Kivert kutyák: a menhelyre kerülés okai, a sikeres adoptáció feltételei, a beilleszkedés nehézségei

Lili veszettül csaholt és métereseket ugrott a kerítésre, mikor először láttam. Akkor már egy éve osztozott másodmagával egy kennelen, kóbor kutyaként, vemhesen fogták be. Csontsovány és bolhás volt, a fülei hosszan berepedeztek az alultápláltság és vitaminhiány miatt. Egyszerűen ijesztően nézett ki. De elhittem az ismerőseimnek, akik időnként foglalkoztak vele, hogy ez a kutya nekem való, és hazavittem. Ezután tizenhárom boldog évet töltöttünk együtt.

Több millió kutya kerül a menhelyekre évente. Csak az Egyesült Államokban 8-12 millióan kényszerülnek rács mögé, ami az ottani kutyalétszám közel ötöde. Kevesebb, mint a felüket sikerül csak örökbe adni. Annak ellenére, hogy természetesen a legtöbb menhely fenntartója igyekszik mindent megtenni a kutyák jólétének érdekében, a kutatások azt mutatják, hogy a menhelyi élet nagy stresszt jelent a kutyák számára, és viselkedési problémák kialakulásához vezethet a társas kapcsolatok hiánya miatt. A környezet gazdagítása (például társas elhelyezéssel, gyakran cserélt játékokkal, zenével) és a rendszeres foglalkoztatás, séta, tréning sokat segít, de messze az örökbefogadás a legjobb megoldás. A gazdasági megfontolások azonban nagyon gyakran eutanáziához vezetnek. A menhelyre kerülő kutyák körülbelül 30-40%-át elaltatják. Az örökbefogadás sem mindig sikeres: egyes adatok szerint a kutyák akár 19%-a visszakerül a menhelyekre.

Miért válnak meg az emberek a kutyájuktól?

Nem tudjuk, mi vezet ahhoz, hogy egy kutya kóbor állattá váljon. Még arról a helyzetről is hiányosak az adataink, amikor a gazda mond le a kutyájáról, mivel a menhelyeken általában nincs idő vagy szándék a gazda kikérdezésére, illetve a gazdák egyharmada nem árulja el az indokait. Közel négyezer interjú alapján költözés vagy egyéb lakásproblémák, egészségügyi gondok, anyagi nehézségek és időhiány áll a vezető helyen.

Viselkedési problémát a gazdák 11%-a említ. Mindenekelőtt a hiperaktivitás, az elszökdösés, továbbá a lakás rongálása, a szobatisztaság hiánya és a túl gyakori ugatás jelent gondot. Agressziót mindössze 3%-ban jelölnek meg okként, e kutyák fele harapott már meg ténylegesen embert, egyötödük nem fér össze más kutyákkal.

Sok kutató azonban hangot ad annak a véleményének is, hogy a gazdák elhallgatják a viselkedési problémákat, nehogy csökkentsék kutyájuk örökbefogadási esélyeit. Erre utal az az amerikai vizsgálat is, ahol a gazdáknak lehetőségük volt névtelenül választ adni arra, miért akarnak megválni a kutyájuktól. Ekkor a gazda ellen irányuló agressziót háromszor, az idegenektől való félelmet több mint kétszer annyian jelölték be, mint a névvel nyilatkozó tulajdonosok.

A viselkedési problémák mellett gyakori indok az is, hogy a kutya szándékaik ellenére került hozzájuk (például örökölték), megváltozott az életmódjuk, gyermekük született, vagy túl idősen jutott hozzájuk a kutya (legnagyobb a kockázat az 1-2 éves kor körül beszerzett kutyáknál).

Az USA-ban sokan kifejezetten azért viszik el a kutyájukat menhelyre, mert ott ingyenesen elaltatják őket. Ezek a kutyák általában idősek, az átlagos életkoruk több mint tíz év, míg az örökbeadás céljából leadott kutyák mindössze 1,2 év körüliek.

Mi történik a kutyákkal a menhelyen?

A menhelyek elsősorban elhagyott és elhanyagolt állatok ideiglenes elszállásolását szolgálják. Általában rosszul finanszírozottak, a személyzet alacsony képzettségű, a hely szűkös. Sok egészséges állatot egyszerűen azért kell elaltatni, mert nincs számukra hely. Amerikai adatok szerint az utóbbi három évtizedben a kutyák vezető haláloka a menhelyi eutanázia – ez az összes kutyahalál egyharmadát jelenti.

Egyes országokban, például Olaszországban az eutanázia kizárólag nyomós orvosi indok alapján lehetséges. Ez egyrészt komoly gazdasági következményekkel jár, másrészt sokan vitatják, hogy szabad-e éveken, évtizeden át egy kutyát néhány négyzetméteren tartani.

