám és az alkalmazott módszer miatt.

McGlone és mtsai, 2014, The Professional Animal Scientist

a kutya, 2014/10

Nekem ugatsz?

Dr. Faragó Tamás, az MTA-ELTE Összehasonlító Etológiai Kutatócsoport tudományos munkatársának vendégposztja

Ha bárkinek a világon - nem is feltétlen kell elhivatott gazdának lennie az illetőnek - feltesszük azt az egyszerű kérdést, hogy a kutyák milyen hangot adnak ki, rögtön rá fogja vágni hogy ugatnak. A válasz nem meglepő, hiszen a kutyák ugatnak éjjel, ugatnak nappal, ugatnak postásra, vendégre, hazatérő gazdára, ugatnak egyedül, ugatnak játék közben és ugatnak, ha a figyelmünket akarják felkelteni. Ez a mértékű „szószátyárság” a tudósok figyelmét is felkeltette. És bár egy részük csak legyintett, hogy ha egy hang ilyen mértékben túl van használva nem lehet lényeges szerepe a kommunikációban, csak a belső izgatottság kivetülése kell legyen, mások azért észrevettek néhány gyanús dolgot ami arra utalhat hogy itt bizony többről lehet szó. Különösen érdekes ebből a szempontból például, hogy a farkasok nagyon keveset ugatnak, annak ellenére, hogy a hangkészletük amit az egymással való társas kapcsolataikban használnak, nagyon hasonló a kutyáéhoz, az egyes hangtípusaik (nyüszítés, morgás, vonítás stb.) szinte megkülönböztethetetlenek a kutyákéitól. Mégis ugatni csak ritkán hallhatjuk őket, akkor is csak egy-két szigorúan meghatározott helyzetben, mint például területvédelem során. Egy jó tudósnak ekkor már körvonalazódik a gondolat a fejében, hogy itt bizony a háziasítás során történhetett valami a kutyák őseivel, ami miatt ugatósabbak lettek mint a farkas kuzinjaik.

Már a 70-es években el kezdtek töprengeni, hogy mi állhat ennek a különbségnek a hátterében. Cohen és Fox felvetette például, hogy a kutyának, szemben a farkassal, nem élet-halál kérdés csendben maradni az idő nagy részében. Gondoljunk csak bele, egy falusi utcán kézbesítési időben hallható hangzavarhoz hasonlóan zajos farkas falka milyen sikerrel tudna levadászni bármit is? Ezzel szemben a kutya az ember táborában zajolhatott kedvére, étel akkor is jutott, azaz az ember mellé szegődve felszabadultak a csendben-maradás nyomása alól. Ezt az elgondolást támasztja alá az is, hogy ha elvadult kutyafalkákat vizsgálunk, őket vajmi keveset hallani ugatni, hasonlóan a farkasokhoz. Viszont, ha a kutyák tényleg csak össze-vissza ugatnak, mert megtehetik anélkül, hogy a vacsorájuk veszélybe kerülne, akkor valóban lehetséges, hogy az ugatás nem jelent különösebben semmit.

Nemrég az is felvetődött, hogy az ugatás eredendően a falka összecsődítésére szolgált, ha például az egyik tag betolakodóval találta szemben magát, és erősítésre volt szüksége. Ha összevetjük az ugatás hangtani szerkezetét más fajok hasonló, fajtársakból csődületet kiváltó hangjaival, azt láthatjuk hogy az alapvető szerkezetük hasonló. Ez alapján Lord és munkatársai azt vetették fel, hogy a kutya manapság, az emberi környezetben az őseihez képest állandó zavarásban él, idegenek jönnek-mennek az utcán, a kutyák élettere kerítések közé van szorítva és a szomszédban rögtön másik kutyák laknak, így erre a folytonos zavarásra reagál csupán az ugatással.

