Népszerű posztok

2011. január 1.

II-III. Kutyaviselkedés-terápia szimpózium: Az agresszió

2009. május 30 és október 3.
MÁOK továbbképzési pontérték: 40


Program:
 
09.00-10.00       REGISZTRÁCIÓ

10.00-10.15       Köszöntő, információk (Dr. Kubinyi Enikő, etológus, ELTE Etológia Tanszék)

10.15-11.45       Dr. Haller József (neurobiológus, MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet): Agresszió: ami elég, ami sok, és ami tűrhetetlen. Idegsejtektől a viselkedésig. A normális és abnormális agresszív viselkedés élettani háttere.

11.45-12.00       KÁVÉSZÜNET

12.00-13.30       Rózsa Mónika (pszichológus, Heim Pál Kórház Mentálhigiéniai Ambulancia): A körömrágástól a harapásig - mi rejtőzik az agresszív viselkedés hátterében? Viselkedési analógiák agresszív és magatartási, beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekek és kutyák között.

13.30-14.15       EBÉDSZÜNET

14.15-15.45       Dr. Sátori Ágnes (állatorvos, SZIE Állatorvostudományi Kar): Az agresszió viselkedésterápiájának nehézségei. Agressziótípusok és a viselkedésterápia problematikus pontjai a kezelés során.

15.45-16.00       KÁVÉSZÜNET

16.00-17.30       Dr. Gácsi Márta (etológus, ELTE Etológia Tanszék): A kutyák ember elleni agressziója vizsgálatának etológiai megközelítése. Kitör a „farkasvér”, vagy a legjobb barátok is egymásnak eshetnek?



 
ELŐADÁSKIVONATOK
Agresszió: ami elég, ami sok, és ami tűrhetetlen.
Idegsejtektől a viselkedésig

Dr. Haller József, Ph.D., D.Sc.
Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet, Budapest

Az agresszív viselkedés része az állatok és az ember viselkedési repertoárjának, és mint ilyen, normálisnak tekinthető. Számtalan olyan formája van azonban, amely összeegyeztethetetlen egyrészt azzal a funkcióval, amelyet az agresszió az állatok és ember életében általában betölt, másrészt a szociális élet normáival - embernél és állatnál egyaránt. Az előadás első felét a normális és abnormális agresszióformák elkülönítésének szentelem, különös tekintettel az embernél tapasztalható, különböző pszichiátriai kórképekhez kapcsolódó agresszióformákra. A későbbiek folyamán feltérképezem az emóciók és az agresszivitás komplex kölcsönhatásait, különös tekintettel az abnormális agresszióformákra. Az előadás második felében a különböző agresszióformák idegrendszeri hátterét hasonlítom össze, és végül az abnormális agresszió kezelésének különböző formáit elemzem. Az áttekintett irodalom - beleértve saját kutatásainkat - elsősorban nem kutyákra vonatkozik. Ahol lehetséges, kitérek a kutyáknál tapasztalható jelenségekre, ahol pedig nem áll elegendő ismeret rendelkezésre, más fajoknál végzett összehasonlító tanulmányok segítségével próbálom azonosítani azokat a mechanizmusokat, amelyek kutyákra is minden bizonnyal érvényesek.


Az előadóról
Dr. Haller József biológus, a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet Magatartásélettan és Stressz Kutatócsoportjának vezetője. A csoport által alkalmazott vizsgálati módszerek a viselkedés kutatásától a hormonválaszok monitorozásán keresztül az idegrendszeri folyamatok tanulmányozásáig terjednek. A viselkedés kutatásában a jól bevált módszerek alkalmazása mellett figyelmet szentelnek új modellek kidolgozásának is, amelyek közül kettő, a glukokortikoid-diszfunkció által előidézett abnormális agresszió, és a traumás élmény által előidézett abnormális szorongás érdemel különleges figyelmet.
További információ:
http://www.koki.hu/main.php?folderID=895




A körömrágástól a harapásig –
mi rejtőzik az agresszív viselkedés hátterében?
Viselkedési analógiák agresszív és magatartási, beilleszkedési problémákkal
 küzdő gyerekek és kutyák között és terápiás lehetőségek