Az elaltatást elkerülő kutyák örökbefogadó gazdára várnak. Az alulfinanszírozottság miatt rendszerint csak a puszta létfenntartásukra futja, holott a szociális elszigeteltség, a nagy zaj és a korlátozott hely óriási stresszt okoz az állatoknak. Ennek jeleként ingerlékenyebbé, agresszívabbá, bizonytalanabbá válnak. Minél több ideig tart a menhelyi tartózkodás, annál maradandóbb a károsodás, különösen a szukáknál. A hosszan tartó stressz sztereotip viselkedés, dermedés, szájnyalogatás, ásítozás, remegés kialakulásához vezethet. Főként a kölykök veszélyeztettek ebből a szempontból. Egy tíz hónap körüli kutya, ha csak két hónapot is tölt gazda nélkül egy menhelyen, akár visszavonhatatlan károsodásokat szenvedhet, amelyekkel egészségügyi gondok, elsősorban idegrendszeri és hormonális problémák is járnak.

A problémák kialakulása részben megelőzhető megfelelő környezetgazdagítással. Elsősorban a társas elhelyezés megfontolandó. A csoportosan tartott kutyák kevesebbet vokalizálnak, aktívabbak, kevésbé agresszívak más kutyákkal, nincsenek sztereotípiáik, és csak egyharmadnyi viselkedésproblémával küzdenek az egyedül elhelyezett kutyákkal összevetve. Akár 30 kutya is elhelyezhető egy csoportban, ha biztosítva van az állandó felügyelet, és a túlságosan szorongó, illetve agresszív kutyákat elkülönítik. Az örökbefogadó gazdák hamarabb választanak kutyát a csoportból, és választásukat megkönnyíti, hogy "normális" helyzetben figyelhetik meg a kutyákat. Ha valamely oknál fogva mégis egyedül helyezik el a kutyákat, akkor célszerű a kenneleket egymással szembefordítani, mert így a kutyák a kennel elején helyezkednek el, ami fontos szempont a kiválasztásnál. Érdemes bevezetni azt is, hogy a kutyákat a látogatók etessék kisebb adagokkal, amivel pozitív kutya-ember interakciók kialakulását serkentik, és szintén a kifutók elülső részébe szoktatják a kutyákat. Arra is van adat, hogy a klasszikus zene megnyugtató hatással van a kutyákra.    

A szobatisztasági problémák kialakulásának megelőzéséhez rendszeres sétáltatásra van szükség, ami önkéntesekkel megoldható.

Hogyan ítélik meg egy menhelyen, melyik kutya örökbeadható?

A kóbor kutyák a menhelyre kerülés után rendszerint vizsgálaton esnek át, amikor kiderül, van-e bennük egyedi jelölés, mikrochip. Ha igen, tájékoztatják a gazdát, hogy a kutyája a menhelyen várja őket. A kóbor kutyákat nyolc napig kötelezően tartják, ezután pedig a menhely tulajdonába kerülnek. Ekkor állatorvosi- és viselkedésvizsgálaton esnek át. A beteg, agresszív vagy túlságosan félénk kutyákat a vizsgálat után elaltatják (noha a viselkedési problémák megítélésére használt tesztek megbízhatóságáról nincsenek adatok).

Az örökbeadhatóságot nem csak a teszt eredménye, hanem a kutya fajtája is befolyásolja. Az ausztrál Victoriában például pit bullok nem adhatók örökbe.

Ám a kiváló viselkedésteszt sem garantálja egy kutya jövőjét. Egy rendelet alapján ugyanis a 28 napon túl bennmaradó kutyákat elaltatják.

A kiválasztást befolyásoló tényezők

Fajta, méret, a szőrzet színe, előtörténet és viselkedés dönthet egy kutya sorsáról. A keverékeknek például kétszer akkora az esélye az elaltatásra, mint a fajtatisztáknak.

Az örökbefogadók azt a kutyát választják, amelyik egy szépen berendezett kennel elejében van, nyugodt, figyelmes és barátságos. Emiatt célszerű a kutyák fekhelyét a kifutó elejébe húzni és a játékokat is odatenni. Legfontosabb azonban a gyakori emberi jelenlét. Már az is tartósan a kifutók elején tartja a kutyákat, ha valaki tíz percenként elsétál a kennelsor előtt.

Az örökbefogadók jellemzői

Férfiak gyakrabban fogadnak kutyát örökbe, mint nők, és szinte valamennyiüknek volt már korábban kutyája. Aki egyedül érkezik, sokkal alaposabban mérlegel, és gyakrabban dönt jól (vagyis nem hozza vissza a kutyát). Azok a szülők, akik a gyerekük számára választanak kutyát, gyakran csalódnak. A menhelyre visszavitt kutyák 22%-ától viselkedési problémák miatt váltak meg, 13%-uktól pedig azért, mert nem jól jöttek ki a család másik háziállatával.