Viszont mindkét elméletnek ellentmondani látszik, hogy sok gazda meg van győződve arról, hogy érti, mit mond a kutyája, azaz meg tudja különböztetni a kutyája ugatásait és csak hallva a kutyát tudja ki érkezik a házhoz. Talán éppen ez ütött szöget azoknak a kutatóknak (köztük magyar kollégáimnak, Pongrácz Péternek és Molnár Csabának) a fejében is, akik felvetették, hogy az egyes ugatások tükrözhetik a kutya érzelmi állapotát is. Ha alaposan megnézzük, a farkasok fenyegető ugatásait, azok mélyek, recsegősen zajosak, míg a félelmi helyzetben hallatott csaholásaik éles, csengő hangú, magas vakkantások. Ez a mintázat egy egyszerű szabályszerűséget követ, ami nagyon elterjedt az állatvilágban és a leírójáról Morton szabálynak nevezzük, és azt mondja hogy a félelemben vagy alárendelt helyzetben adott hangok magasak és csengők, míg az agresszív, domináns hangok mélyek és zajosak.

Mindezek után, ha megvizsgáljuk a kutyák ugatásait is, bár változatos helyzetekben ugatnak, az ugatások is követik ezt a szabályszerűséget, azaz a kutya érzelmi állapotának megfeleltethetők hangzásuk alapján. Ráadásul, ha ismeretlen kutyák ugatásait lejátsszuk embereknek, ahogy kollégáim is tették, az találhatjuk, hogy meglepően jól felismerik milyen helyzetben és érzelmi állapotban lehettek a kutyák. Játék közben felvett vakkantásokat boldognak és játékosnak, egyedül hagyott kutya hangját félősnek és kétségbeesettnek, egy idegent az ajtóban ugató kutyát agresszívnek értékelik, és ez az érzelmi felismerés működik azokban az emberekben is, akiknek sosem volt kutyája. És ha már a kutya érzeleméről kialakítottunk egy képet, ehhez társítani a megfelelő helyzetet már nem ördöngösség. Mindezek alapján felvethető, hogy bizony az ugatásnak komoly szerepe lehetett az emberrel való kommunikációban a háziasítás során. Azok a kutyaősök, amik nem csak össze-vissza zajoltak, hanem az emberek számára felismerhető volt a helyzet, amiben ugattak, előnyt élvezhettek, hisz nagy hasznot és segítséget jelenthetett az embernek ha rögtön tudta az ugatás alapján hogy valaki ólálkodik a tábor körül, vagy hogy az őskutyája éppen vadat talált. Persze mindez még mindig csak elmélet, és mivel továbbra is nagyon keveset tudunk a kutya hangjairól, töretlen lelkesedéssel kutatjuk mit ugatnak nekünk a legjobb barátaink.

(Ha kedve van segíteni kutatásainkban, vagy különleges tapasztalata, élménye van a kutyák hangjaival kapcsolatban, szívesen várom jelentkezését a mustela.nivalis@gmail.com címen!)

a kutya, 2014/09

Kétezer kilométer Európában

Hubert Potčnik felteszi a GPS nyakörvet
 Slavc-ra. Kép: Nina Ražen

Slavc, a farkas 2011 decemberében indult el Szlovéniából Olaszországba az osztrák Alpokon át. Néhány hónappal korábban egy biológus, Hubert Potočnik GPS-szel felszerelt nyakörvet helyezett rá, ami három óránként sms-t küldött a pozícióról, ezért nagyon pontosan ismerjük az útját. Az első nagy lépésként átkelt az A1-es autópálya felett. Ezután egy kis város, Vipava közepén lévő ház hátsó kertjéből érkezett a jel, így a kutatók arra gondoltak, hogy a farkast valaki lelőtte és hazavitte. Míg arról tanácskoztak a helyi erdésszel, hogy mikor értesítsék a rendőrséget, megérkezett a következő jel a H4-es autópálya túloldaláról.
Slavc a Dráván úszva jutott át, mégpedig egy olyan ponton, ahol a folyó 280 méter széles. De más extrém helyszínektől sem rettentették el: az Alpokban áthaladt egy 2600 méter magasan lévő völgyön, ahol a hó legalább hat méter mély volt. 2012 márciusában érkezett meg Veronától északra. Itt ölt meg első alkalommal háziállatokat, két birkát és egy kecskét. 12 napig egy állatpark közelében maradt, valószínűleg három, fogságban élő fajtársa, egy szuka és két kan miatt. Ezután még északabbra ment, ahol csatlakozott hozzá egy szuka, akit Júliának (Juliet) neveztek el a kutatók.