Rózsa Mónika
Heim Pál Kórház Mentálhigiéniai Ambulancia


Előadásomban a hallgatósággal közösen arra keressük a választ, hogy a gyermekeket jellemző agresszív viselkedésminták, illetve a kutyáknál megjelenő agresszív viselkedés hátterében találunk-e közös okokat, lehetséges kapcsolódási pontokat. Az elméleti hátteret a mindennapi életből vett példák felsorolása és további példák gyűjtése teszi életszerűvé.
Abból indulunk ki, hogy a felnőtt, átlagos képességű kutya több vonatkozásban eléri a 2,5-3 éves embergyerek kognitív és pszichés fejlettségi szintjét. Ennek megfelelően a gyermekkorban megjelenő agresszió és a hátterében feltételezhető pszichológiai, szociális és környezeti okokat tekintem át.
Az agresszió a latin agressio szóból származik, jelentése: támadás. A humán agressziót vizsgáló elméletek definíciójában agressziónak nevezünk minden olyan szándékos cselekvést, amelynek indítéka, hogy - nyílt vagy szimbolikus formában - valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat okozzon. A szándékosság az agresszió megítélésének legfontosabb kritériuma. Ember esetében az agresszió irányulhat tárgyakra is (rombolás), illetve a személyre saját magára is (autoagresszió). Etológiai értelemben agressziónak nevezzük azt a viselkedésformát, amely az erőforrások elérésére irányul vagy amikor fajtársak megpróbálják egymást valamilyen erőforrás közeléből eltávolítani, illetve megakadályozni, hogy a másik egyed a forrást elfogyassza.
A humán agressziót magyarázó elméletek közül Freud pszichoanalitikus elméletére, a frusztráció-regresszió- agresszió elméletére (Dollard-Miller), a szociális tanuláselméletre (Bandura), a kognitív elméletekre (Beck), illetve a stressz-elméletre (Selye) térek ki.
Freud az élet- és halálösztön fogalmi keretében magyarázza a fogalmat – ösztönök, azaz drive-ok irányítják a viselkedést. Amikor tehát egy személyt valami akadályoz bármilyen cél elérésében, agresszív drive keletkezik. Arra motiválja, hogy megsértse, vagy megsebesítse a frusztrációt okozó akadályt.
Bandura azt hangsúlyozza, hogy a szociális viselkedésformák és a normák többségét mások megfigyelése és utánzása révén sajátítjuk el az utánzást követő megerősítés révén.
Dollard-Miller a frusztráció (célja elérésében akadályozott) fogalmi keretében értelmezi a megjelenő agressziót. A céljaiban akadályozott személy kellemetlen érzelmi állapotot él át, melyre először regresszióval (egy korábbi fejlődési vagy megoldási szintre való visszaesés) majd agresszióval reagál. (Pl: óvodások, kisiskolások körében gyakran megfigyelhető – egy gyermek ellök egy másikat egy játéktól, aki elesik, megüti magát – először sírással válaszol, majd hirtelen agresszióba csap át a viselkedése és ő is ellöki az „elkövetőt”).
A stressz-elmélet szerint, ha valamilyen fenyegetettséget észlelünk, ha szervezetünket hirtelen valamilyen szokatlan terhelés éri, testünk automatikusan előkészül a veszedelemre. A fizikai reakciókat lélektani reakciók is követik. Hosszan tartó stressz esetén, amikor a pozitív megküzdési módok alkalmazása nem vezet sikerhez, depresszió, öngyilkosság is lehet a válasz a káros/kóros stressz szintjének a csökkentésére.
A stresszre adott leggyakoribb válasz a szorongás, és a félelem, illetve a harag, amely agresszióhoz vezet. Az elmélet szerint számos pszichés és testi betegségek oka, hogy a személy nem tudja kifejezni a benne felgyülemlő indulatokat – nem talál olyan tárgyat, amelyen kulturálisan elfogadható formában kitöltheti haragját. A visszafojtott sorozatos agresszió betegséghez vezethet. A torzítás miatt újabb rossz helyzetértékelés következik, mely növeli a feszültséget, egészen az agresszióig.

Folytatás a Függelékben

Az előadóról
Rózsa Mónika pszichológus. Nyolc éve dolgozik agresszív és magatartási problémákkal küzdő gyerekekkel, jelenleg a Heim Pál Gyermekkórház Mentálhigiéniai Ambulanciáján és a Pressley Ridge Magyarország Alapítványnál. Munkája során arra keresi a választ, milyen módszerekkel lehet segíteni a magatartási problémákkal küzdő gyerekek beilleszkedését. Egyéni és csoportos terápiás munkájában a magatartásmódosítás eszközeinek alkalmazása teszi lehetővé új viselkedésminták tanítását a gyerekek és szüleik számára egyaránt. Klinikai szakpszichológusi szakdolgozatában a különböző kötődési minták generációról generációra való átörökítéséről írt. A Népszigeti kutyaiskola programjával való megismerkedés ösztönözte a gyerekek és kutyák agresszív viselkedése közti kapcsolat és összefüggések feltérképezésére. Gyerekkora óta kutya mellett él, jelenleg egy border collie-val osztja meg mindennapjait.