Befogadást követő viselkedési problémák

A befogadott kutyák legalább negyede mutat valamilyen viselkedési problémát az első hónapban. Elsősorban félénkség, abnormális szexualitás, túlzott aktivitás vagy ugatás a gond. A kanokkal több a nehézség (amit az is tükröz, hogy eleve többen vannak a menhelyen (58%)). Szeparációval kapcsolatos problémák is gyakoriak, ami miatt a kutyák egyedül hagyva rombolnak, egyébként pedig árnyékként követik a gazdájukat.

Tanulságok

A menhely tehát: szükséges rossz. Ideális esetben csak annyi kiskutya születne, ahány gazdára is talál. Ehhez rengeteg ismeretterjesztésre, hathatós ivartalanítási programra volna szükség.

Ausztráliában például az utóbbi húsz évben támogatott árú műtétekkel, adókedvezménnyel és az  automatikus menhelyi ivartalanítással sikerült elérni, hogy a teljes kutyaállomány 61%-a ivartalanított, és tíz év alatt 40%-kal csökkent a menhelyre kerülő kutyák száma. Elsősorban kölyökből lett kevesebb, így az átlagos menhelyi életkor megnőtt, jelenleg két év körül van.

Az ismeretterjesztés szerepe azonban legalább ennyire jelentős, és sokszor pénzbe sem kerül, csak egy kis jószándékot igényel. Pusztán annyi, hogy iskolai osztályok szervezetten ellátogatnának egy-egy menhelyre, egészen biztosan felelősebb állattartásra ösztökélné a következő nemzedéket. De a menhelyi személyzet is rengeteget tehet azért, hogy az örökbefogadások sikeresek legyenek. Egyrészt a kutyák jólétének biztosításával, amiben sokat segíthetnek az önkéntesek is, másrészt az örökbefogadók körültekintő tájékoztatásával, és a számára megfelelő társ kiválasztásával.

Marston and Bennett, 2003

Marston et al., 2004

Marston et al., 2005

Marston et al., 2005, Anthrozoös

Ajánlott olvasmány:
Center for Shelter Dogs (welfare és viselkedésteszt - Match up II)
Az írás a Kutya Szövetség 2011/6 számában jelent meg.

Mi az a kutya IQ? Mit vizsgál? Milyen intelligenciára helyezi a hangsúlyt?

Idézet az Etológia tanszék vezetőjének, Miklósi Ádám: A KUTYA VISELKEDÉSE, EVOLÚCIÓJA ÉS KOGNÍCIÓJA című könyvéből (Typotex kiadó):

Sajnos az intelligencia fogalma igen sokféleképpen értelmezhető, és gyakran nagyon felületes módon használják. Először is, nem szabad elfelejtenünk, hogy bármiféle „intelligencia” az adott körülmények között megfigyelt és tesztelt viselkedésnek csak egy specifikus aspektusát tükrözi. Másodszor, az intelligenciát, mint egyfajta „mérőszámot” eredetileg a rugalmas problémamegoldó képességekben megnyilvánuló egyedi variabilitás méréséhez találták ki (embernél). Így joggal kérdőjelezhető meg, hogy használhatjuk-e egyáltalán az intelligencia fogalmát az összehasonlító szempont érvényesítése során (Byrne, 1995), mint például különböző kutyafajták közötti eltérések vizsgálatakor, vagy annak megítéléséhez, hogy a kutya vagy a farkas intelligensebb-e. E kétségeknek egyszerű oka van. Egyrészt az evolúció során az állatfajok különböző képességeket fejlesztettek ki, másrészt pedig az egyes egyedek egyedfejlődésük során a környezet különböző aspektusait tapasztalhatják meg. Ezért különösen nehéz olyan feladatot megtervezni, amely a különböző fajok egyedei számára hasonló módon jelenítenek meg egy adott problémát. Ez azért van így, mert a különböző genetikai és környezeti hatások alapvetően befolyásolják az egyednek az adott probléma megoldásával kapcsolatban mozgósítható kognitív kapacitásait. Ezért bölcsebb dolog, ha az intelligencia fogalmát az eredeti értelmében alkalmazzuk, azaz a genetikailag jól körülírható csoportok (fajták, fajok) egyedei között megnyilvánuló változékonyság elemzésére. Az intelligencia minden egyéb esetben mellőzendő, helyette célszerű a kognitív képességekben megnyilvánuló különbségekről beszélni.