Slavc általában éjszaka vándorolt, de nem mindig. Például három napot töltött Ljubljana nemzetközi repülőtere mellett, ahonnan a reggeli órákon távozott, átszelve egy nagy nyitott területet.

A kutatók minden területet megvizsgáltak, ahol a farkas legalább három órát töltött, így tudni lehet, hogy Ljubljanában Slavc két rókát fogott. A pontos koordináták ellenére mindössze egyszer pillantotta meg valaki a farkast, Ausztriában. Félő volt, hogy a nyakörv miatt valaki kóbor kutyának nézi, ezért a kutatók a helyi médián keresztül kérték a lakosokat és a vadászokat, hogy ne lepődjenek meg, ha összefutnak vele és semmiképp ne bántsák.

A nyakörv előre meghatározott időpontban, 2012 augusztusban esett le Slavc-ról. Azóta egy kameracsapda felvételt készített a családjáról, így biztos, hogy tavaly legalább két kölyköt neveltek. Úgy hírlik, idén is születtek kisfarkasok Slavc falkájában.

Nicholls, 2014, New Scientist

a kutya, 2014/10

Mire emlékszik egy kutya?

Dr. Pongrácz Péter, az ELTE Etológia Tanszék adjunktusának vendégposztja

Kép forrása

Mikor e cikknek nekifogtam, rájöttem, hogy a kutyák memóriájáról nagyon nehéz mindössze pár oldalt írni. A memória ugyanis rendkívül összetett dolog, amely az ember és az állatok viselkedésében lépten-nyomon megnyilvánul, kezdve a leghétköznapibb teendőktől az egészen elképesztő emlékezőtehetséget igénylő feladatokig. A kérdést kicsit másként közelítve: ahol tanulásról beszélünk, ott a memória is jelen kell, hogy legyen valamilyen formában. A kutya memóriájára egészen hétköznapi példákat is mondhatunk: az, hogy az eb felismeri a gazdáját; vezényszavaknak engedelmeskedik; emlékszik, hogy a kert melyik oldalán szokott átjönni a szomszéd macskája – mind a memórián múlik. Azt hiszem, talán érdemesebb lenne ezeknél kissé izgalmasabb témával foglalkozni tehát, amely sok vitára ad alapot általában, és az etológusoknak is fejtörést okozott, vajon miként is tanulmányozhatnánk a jelenséget.