Az agresszió viselkedésterápiájának nehézségei.
Agressziótípusok és a viselkedésterápia problematikus pontjai
a kezelés során
                                                                                           
Dr. Sátori Ágnes

Az Amerikai Egyesült Államokban évente mintegy 4,7 millió bejelentett kutyaharapás történik, a kutyák létszámát 2007-ben 74,8 millióra becsülték (APPMA, dogbitelaw.com ). Magyarországon a kutyák száma 2 millió körül lehet (PMA), s a harapásokról bár pontos információ nincs, összesítések alapján, közel napi 13 kisebb nagyobb kutya okozta sérüléssel számolhatunk. Amerikában, de hazánkban is elmondható, hogy a harapások előfordulásának gyakorisága ennél lényegesen több lehet, hiszen a családban történt, 'kisebb balesetek' legtöbbször nem kerülnek bejelentésre. Magyarországon a kedvencként tartott kutyák létszáma, és feltehetőleg ezzel együtt a bejelentett harapások száma is – növekvő tendenciát mutat. A felmérésekből az is körvonalazódik, hogy a viselkedési problémák miatti exterminációk tekintetében az agresszió, mint ok, első helyen szerepel!
Mivel nincs egységes bejelentési ’protokoll’, így arról sincs pontos képünk, a harapások milyen szituációban, kikkel szemben, milyen fajta kutyák ’közreműködésével’ történnek leggyakrabban. Pedig, ez nem csak a tisztánlátás, de a megelőzés miatt is, igen fontos lenne!
A felmérések azt erősítik meg, hogy leggyakrabban 1-3 év közötti, kan kutyák követnek el támadásokat, leginkább városi környezetben. Egyes fajták gyakrabban érintettek, ilyenek a cocker spánielek, az őrző-védő fajták. A gyermekek ellen másfélszer annyi támadás irányul és háromszor gyakrabban igényelnek kórházi ellátást, mint a felnőttek. Adams és Clark 1985-ös vizsgálata (id.Lindsay) arra is felhívta a figyelmet, hogy a gyermekek elleni támadások gyakorisága, azok kimenetele függ az életkortól és a gyermekek nemétől is. A fiúkat a kutyák kétszer gyakrabban támadják meg, Sacks 1989-es felmérésében a halálos kimenetelű támadások 80%-a fiú volt. Az 1-4 év közti gyermekek azért kiemelten veszélyeztetettek, mert náluk a támadás leginkább az arcra, fejre irányul, ezért több a fatális kimenetelű baleset. Az 1-4 éveseknél a támadások többsége leginkább a predációs-agresszió kategóriájába sorolható, a nagyobb gyermekeknél már felmerül a ’féltékenység’ miatti támadás, a védelmi-agresszió, a birtoklási agresszió, illetve a rangsor-vita miatti domináns agresszió is.
Jones és Beck 1984-es felmérése szerint minden 2. gyermeket a ’szomszéd-kutyája’ támad meg, s nagyjából minden 3. ellen saját, családi kutyája támad.(id. Lindsay) A támadások gyakorisága az évszakok, napszakok tekintetében is eltérést mutat. A harapások többsége késő tavasszal, nyáron és hétvégeken történik. A fatális kimenetelű támadások családi kutyák esetében többnyire télen, kóbor kutyák esetében inkább ősszel, ritkábban nyáron történnek. A harapások többsége délután 3-7h között következik be.
Kutyák agressziója kapcsán feltétlenül meg kell említeni, hogy etológus, kutyakiképző, állatorvos, viselkedés-terapeuta, vagy egyszerűen csak a kutyák gazdái, mást és mást értenek agresszív viselkedésen, másképp ítélik meg annak jelentőségét, eltérő felosztású rendszereket használnak az agresszió formáinak definiálása tekintetében.
Az etológia szerint az agresszió olyan „versengés, melynek során azonos fajú egyedek igyekeznek egymást valamilyen erőforrás közeléből eltávolítani, vagy annak megszerzésében, elfogyasztásában megakadályozni” (Csányi, 2002).  Fontos kiemelni, hogy a viselkedés fajtársak ellen irányul!
Az állatorvosi viselkedésterápia szempontjából azonban már elkülönítünk intra- és interspecifikus agressziót. Az utóbbi lényege, hogy nem fajtárs ellen irányul. Az intraspecifikus, vagyis fajtárs elleni agresszióra az etológia által leírtak jellemzőek, a viselkedés maga legtöbbször ritualizált, szociális elemeket tartalmaz, illetve ilyen szabályok szerint zajlik, a legritkább esetben halálos kimenetelű. Az interspecifikus agresszió bár szintén offenzív/defenzív elemeket tartalmaz, s épülhet védekezésre, vagy akár versengésre, de ritkábban ritualizált, a szociális szabályok sem jellemzik, s többször vezet komoly sérülésekhez (pl. predációs agresszió).