Shar-pei láz

A következő kutatásnak semmi köze a viselkedéshez, de nagyon érdekes. Úgy tűnik, hogy a shar-peiek ráncosságáért felelős gén lázat is okozhat. A ráncosságért az ún. hialuronsav felhalmozódása felelős a bőrben. KerstinLindblad-Toh kutatócsoportjának gyanús lett, hogy a hialuronsavat termelő enzim génje a 13. kromoszómán ugyanabban a régióban található, ahol a shar-pei láz forrását is gyanítják. Közelebbről megvizsgálva ezt a génszakaszt kiderült, hogy a két jelenségért ugyanaz a génváltozat felelős. Ez a változat hosszabb, mint ami a kevésbé ráncos és "láztalan" egyedekben található. Minél hosszabb a gén, annál több hialuronsav-enzim termelődik. Az eredményeknek különös jelentőséget ad az a tény, hogy hasonló örökletes lázbetegség, bár ritkán, de embereknél is előfordul. Noha ismert, hogy a hialuronsav serkenti az immunrendszert, az orvosok eddig nem gondoltak arra, hogy ennek a vegyületnek is szerepe lehet a láz kialakulásában.
Ami pedig a kutyákat illeti, újabb szép példáját láthatjuk annak, hogy egy tulajdonság irányába tenyésztés váratlan mellékhatásokkal járhat.
Kutya Szövetség, 2011/5 

Javul az emberek érzelemfelismerése kutyázás után

A kutyák terápiás hatásáról kevés a megbízható tudományos eredmény. Most azonban egy igen figyelemreméltó kutatás látott napvilágot bécsi kollégák tollából. Úgy tűnik, 5-7 éves gyerekek és 19-45 éves felnőttek érzelemfelismerési képességére jó hatással vannak a szakértő kutyás foglalkozások.
A kísérletben a kutyák és az őket kísérő terapeuták 12 héten át, hetente egy alkalommal találkoztak a résztvevőkkel. Az érzelemfelismerést a kurzus után egy számítógépes programmal vizsgálták, amely különböző érzelmeket sugárzó emberi arcképeket vetít a nézőnek. A kutatók úgy találták, hogy a kutyás foglalkozásokon részt vett személyek jobban felismerik a haragot és félelmet, mint a kontroll csoport. Gyerekeknél az undor és a közömbösség felismerése is hatékonyabb volt. A kezelt csoport emellett gyorsabban reagált a teszt során. Ezt az eredményt a kutatók a kutya őszinte, az érzelmeket nem leplező viselkedésének hatásával magyarázzák, ami véleményük szerint az ember-ember viszonylatban is érezteti hatását. A látványos eredményeket erősen megkérdőjelezi a résztvevők alacsony száma, ami felveti, hogy véletlenül eleve jobb képességű személyek kerültek a kutyás csoportba, másrészt erősen csökkenti a cikk értelmezhetőségét, hogy a szerzők javulásnak interpretálják azt, ami valójában csak a két csoport közötti különbséget jelenti. Az viszont fontos, hogy ez a kutatás is felkavarhatja az állóvizet, és talán beindulnak a kutya terápiás hatását célzó, jól megalapozott kutatások is.
Kutya Szövetség, 2011/5

Tehénszag

Vizeletnél maradva: a tehenészeknek igen fontos tudniuk, mikor termékenyíthetők meg a jószágaik a folyamatos tejfenntartás érdekében. Német és svéd kutatók arról számoltak be, hogy ebben kutyák is segítségükre lehetnek. Hét kutyát tanítottak be arra, hogy a tehenek hüvelyváladéka alapján jelezzék azok termékeny időszakát, majd megvizsgálták, hogy vizelet-, illetve tejminta helyettesítheti-e a hüvelyváladékot (nyilván az utóbbiakat könnyebb begyűjteni). A válasz: igen. A kutyák mindössze 52 tanítási alkalom után az esetek 80%-ában helyesen jeleztek mindhárom testnedv esetén.
Kutya Szövetség, 2011/5

Kutyapisi

Azt mindenki tudja, hogy a kanok többet jelölgetnek, mint a szukák, és azt is, hogy a tüzelésnél milyen nagy a vizelet reklámértéke. De azért maradt még bőven felfedeznivaló ezen a területen. Például ki fogadott volna arra, hogy a kanok ugyanolyan gyakran jelölik felül az ismerőseik vizeletét, mint az idegenekét? Vagy azt, hogy a kanok jobban szeretnek a szukák pisijére jelölni, mint nembéli társaikéra? Esetleg azt, hogy a faroktartásból (ami a szerzők szerint jól jelzi a kutya szociális státuszát) megjósolható, felüljelöli-e más vizeletét a kutya (ha magasan hordja a farkát, akkor valószínűleg igen)? Lisberg és Snowdon 48 labrador vizsgálatával nem csak ezekre a kérdésekre talált választ, hanem még azt is kiderítette, hogy az ivartalanításnak jószerivel semmi hatása nincs a jelölési viselkedésre. Az eredményekhez hozzáfűzték, hogy véleményük szerint a felüljelölgetés a rivalizálás eszköze, és minél feljebb szeretne valaki kerülni a csoportban, annál többet jelöl.   