Ilyen, az emlékezőtehetséget is érintő kérdéskör a bűntudat esetleges létezése kutyáknál. Több kérdőíves felmérés is igazolta, hogy a kutyatartók jelentős hányada úgy gondolja, kutyája viselkedhet „bűntudatosan”, mi több, sokan arról is meg vannak győződve, hogy a kutya képes a bűntudat átélésére. A kérdéses szituáció, amelyben ez a jelenség a beszámolók szerint leggyakrabban megfigyelhető, vázlatosan a következő: a gazda találkozik a kutyájával, miután egy darabig nem voltak együtt (pl. a gazda hazajön a munkából), és a kutya viselkedésén „látja”, hogy az valami „rosszat csinált”. A kutya ijedtnek/alázatosnak tűnhet, kerüli a gazda tekintetét, elmarad a szokásos viszontlátáskori hűhó, stb. És láss csodát, a beszámolók szerint ilyenkor a lakásban, kertben körülnézve a gazda meg is találja az okot, ami miatt a kutya ilyen „bűntudatosan” viselkedett. Mi köze mindennek a memóriához? Nagyon is sok. Ugyanis emberi példákat alapul véve csak az tudhat bűntudatos lenni, aki emlékszik arra, hogy csinált valamit, mégpedig olyasmit, amiről pedig arra emlékszik, hogy nem lett volna szabad olyat tennie. Mielőtt megvizsgálnánk, kutyáink tényleg képesek lehetnek-e ilyen bonyolult elmejátékokra, nézzük meg gyorsan, vajon mire jó a bűntudat egyáltalán? Biológiában a „mire jó” kérdést az „adaptivitás kérdésének” szokták hívni, vagyis azt kívánjuk eldönteni, hogy ha a kutya bűntudatosnak mutatná magát, ebből származna-e valamilyen előnye. Az Etológia Tanszéken nemrég készült tanulmányban egy kérdőívben a kutya bűntudatos viselkedését vizsgálták. A gazdák jó része úgy vélte, kutyája szokott bűntudatot jelezni, és ilyenkor a gazdák többsége hajlamosnak mutatkozik kevésbé büntetni az állatot a távollétében elkövetett rosszalkodásért. Íme tehát egy olyan előny, amelyért tulajdonképpen „megéri” bűntudatot mutatni. Most már „csak” azt kellene eldönteni, hogy a kutyák tényleg emlékeznek-e arra, hogy mondjuk néhány órával korábban kiásták a virágokat a kertben, vagy felfalták az asztalon hagyott bejglit – és ráadásul emlékeznek-e arra, hogy egy ilyen tettért a gazdájuk haragos és büntetni akaró kedvében lesz majd?

Fotó forrása

Egyes vélemények szerint a bűntudatos magatartást nem a kutya remek emlékezőtehetsége okozza, hanem egyszerűen a betoppanó gazda legelső reakcióját olvassa le a kutya igen érzékenyen – és ha a gazda idegesnek, ingerültnek tűnik, netalán gyanakszik valami rosszaságra, akkor a kutya egyszerű reakcióként a bűntudatnak tűnő szubmisszív magatartásformákat fogja mutatni. Viszonylag egyszerű kondicionálással aztán bármely kutya megtanulhatja, hogy ha „bűntudatos volt”, akkor nem kapott ki, ha pedig vidáman ugrándozott ilyenkor, akkor jól elfenekelték. Gácsi Márta etológus azonban tovább ment ennek a kérdéskörnek a vizsgálatában. Több tucat kutya-gazda párost teszteltek le abban a vizsgálatban, ahol a gazda ismételten otthagyta három percekre a kutyát egy szobában, egy alacsony asztalon „felejtett” kolbászdarabka társaságában. Ezt megelőzően a kutyának több alkalma is volt arra, hogy ha esetleg leette a kolbászt az asztalról, a gazda szidása és tiltása révén megtanulja, hogy ezt bizony nem szabadna. A kísérlet két döntő kérdést igyekezett megválaszolni: vajon amikor a gazda visszatér, a kutyára tekintve meg tudja-e állapítani, hogy az eb megette-e a kolbászt a távollétében; és vajon a kutya viselkedésében tényleg van-e különbség akkor, ha megette, illetve ha nem a kolbászt. Az első kérdésre a válasz igen is nem is. A gazdák összességében jól eltalálták, hogy a kutya áthágta-e a lefektetett szabályt. Azonban ez inkább csak akkor sikerült nekik, ha a több epizódból álló teszt során a kutya kiszámíthatóan viselkedett (pl. mindig elvette a tiltott csemegét, vagy legtöbbször illemtudóan viselkedett). Ha viszont a kutya előzőleg hol elvette, hol nem a kolbászt, a gazda nem tudta eltalálni végül, pusztán a kutya „bűntudatos” magatartásából, hogy mi is történt. A második kérdésre (tényleg különbözik-e a kutya magatartása a szabálytalankodást követően az illemtudó ebekétől?) a válasz tulajdonképpen az, hogy igen. Ha a kutya megette a tiltott csemegét, akkor közvetlenül ezután több szubmisszív viselkedést mutatott a gazda visszatértekor, mint kb. tíz perccel korábban, amikor még tolvajlási lehetőség nélkül lett szeparálva a gazdájától rövid időre. Vajon mi okozhatta ezt? Elképzelhető, hogy a kutya tényleg emlékezett arra, hogy a gazda pár perce határozottan megtiltotta a kolbász elvételét. A kolbász elfogyasztása, majd a gazda viszontlátása felidézheti a kutyában a tiltás körülményeit és a kellemetlen érzést, amit a tiltás maga jelent. 