Kutyáknál előforduló viselkedési problémák tekintetében az agresszió vezető helyen szerepel.
Magyarországi felmérések szerint 1999-ben közel 200 kutyát vizsgálva, a kutyák 60 %-a félt valamitől, s 32% mutatott agressziót, 2006-ban, hasonló vizsgálatban az agresszió előfordulása 26%, a félelmek előfordulása 18% volt. (Sátori, 1999, Sátori-Bagi, 2006)



Az előadóról
Dr. Sátori Ágnes állatorvos, pszichológiából PhD fokozattal rendelkezik. A Tetra-2002 Alapítvány Állatterápiás csoportjának vezetője, és tagja a FÁBE Tudományos Tanácsának. Vizsgálatait elsősorban az állatok viselkedési zavarai, ember-állat kapcsolat és az állatterápia körében végezte. Állatorvosként felkérésre, viselkedésproblémás állatokat gyógyít. Rendszeres előadója az ember-állat kapcsolattal foglalkozó konferenciáknak, és a SZIE Állatorvosi Karának.



A kutyák ember elleni agressziója vizsgálatának etológiai megközelítése
Kitör a „farkasvér”, vagy a legjobb barátok is egymásnak eshetnek?

Dr. Gácsi Márta
ELTE Etológia Tanszék

Bár az etológia az agresszió fogalmát alapvetően fajtársak közti interakciókra alkalmazza, a kutyák emberek elleni támadásainak megítélése különös kivételt képez. A családi kutyák agressziója nemcsak elméleti szempontból érdekes kérdés, hanem gyakorlati megfontolásokból is fontos a tudományos módszerekkel tervezett és kiértékelt vizsgálatok elvégzése.
A kutya világszerte beépült az emberi családok életébe, ugyanakkor a viszonylag ritka, de rendszeresen előforduló súlyos támadások nemcsak a közvéleményt foglalkoztatják, de a szakembereket és a törvényhozókat is nehéz feladat elé állítják. A különböző képzettségű szakértők szinte mindig saját szubjektív véleményük alapján foglalnak állást, mivel nem áll rendelkezésre hiteles adat, illetve kísérleti eredmény olyan fontos kérdések tisztázására, hogy milyen genetikai (pl. fajtához tartozás) vagy környezeti (tartási körülmények, nevelés) tényezők állhatnak az agresszív viselkedés hátterében. A tömeges városi kutyatartást szabályozni próbáló hatóságok halálos végű támadások kapcsán hozott rendeletei (fajtabetiltások, tartási körülmények szabályozása) világszerte igen heves vitákat váltanak ki. A törvényhozók joggal számítanak a kutatók tudományosan megalapozott, objektív szakmai segítségére. Szükség lenne tehát egy olyan prediktív tesztrendszer létrehozására, amely lehetővé teszi a szélsőséges agresszív viselkedésformák kiszűrését (harci kutyák, súlyos kutyatámadások). Ugyanakkor a kutyák agresszív viselkedésének hatékony kutatását biztosító módszertan kidolgozását több körülmény is nehezíti. Egyrészt a teszteket speciális etikai korlátok figyelembevételével kell megtervezni, másrészt mind a gazda jelenléte, mind hiánya jelentősen befolyásol(hat)ja az eredményeket.
Az utóbbi években a világ több pontján számos kutatócsoport kezdte meg családi és menhelyi kutyák agresszív viselkedésének vizsgálatát. Így ma már az etológiai vizsgálatok is segítik a szakembereket a viselkedésterápiában uralkodó „divatirányzatok” közti eligazodásban. Nem könnyű meghatározni, hol is húzódik az agresszió mint természetes viselkedésforma és a nyilvánvaló magatartászavar közti különbség. Ennél a kérdéskörnél sajátos módon olvad egybe az alapkutatás és az alkalmazott etológia. Egyaránt kulcsfontosságú a biológiai alapok – amilyen például a farkas és a kutya agressziójának összehasonlítása – és napi életben előforduló balesetek elemzése, a menhelyi kutyák jövőbeli agressziójának teszteredmények alapján való megjósolása és a családi kutyák nevelésénél alkalmazandó ideális alapelvek, módszertan kidolgozása.
Az utóbbi években a kutyák viselkedésével foglalkozó szakértők egyre nyitottabbak az új módszerek elsajátítására, igyekeznek megérteni a kutyák viselkedésének mozgatórugóit. Ugyanakkor talán még soha ennyi ellentmondó véleményt, elméletet nem hangoztattak a magukat hozzáértőnek tartók, amivel gyakran inkább összezavarják a segítségre szoruló kutyatartókat, mintsem megoldanák a problémáikat.
Napjaink legjellemzőbb szakmai anomáliája, a gazda „domináns” szerepe körül rajzolódik ki, ugyanakkor egy új álláspont szerint a kutya valójában inkább társa, barátja a hozzá tartozó gazdának. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az etológiai megfigyelések eredményei és a – sokat hivatkozott – farkasok természetes viselkedésformáinak ismerete nélkül igen nehéz megalapozott szakvéleményt mondani, illetve javaslatot tenni a problémák megoldására. Ám a farkasok (és kutyák) etológiájának felszínes ismerete gyakran téves következtetésekhez vezet, és így a „terápia” többet árt, mint használ.