Kutya Szövetség, 2011/05

The other end of the leash

Leg, leg, leg...

Ha már hazai eredményeknél tartottunk, akkor folytassuk a sort a Turcsán Borbálával és Miklósi Ádámmal folytatott kutatásunkkal.
Valljuk be, aki fajtatiszta kutyát szeretne venni többnyire a küllem alapján dönt, mert a fajtaleírások, amelyeket általában tenyésztők írnak, csak a szépet és jót említik. Kicsit később pedig csodálkozik a jóhiszemű gazda, ha a kutyája elszökdös, összerezzen a hangos nevetésre vagy folyton marakodni akar a fajtársaival. Sokkal objektívebb képet kapunk tehát, ha a fajtákról nem a tenyésztők sokszor elfogult véleménye, hanem a gazdák tapasztalatai alapján tájékozódunk. A német Dogs magazin internetes kérdőívvel mérte fel, mint gondolnak a gazdák kutyájuk személyiségéről. Nem kevesebb, mint tizennégyezer válasz érkezett! Az óriási adatbázist azután felajánlották elemzésre az ELTE Etológia Tanszék számára.
A kutya viselkedését, személyiségét egyrészt a gének, másrészt a környezet határozza meg. A most megjelent publikációban az öröklött tényezők szerepét vizsgáltuk, mégpedig úgy, hogy a kutyafajták jellemző viselkedését vetettük össze. Háromféleképpen csoportosítottuk a kutyákat. Egyrészt megnéztük, melyik fajták hasonlítanak egymásra négy személyiségjegy, a nyugodtság, tanulékonyság, szocialitás és merészség mentén. Másrészt, kíváncsiak voltunk rá, hogy az ebtenyésztők által használt fajtakategorizálási rendszerek tükrözik-e a viselkedésbeli hasonlóságot. Harmadikként pedig azt vizsgáltuk, hogy a közös leszármazás garancia-e a hasonló viselkedésre. Lássuk a válaszokat sorjában!
Az első vizsgálat várható és ugyanakkor meglepő eredményekkel is járt. Várható volt például, hogy a landseer ugyanabba a csoportba kerüljön, mint az újfundlandi, de az például meglepett bennünket, hogy a dog a tacskóhoz és uszkárhoz is hasonlít a 4 személyiségjegy alapján. (Mivel a fajtacsoportosítás sokak érdekeit és érzelmeit sértheti, hiszen világosan kiderül belőle, hogy a gazdák tapasztalatai alapján mely fajták adódtak kiegyensúlyozatlannak, butának, gyávának és barátságtalannak, ezért itt eltekintünk a felsorolástól. De ha az érdeklődők felveszik velünk a kapcsolatot, szívesen elküldjük a cikket e-mailben.)
A viselkedés alapján képzett csoportok sem a hagyományos, sem a leszármazás alapú kategorizálásnak nem igazán feleltek meg. Annyiban azonban mégiscsak működőképesek ezek a felosztások is, hogy a képezhetőségben és a merészségben élesen elválnak egymástól a fajták. Úgy találtuk, hogy a juhászkutyák és a sportkutyák a legképezhetőbbek és a terrierek a legmerészebbek.
És mi a helyzet a környezeti tényezőkkel, a kutyák tartási körülményeivel, korával, nemével, az ivartalanítással, stb? Ezt egy korábbi munkánkban vizsgáltuk, ugyanezen az adatbázison. Úgy találtuk, hogy a hét évesnél idősebb kutyák a legnyugodtabbak, míg a 2,5 évesnél fiatalabb ivartalanított kutyák a legingerlékenyebbek. A képezhetőség természetesen szorosan összefüggött azzal, mennyi energiát fektetett a gazda a kutya tanításába. A szocialitás, vagyis a más kutyákkal szemben mutatott barátságos viselkedés leginkább a másfél évesnél fiatalabb kutyákra és főleg a szukákra volt jellemző. A merészséget erősen befolyásolta az, hogy mikor szerezték be a kutyát, mi a neme és a kora. A három hónapos kor alatt gazdához került, két évesnél fiatalabb kanok bizonyultak a legmerészebbnek.
Kutya Szövetség, 2011/05