Összességében tehát elmondható, hogy a kutya „bűntudatos” viselkedése részben lehet csupán a gazda „beleérzése” és többé-kevésbé helyes következtetése a kutyával kapcsolatos tapasztalatai alapján; részben pedig lehet, hogy a kutya tényleg összekapcsol bizonyos konkrét tanult emlékeket korábbi büntetések, tiltások, illetve azok tárgya, körülményei között, majd a gazda megjelenésekor ezek egy adaptív, szubmissziós viselkedésformában jelentkeznek. Van-e mindennek akkor következménye arra nézve, hogy pl. a kutya nevelése során milyen emlékezőtehetséget várhatunk el az ebtől mondjuk nemkívánatos cselekvésekről való leszoktatás reményében? Alapvető szabály bármely memórianyom kialakításakor a kutya esetében, hogy ne számítsunk a magyarázat erejére, amely már gyermekek esetében is hatásos szokott lenni. A kutya számára a tanulás nagy hatású, pozitív illetve negatív ingerek összekapcsolását jelenti bizonyos helyzetekkel, tárgyakkal, helyszínekkel, személyekkel kapcsolatban. Egyszerűbben fogalmazva: a kutya igen könnyen tanul olyasmiről, ami nagyon jó, vagy ami nagyon rossz volt neki. Még egy lényeges dolgot nem szabad elfelednünk (már megint az a fránya memória!), hogy a tanulás során az összekapcsolandó cselekvésnek, tárgynak, személynek stb. időben közel kell lennie a megerősítéshez (jutalom, büntetés). Ha a kutya szétrágta a papucsunkat, mialatt nem voltunk otthon, hazaérkezve nagy valószínűséggel hiába rendezünk jelenetet, büntetjük és szidjuk a kutyát – igen apró a valószínűsége, hogy mégoly logikus érveinket és akár a testi fenyítést is összekapcsolja majd a papucs szétrágásának tilalmával. Másként fogalmazva: a tanítás visszamenőlegesen nem igazán hatékony módszer. (Természetesen ugyanígy hiába magyarázzuk a kutyának munkába indulás előtt is, hogy ne rágja szét a papucsunkat.)

Vajon akkor reménytelen esetnek számítanak memória szempontjából a kutyák? Egyáltalán nem, csak számukra megfelelő helyzetben kell próbára tennünk az emlékezőtehetségüket, illetve meg kell találnunk, miként lehet a legmegfelelőbben összekapcsolni a megerősítést a tiltani, vagy elősegíteni kívánt folyamattal. Zárásként csak egy kis bíztatás, hogy van még remény a hosszú távú memória fényezésére a kutyák körében. Az Etológia Tanszék olasz doktorjelöltje jelenleg is kutatja, milyen hosszú ideig emlékeznek a kutyák a „Csináld utánam” technikával megtanított akciókra. A technika lényege, hogy a kutyát kiképzik arra, hogy mindig azt az akciót hajtsa végre, amit az ember mutatott neki előzőleg. A végrehajtásra mindig ugyanaz a parancs ad jelet: „Csináld!”. A kutya ilyenkor visszaemlékszik, mit is mutatott neki az ember a figyelemfelhívó szakaszban. Nos, jelenleg a módszer késleltetéses változatában szereplő ebek már 12 órás (!) szünetet követően is emlékeznek arra, hogy amikor elhangzik végül a „Csináld!” parancs, mit is mutatott nekik az ember fél nappal korábban… Ez pedig, pestiesen szólva, „nem semmi”.

a kutya, 2014/07-08

Miért szeretjük a kutyánkat?