Az előadóról
Dr. Gácsi Márta az ELTE Etológia Tanszékének oktatója és kutatója. Doktori disszertációját a kutyák gazda iránti kötődési viselkedésének etológiai elemzéséből írta. Kutatásainak fókuszában emellett a kutyák és farkasok viselkedésének összehasonlító elemzése és a kutya-ember kommunikáció jellegzetességei álltak. Jelenleg többek között a kutyák ember elleni agressziójának vizsgálatával, illetve a hazai súlyos kutyatámadások elemzésével foglalkozik. A mozgássérült-segítő és terápiás kutyák felkészítését végző Kutyával az Emberért Alapítvány kiképzési programjának vezetője.




Függelék

Abnormális agresszió: a történelemtől a neurobiológiáig
Haller József
az MTA doktora, osztályvezető
MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézete

A Magyar Tudomány 2007. 02-I számában megjelent cikk szerkesztett változata. Az eredeti cikk elérhető itt: www.matud.iif.hu/07feb/07.html  

Aki kardjával keresi kenyerét, óhatatlanul kardjához kap, ha kritikus helyzetbe kerül. (…) Az agresszív környezet – és az agresszivitás honorálása – agresszív személyiséget hoz létre. Csak egy lépéssel kell továbblépnünk, hogy a gondolatkörbe bekapcsoljuk a neurobiológiát is. A háborút ugyanis nehéz megúszni traumák nélkül, a traumák pedig – különösen, ha gyerekkorban jelentkeznek – egész életen át kihatnak a stresszérzékenységre és az agyműködésre. A gyerekeknek mintegy háromnegyede fokozott stresszérzékenységgel reagál a traumára; ők felnőttkorban szorongásra és depresszióra lesznek hajlamosak (Gunnar – Vazquez, 2001; Cicchetti – Rogosch, 2001). A fennmaradó egynegyednél különös állapot alakul ki: az endokrin stresszválasz hosszú távú gátlás alá kerül, ami – pontosan meg nem értett idegrendszeri folyamatok révén – antiszociális személyiségzavarhoz és agresszivitáshoz vezet.
Nem mindenkiből lesz hős, sőt, a hősök meglehetősen ritkák. Agresszív környezetben is nőnek fel galamblelkű nők és férfiak, akik soha nem lennének képesek egy pofon miatt meggyilkolni kedvesük apját. Egy (történelmi vagy szociális) helyzetre való reagálás, illetve hosszú távú következményei jelentős mértékben függnek azoktól a génektől, amelyekkel valaki születik. Agresszív és békés emberek – és állatok – között számtalan genetikai különbséget feltártak már. A MAOA génje a monoamino-oxidáz enzim „A” típusát kódolja, amely a noradrenalin nevű idegrendszeri jelátvivő anyagot bontja az agyban, és ezzel lerövidíti a noradrenalin hatásának idejét. A noradrenalin agresszivitást fokozó hatását régóta ismerjük; konfliktushelyzetben az agyban (pontosabban a Locus coeruleusnak nevezett központban) nagy mennyiségű noradrenalin termelődik, és ez fokozza az agresszivitást (Haller és mtsai., 1998). Mint minden gén, a MAOA génje is polimorf, vagyis számtalan változatban