"Agresszív akita" gén

Ki ne lenne kíváncsi, milyen lesz kiskutyája felnőttként? A Tokiói Egyetem kutatói szerint néhány perc alatt kiderülhet, hogy a néhány hetes, szőrmók akitánkból béketűrő vagy harapós jószág válik-e felnőtt korára. Nincs más teendőnk, mint megnézni, hogy az egyik, hím nemi hormonok megkötésében részt vevő sejtalkotó génje milyen hosszúságú. A kutatók azután jutottak erre a következtetésre, hogy 100 japán akita gazdájával kitöltettek egy személyiségtesztet a kutyájukról, és úgy találták, hogy a legagresszívabbnak ítélt kutyák rövidebb génvariánst hordoztak, mint szelíd társaik Az e génről íródó fehérje sokkal erősebben reagál a tesztoszteronra, mint a hosszabb változat alapján készülő fehérjemolekula. A vizsgált kutyák több mint fele hordozta ezt a génváltozatot, de csak a kanoknál tapasztalták, hogy a változat megnövekedett agresszióval jár együtt. Ez arra utal, hogy a szukák másképp reagálnak a hím nemi hormonokra, mint a kanok.
A viselkedés és gének kapcsolatával foglalkozó kutyás kutatások még meglehetősen ritkák, de Magyarország ebben is úttörő volt. Négy évvel ezelőtt jelent meg az a magyar publikáció, ami az aktivitás és az agy örömközpontjával, illetve a mozgások kialakulásával összefüggésbe hozható vegyület, a dopamin megkötéséért felelős sejtalkotó génjének kapcsolatát vizsgálta német juhászkutyákon. A kutatások folytatódtak, a német juhászok mellett szánhúzó huskyk bevonásával, így remélhetőleg hamarosan újabb hazai eredményekről számolhatunk be.
Kutya Szövetség, 2011/5

A fentiekhez némileg kapcsolódó, facebookon érkezett kérdés:

Van valakinek a birtokában olyan információ, miszerint a rottweiler és bull-típusú kutyák genetikai okokból tényleg alapvetően veszélyesek lennének? 


Válaszom: Van, aki a kutyatartást az autózáshoz hasonlítja: ha valaki rosszul vezet egy nagy és nehéz autót, több kárt okozhat, mint ha kicsiben ül. Tehát az túlzás, hogy bizonyos kutyafajták alapvetően veszélyesek lennének, de igenis vannak olyanok, amikhez jobb rendesen megtanulni vezetni. Azt még nem tudjuk, mik azok a génváltozatok, amik egyes fajtákban gyakoribbak másoknál, és ezért a fajta képviselői hajlamosabbak az agresszióra, de azt tudjuk, hogy az agresszió heritabilitása (vagyis az a 0 és 1 közötti szám, ami megmutatja, hogy a kutyák közötti agresszivitásbeli különbségek milyen arányban vezethetők vissza génekre) 0.2-0.5 közt változik a különböző vizsgálatokban, sőt, akár 0.9 is lehet (Houpt, 2007). Az agresszió tehát öröklődik, és így természetesen abban a fajtában, amelyet direkt erre szelektáltak, gyakoribb, mint másban.
Így nem meglepő, hogy kérdőíves és viselkedéses vizsgálatok is pár fajtát rendszeresen az átlagnál agresszívebbnek találnak. Ebből pedig nem elsősorban az következik, hogyha jól neveljük őket, nem lehet gond (mert ez persze igaz, ha a kutya pl. nem öröklötten viselkedészavaros), hanem az, hogy az ilyen fajtájú kutyákat - hangsúlyozom: általában, mert egyéni kivételek vannak - nehezebb jól nevelni, tapasztaltabb, határozottabb gazdát igényelnek. De buszvezetőnek, kamionsofőrnek és Forma 1 pilótának sem mehet akárki...

Hová néz a szelíd farkas?