Minél félénkebb a kutya társas helyzetekben, annál közelebb érzi őt magához érzelmileg a gazdája – derült ki 421, a Dán Kennel Klub személyiségtesztjében részt vett kutya vizsgálatából. Az összefüggésnek talán az az oka, hogy a félénk kutyák sok odafigyelést, támogatást igényelnek a gazdától. Más vonások (nem-szociális félelem, játékosság, barátságosság és üldözési hajlam) nem állnak kapcsolatban a gazda kutyához fűződő érzelmeivel.

Az talán nem túl meglepő eredmény, hogy a gyereket nevelő szülők kevesebbet foglalkoznak a kutyáikkal és kevésbé kötődnek hozzájuk. A közös tevékenység (agility, kiállítás, vadászat, terelés) viszont szorosabb kapcsolattal jár, mint ha valaki csak a társaság kedvéért tart kutyát (utóbbiak közé ebben a mintában a gazdák 10,5%-a tartozott).

Az viszont talán sokakat meglep, hogy a több kutyás gazdák érzelmileg közelebb állnak a kutyáikhoz, mint az egy kutyások. Lehet, hogy akik nem egészen elégedettek a kutyájukkal, nem szeretnének többel próbálkozni?

A vizsgálat fő tanulsága az, hogy sokkal inkább a gazda életkörülményei és tulajdonságai határozzák meg, mit érez a kutyája iránt, mint a kutya jellemvonásai.

Meyer & Forkman, 2014, J. Vet. Behav.

a kutya, 2014/09

Együttalvás

Az olvasók többsége feltehetően legalább időnként beengedi az ágyába kedvenceit. Egy felmérés szerint legalábbis az amerikai kutyák és macskák 70%-a biztosan osztozhat a kényelemben gazdájával (a kutyák körülbelül feleannyian, mint a macskák). Nem meglepő módon nagyobb esélye van azoknak, akik kistermetűek és nem férfi a gazdájuk. Ha ilyen sokan érintettek, érdemes feltenni a kérdést: milyen hatása van az együttalvásnak?

Egy 2011-ben megjelent állatorvosi tanulmány súlyos betegségek terjesztésével vádolja az ágyba engedett háziállatokat. Gyakoribb a pestis, az agyhártyagyulladás, élősködők terjesztette fertőzések, bőrbetegségek azoknál, akik együtt alszanak kutyával, macskával. De azt még a tanulmány szerzői is fontosnak tartjákhangsúlyozni, hogy egészséges, élősködőktől mentes állatok mellett gyakorlatilag nincs fertőzési kockázat. Amire ténylegesen számítani lehet, az az, hogy az alvás kevésbé pihentető. Egy alvászavarokkal foglalkozó klinika felmérése szerint a kedvenceikkel együtt alvó gazdák fele minden éjjel felébred, a kutyatulajdonosok ötödét pedig a kutya horkolása is zavarja. Egy matrackészítő cég adataiból pedig az derül ki, hogy nehezebben alszanak el és fáradtabban ébrednek az állattal alvók. Aggodalomra ennek ellenére sincs ok, mert este mindössze 4 perccel tovább forgolódnak az együttalvók, és napközben nem fáradtabbak. A beszámolók szerint gyerekkel aludni sokkal zavaróbb, mint állatokkal. Úgyhogy akinek ez örömet okoz, nyugodtan ossza meg ágyát háziállataival, valószínűleg se betegséggel, se kimerültséggel nem kell számolnia.

a kutya, 2014/09