fordul elő a humán populációban. Egy közelmúltban végzett vizsgálatban kiderült, hogy a gyerekkori traumák (agresszív környezetben való nevelkedés) akkor alakít ki agresszív személyiséget, ha az alany a MAOA génnek egy kevésbé hatékony változatát hordozza, aminek egy sajátos (erősebb) noradrenalin jelátvitel lesz a következménye (Craig, 2005). Tehát a MAOA génnek egy bizonyos változata (és az ezzel együtt járó agyműködési sajátosságok) alkalmassá teszik az alanyt arra, hogy „engedelmeskedjen” a környezet elvárásainak, vagyis hogy a harcra való nevelés magja termékeny talajra hulljon.
Az agresszivitással járó agresszív személyiségzavarnak – amelyet sokan gyerekkori traumákhoz kötnek – egyik fontos jellemzője az élettanilag is kimérhető és kimutatható hidegvér: a stresszérzékenység csökkenése, az alacsony autonóm reaktivitás (a pulzus alig nő meg kritikus helyzetekben), illetve (ezekkel összefüggésben?) az érzelmi sivárság és a szociális élet deficitje (Raine, 1996; Sareen et al., 2004; Woodworth – Porter, 2002). A neurobiológiai érintettség még nyilvánvalóbbá válik társánál, akivel együtt törnek be a családhoz, és akit komoly agysérülés ért egy korábbi autóbaleset során.
Az emberi társadalom az együttműködésre épül, ezért a szélsőségesen agresszív megnyilvánulások már önmagukban is felvetik az abnormitás gyanúját. Ezt a gyanút tovább erősíti, hogy a nagyon erős agresszivitás hátterében idegrendszeri elváltozások állnak. Manapság már szinte közhelyszámba megy, hogy az antiszociális személyiségzavar az ún. prefrontális kéregnek (az agykéreg szemgolyók feletti részének) a deficitjével jár együtt (Bassarath, 2001). Abnormális (nagyon súlyos) agressziót figyeltek meg más agyterületek károsodása esetén is (ilyen például a temporális agykéreg), és a szerotonerg jelátvitel zavara is agresszivitással jár (O’Keane et al., 1992). Az agressziót az emberi társadalom bűnként értékeli, és ennek megfelelően büntetéssel „kezeli”, a fenti megfontolások azonban arra utalnak, hogy az okok között biológiaiak is vannak – illetve bizonyos esetekben lehetnek –, ezért sokan orvosilag közelítenek a problémához. Eszmei síkon még dúl a harc az igazságügyi és orvosi kezelések hívei között, a gyakorlat szintjén azonban az orvosi kezelés már régen polgárjogot nyert. Az ilyen kezelések sokféle agresszivitásprobléma esetén nyújtanak elfogadható megoldást, az antiszociális személyiségzavar esetében azonban rosszul állunk: egyelőre nincs olyan kezelés, amely a kellő mértékben és megbízhatóan kezelné a problémát. A legfőbb ok talán éppen az, hogy az idegrendszeri hátteret nem ismerjük a kellő mélységben. A humán megfigyelések értékét semmi sem kisebbítheti, de kétségtelen, hogy embereken – etikai megfontolások miatt – lehetetlen végére járni a kérdésnek.