Rókák után térjünk át egy másik rokon kutyafélére, a farkasra. Az olvasók előtt talán ismert, hogy az ELTE Etológia Tanszékén éveken át zajlott ember által nevelt, szelíd farkasok és kutyák viselkedésének összehasonlítása. (Figyelem! Míg a szibériai háziasított rókák szelídsége genetikai okokra, a sok generáción keresztül tartó szelekcióra vezethető vissza, ezek a farkasok a korai kezelés hatására lettek szelídek. A különbség az utódokban mérhető igazán: a háziróka kölyke ugyanolyan szelíd lesz, mint a szülei, a szelídített farkas kölykei viszont éppoly vadak, mintha az erdőből fogtuk volna be őket.)
A farkast nevelő magyar kutatók közül Virányi Zsófia és Belényi Bea Ausztriában folytatta a megkezdett munkát. A bécsi egyetem, a Konrad Lorenz Intézet és az ernstbrunni gróf közreműködésével 11 tagú farkas- és 9 tagú kutyafalkát kutató központot alapítottak, Wolf Science Center néven. Az állatokat szemkinyílás előtt vették el az anyjuktól, és állandó emberi jelenlét mellett nevelték őket öt hónapos korukig. A gondozók továbbra is napi kapcsolatot tartottak fenn az állatokkal, és klikker tréninggel megtanították nekik az alapvető engedelmességi feladatokat: ülni, feküdni, fordulni és farkasszemet nézni az emberrel ("Nézz rám!"). A befektetett erőfeszítés most hozta meg első gyümölcsét: Zsófi és munkatársa, Friederike Range arról írtak cikket a Plos One folyóiratban, hogy legidősebb kilenc farkasuk hogyan követi egy ember, illetve egy kutya tekintetét.
A világ számos kutatócsoportja megállapította már, hogy a kutyák remekül követik az emberi mutatást, míg a szelíd farkasok csak felnőtt korukban vagy hosszas tanítás után. De tulajdonképpen mi haszna van egy farkasnak az emberi mutatás követéséből? Az erdőben nem találkozik emberrel, fajtársainak pedig nincs kezük. Vizsgáljuk tehát azt a mutatási viselkedést, amire a farkasok is képesek: a fejfordítást.
A teszt a következőképpen néz ki. a kísérletvezető a vele szemben ülő állatot felszólítja arra, hogy nézzen rá, majd a fejét 90 fokban elfordítja, és a távolba mered. Bármilyen meglepő, a 9 farkasból 6 már 14 hetesen elnézett abba az irányba, amelybe a kísérletvezető. Sőt, 23 hetesen már valamennyi farkas elfordította a fejét abba az irányba, amelybe a vele szemben álló kísérletvezető pillantott.
A tekintetkövetésről valaha azt tartották a kutatók, hogy csak az ember sajátja, mert csak mi ismerjük fel, hogy másoknak is lehetnek vélekedései és ismeretei. Azután fokozatosan kiderült, hogy ez tévedés: az emberszabású majmok, kecskék, hollók, sőt még egy teknős is képes erre. Még ki kell ötölnünk, hogy ha így áll a helyzet, akkor ez a képesség valójában mit szolgál. Különösen annak fényében, hogy az ember arcát figyelő kutyák viszont rendszerint nem néznek el abba az irányba, amerre az ember. Mi lehet ennek az oka? A háziasítás feltehetően arra szelektálta a kutyákat, hogy hosszasan nézzék az emberi arcot, például azért, hogy érzelmeket olvashassanak le róla. De az is lehet, hogy a mindennapi élet során mi magunk szoktattuk rá kutyáinkat arra, hogy az arcunkat, és ne a tekintetünk irányát figyeljék. Az irányba küldést a sokkal egyértelműbb kézzel való mutatás vette át. A farkasok számára viszont az az előnyös, ha képesek követni fajtársuk tekintetét, mert így hamarabb megpillantják a közelgő veszélyt vagy egy zsákmányállatot.
Zsófiék második teszthelyzetében egy paraván mögé vagy elé tekintett be vagy egy ember, illetve egy, a farkasok által jól ismert kutya. A farkas a paraván előtt helyezkedett el, tehát az egyik esetben látta, hogy van-e valami arrafelé, amerre a demonstrátor néz, a másik esetben viszont nem, ilyenkor meg kellett kerülnie a paravánt. Ez a teszthelyzet jóval trükkösebb, mint az első, hiszen annak megértését követeli, hogy a demonstrátor valamilyen információ birtokában van (itt egy jutalomfalat hollétéről), amit az alany elől eltakar a paraván. Nem meglepő tehát, hogy 4 hónaposan csak 4 állat teljesített megfelelően. De fél éves korban már valamennyi farkas követte a demonstrátor tekintetét.
Zsófiákat meglepte az eredmény, hiszen arra utal, hogy a farkas – a korábbi vélekedéstől eltérően – szociális partnerként tekint az emberre. Sok hasonló tesztre van még azonban szükség ahhoz, hogy megértsük, hogyan alakult ki a háziasítás során a farkasból a kutya. A Wolf Science Center feltehetően élen jár majd e feladatban, hiszen nincs a világon másutt ekkora méretű szelíd farkas- és velük összemérhetően szocializált kutyafalka.

Kutya Szövetség, 2011/4.

Mit talált a keresőkutya?