Laboratóriumi modell
Az első kérdés, amelyet feltettünk, az volt: lehetséges-e laboratóriumban modellezni az antiszociális személyiségzavart – illetve az ebben a zavarban jelentkező agresszivitást? „Alulról” – a neurobiológia oldaláról – közelítettük meg a kérdést: kiválasztottunk egy olyan endokrin zavart, amelynek sejtésünk szerint a legtöbb köze lehet az abnormális agresszió genéziséhez, majd ezt modelleztük, és megvizsgáltuk hatását az állatok viselkedésére. A kiválasztott endokrin zavar a stresszhormonok (glukokortikoidok) csökkent termelése volt. A választás oka kettős: (1) több olyan agressziótípus is van, amely csökkent glukokortikoid-termeléssel jár (antiszociális stressz zavar, poszttraumás stressz zavar, alkoholizmus stb.) (Dolan et al., 2001; Mason et al., 2001, Bergman – Brismar, 1994); (2) a glukokortikoidok a gének expresszióját változtatják meg, így jó esély van rá, hogy hosszú távú hiányuk megváltoztassa az idegrendszer működését, és ezúton idézzen elő viselkedési zavarokat. Első lépésben csökkentettük a laboratóriumi állatok glukokortikoidtermelését, majd megvizsgáltuk ennek viselkedési és egyéb hatásait. Meglepetésünkre az állatok agresszivitása mennyiségi szempontból nem változott (agresszív helyzetben ugyanannyiszor harapták meg ellenfeleiket, mint a nem kezelt állatok), megváltozott azonban a támadások jellege (Haller et al., 2001). A kontroll (nem kezelt) állatok ellenfeleik kevésbé sérülékeny testfelületeit támadták (hátat és oldalakat). Ennek oka valószínűleg a veszélyes sérülésekkel szemben érvényesülő szelekciós nyomás (azok az állatok, amelyek vetélkedés során életveszélyes sérüléseket okoztak, valószínűleg kiszelektálódtak az evolúció során). Ha hosszú távon gátoltuk a glukokortikoidok termelését, az állatok ellenfeleik sérülékeny testfelületeit (fejét, torkát és hasát) kezdték támadni. Agresszivitásuk tehát felrúgta az állati agresszió szociális „játékszabályait” – vagyis antiszociálissá vált. E támadásokat a kezelt állatok kevésbé jelezték elő fenyegetésekkel (újabb „antiszociális” vonás), és a pulzusszámuk is kevésbé emelkedett meg, mint a kontrolloké (Haller et al., 2004). Mindehhez más szociális zavarok is járultak (például az ellenfél megismerését szolgáló, kölcsönös szaglászás időtartama csökkent). Egy endokrin zavar modellezése tehát az antiszocialitás három fontos tünetét idézte elő: az abnormális agressziót, a vegetatív és a szociális zavarokat. Az állatok egy kicsit úgy viselkedtek, mint Cid, illetve (mivel a hősiesség, önérzet stb., állatoknál nehezen értelmezhető) még inkább úgy, mint Perry: életveszélyes sérüléseket okoztak „érzelmi” felindulás jelei nélkül, mintegy magukba zárkózva (szociális kapcsolataikat korlátozva). További vizsgálatainkban az antiszociális agressziónak több más elemét is sikerült azonosítanunk (például a prefrontális kéreg és a szerotonerg jelátvitel működési zavarát) (Halász et al., 2002, 2006; Haller et al, 2005, 2006). E jelenségek (abnormális agresszió, endokrin deficit, megváltozott prefrontális működés stb.) együttes jelentkezését más agressziómodellekben is sikerült fellelnünk (pl. agresszióra mesterségesen szelektált egértörzsekben) (Haller et al., 2006).
Zárszó
Egy neurobiológiai deficitek által előidézett kóros állapot modellezése úgy tűnik, lehetséges, sőt szükséges is, ha ezt az állapotot meg akarjuk érteni, és ha a modell által szolgáltatott felismeréseket gyakorlati lépések (kezelések) szintjén akarjuk kamatoztatni. A kísérleti modell azon a feltételezésen alapul, hogy az abnormális agressziónak létrehozható egy olyan globális modellje, amely magába foglalja a genetikát, neurobiológiát és társadalmi folyamatokat. A mi kísérleti modellünk ennek az átfogó modellnek természetesen csak apró eleme, és egyelőre számos – többé-kevésbé bizonytalan – feltételezést kell elfogadnunk ahhoz, hogy egy ilyen globális modell létrehozhatóságát egyáltalán el- és felismerhessük. A különböző tudományterületek – egyelőre még bizonytalan – összekapcsolása azonban felveti annak lehetőségét, hogy egy ilyen globális modell létrejöhet egyetlen – több kultúrkörre oszló, de egymással kommunikáló – kultúrán belül.
Kulcsszavak: agresszió, antiszociális személyiség, MAO gén, prefrontális kéreg, trauma