Nagyon gondos kiképzésen esnek át a keresőkutyák, de még ők sem bújhatnak ki a bőrükből. Ha a gazda téves jeleket ad, bizony, hagyják magukat átverni, hiszen a megfelelés vágya gyakran erősebb, mint amit a józan ész sugall. Kaliforniai kutatók csábító tárgyakat – teniszlabdát és jutalomfalatot – rejtettek el egy templomban, bizonyos helyekre pedig piros szigetelőszalagot ragasztottak. Miért templomban? Mert feltételezték, hogy oda kevesen visznek kábítószert magukkal. Miután ugyanis elkészültek a rejtéssel, egy csapat kábítószer- és robbanószer-kereső kutya vezetőt arra kértek, hogy kutassák át az épületet. Megemlítették nekik, hogy az elrejtett anyagot piros ragasztószalagok jelzik. A kutyavezetőket azonban átverték, az épületben sehol nem volt se kábítószer, se robbanóanyag. A kutyák azonban mégis jeleztek. De nem a teniszlabdánál – holott imádnak játszani, és a kiképzésük során labdát használnak – hanem a ragasztószalagoknál. No nem azért, mert az orruk megtévesztette őket, hanem azért, mert többi fajtársukhoz hasonlóan kitűnően olvastak a kutyavezetők önkéntelen jeleiből. A gazda elvárásai nagy mértékben hatottak a kutya viselkedésére – erősebben, mint a saját késztetése a labda vagy a jutalomfalat megszerzésére. Nem véletlen tehát, hogy a kutyakiképző központok szerint sokkal nagyobb kihívás és munka a kutyavezetők kiképzése, mint a kutyáké (Lit et al., 2011)

Kutya Szövetség, 2011/4

Miért nyüszít a háziróka?

Szibériában közel ötven éve tartanak fent egy olyan ezüstróka-tenyészetet, amelyben csak azokat az egyedeket szaporítják tovább, amelyek legkevésbé félnek az embertől. Így generációról generációra egyre szelídebb, barátságosabb rókák születtek, mára pedig kutyaszerűen vonzódnak az emberhez (emiatt a telepen most éppen ahhoz igyekeznek engedélyt szerezni, hogy a kölyköket háziállatként árusíthassák). A megszülető rókák viselkedése azonban más tekintetben is megváltozott (színük és felépítésük mellett), például másféle hangokat adnak ki, mint szelektálatlan fajtársaik. (Mindez valószínűleg a kutya háziasítása során is épp így történt).

Legújabb vizsgálatukban Gogoleva és munkatársai arra kerestek választ, milyen hangokkal reagálnak a 45-46 generáció óta szelídségre szelektált, háziasított rókák a ketrecük előtt öt percig mozdulatlanul álló ember látványára. Viselkedésüket 36 generáció során agresszióra szelektált és kontroll (válogatás nélkül tenyésztett) rókákéval vetették össze. (A telepen elválasztás után minden róka 3 hónapos kora óta egyedül él egy szűk ketrecben. A ketrecek ötvenesével sort alkotnak, két sor között körülbelül két méter a távolság, tehát látják, hallják egymást az állatok, és a szagok is eljutnak hozzájuk.)
A különleges szelekció a rókák hangadását is befolyásolta. Vannak olyan hangok, amelyek mindhárom csoportban előfordulnak, ezek a nyüszítés, a mély hangú mormogás ("bőgés") és a morgás. Csak a szelídekre jellemző a zihálás, lihegés és egy szaggatott, "vihogó" hang. A szelektálatlan és agresszív rókák viszont prüszköléssel és kaffogással tűnnek ki.
Nem volt ez másképp a mostani vizsgálatban sem, de ezúttal nem csak a vokalizáció típusát, hanem a hosszát is összevetették a csoportok között. Kiderült, hogy a ketrecük előtt mozdulatlanul álló emberre a szelíd rókák rendkívül intenzív hangadással reagáltak, ami viszont körülbelül egy perc múlva lecsengett; az agresszív és szelektálatlan példányok viszont öt percen át alatt folyamatosan hangoskodtak.
A kutatók szerint a szelíd rókák azért csendesedtek el, mert a ketrec előtt álló ember passzívan viselkedett. A rókák eleinte nem csak hangokkal, hanem a viselkedésükkel is igyekeztek kifejezésre juttatni, hogy vágyakoznak az ember érintésére: a farkukat csóválták, elnyílt szájjal lihegtek, oldalukra-hátukra hemperedtek. Korábbi hormonális vizsgálatokból ismeretes, hogy míg a szelektálatlan rókákból stresszválaszt vált ki az emberi érintés, a szelídekből nem, sőt a kellemes érzéseket kiváltó szerotonin ingerületátvivő anyag koncentrációja növekszik az agy bizonyos területein. Valószínű tehát, hogy a szelíd rókák által kiadott nyüszítő és ziháló hangok pozitív érzelmeket jeleznek az ember felé. Annál is inkább, mert e hangok fizikai paramétereikben nagyon sokban emlékeztetnek az emberi nevetésre, a lihegésnél felhúzott szájszélek pedig a mosolygásra. A kutatók szerint a rókák az ember figyelmét igyekeztek magukra vonni e nevetésre emlékeztető hangokkal, és rábírni, hogy lépjen kapcsolatba velük. Ez a háziasítás hatása, és sokban emlékeztet a kutyáknál is megfigyelhető viselkedésre.

Kutya Szövetség, 2011/4

További olvasnivaló:
Szelíd kisrókák