Irodalom
Bassarath Lindley (2001): Neuroimaging Studies of Antisocial Behaviour. Canadian Journal of Psychiatry. 46, 728–732.
Bergman, Bo – Brismar, Bo (1994): Hormone Levels and Personality Traits in Abusive and Suicidal Male Alcoholics. Alcoholism: Clinical & Experimental Research. 18, 311–316.
Cicchetti, Dante – Rogosch, Fred A. (2001): Diverse Patterns of Neuroendocrine Activity in Maltreated Children. Development and Psychopathology. 13, 677–693.
Craig, Ian W. (2005): The Role of Monoamine Oxidase A., MAOA, in the Aetiology of Antisocial Behaviour: The Importance of Gene-Environment Interactions. Novartis Found. Symp. 268. 227–237.
Dolan, Mairead – Anderson, I. M. – Deakin, J. F. (2001): Relationship Between 5-HT Function and Impulsivity and Aggression in Male Offenders with Personality Disorders. The British Journal of Psychiatry. 178, 352–359.
Gunnar, Megan R. – Vazquez, D. M. (2001): Low Cortisol and a Flattening of Expected Daytime Rhythm: Potential Indices of Risk in Human Development. Development and Psychopatology. 13, 515–538.
Halász József – Liposits Zs. – Kruk, M. R. – Haller J. (2002): Neural Background of Glucocorticoid Dysfunction-Induced Abnormal Aggression in Rats: Involvement of Fear- and Stress-Related Structures. European Journal of Neuroscience. 15, 561–569.
Halász József – Tóth M. – Kalló I. – Haller J. (2007): The Activation of Prefrontal Cortical Neurons in Aggression. A Double Labeling Study in Rats. Behavioral Neuroscience. (In Print)
Haller József – Halász J. – Mikics É. – Kruk, M. R. (2004): Chronic Glucocorticoid Deficiency-Induced Abnormal Aggression, Autonomic Hypoarousal, and Social Deficit in Rats. Journal of Neuroendocrinology. 16, 550–557
Haller József – Horváth Zs. – Bakos N. (2007): The Effect of Buspirone on Normal and Hypoarousal-Driven Abnormal Aggression in Rats. Physiology & Behaviour. (In Print)
Haller József – Tóth M. – Halász J. – De Boer, S. F. (2007): Patterns of Violent Aggression-Induced Brain C-Fos Expression in Male Mice Selected for Aggressiveness. Physiology & Behaviour. (In Print)
Haller József – Tóth M. – Halász J. (2005): The Activation of Raphe Serotonergic Neurons in Normal and Hypoarousal-Driven Aggression: A Double Labeling Study in Rats. Behavioural Brain Research. 161, 88–94.
Haller József – Van De Schraaf, J. – Kruk, M. R. (2001): Deviant Forms of Aggression in Glucocorticoid Hyporeactive Rats: A Model for ’Pathological’ Aggression? Journal of Neuroendocrinology. 13, 102–107.
Haller József. – Makara G. B. – Kruk, M. R (1998): Catecholaminergic Involvement in the Control of Aggression: Hormones, the Peripheral Sympathetic, and Central Noradrenergic Systems. Neuroscience and Biobehavioral Reviews. 22, 85–97.
Mason, John W. – Wang, S. – Yehuda, R. – Riney, S. – Charney, D. S. – Southwick S. M. (2001): Psychogenic Lowering of Urinary Cortisol Levels Linked to Increased Emotional Numbing and a Shame-Depressive Syndrome in Combat-Related Posttraumatic Stress Disorder. Psychosomatic Medicine. 63, 387–401.
O’Keane, Veronica – Moloney, E. – O’Neill, H. – O’Connor, A. – Smith, C. – Dinan, T. G. (1992): Blunted Prolactin Responses to D-Fenfluramine in Sociopathy. Evidence for Subsensitivity of Central Serotonergic Function. The British Journal of Psychiatry. 160, 643–646.
Raine, Adrian (1996): Autonomic Nervous System Factors Underlying Disinhibited, Antisocial, and Violent Behaviour. Annals of the New York Academy of Sciences. 794, 46–59.
Sareen, Jitender – Stein, M. B. – Cox, B. J. – Hassard, S. T. (2004): Understanding Comorbidity of Anxiety Disorders with Antisocial Behavior: Findings from Two Large Comorbidity Surveys. Journal of Nervous and Mental Disease. 192, 178–186.
Woodworth, Michael – Porter, Stephen (2002): In Cold Blood: Charactristics of Criminal Homicides As a Function of Psychopathy. Journal of Abnormal Psychology. 111, 436–445.





Kiegészítés Rózsa Mónika előadásához

Embergyerek esetében az agresszió már egészen korán megnyilvánul Az anyai mell harapdálása, vagy dühös megharapása már pár hónapos korban megfigyelhető. A saját területnek és játékoknak a védelme a legtöbb másfél- két éves gyermeket jellemzi – játszótereken gyakori jelenség a dühös másfél éves, aki „körömszakadtáig” vagy sírásig küzd a saját kislapát megtartásáért.
A kisgyermekkori „viselkedészavarok” a szorongás csökkentésére hivatottak – az első életévekben a gyermek leggyakoribb eszköze a rossz érzések elvezetésére az ujjszopás. Vajon kiskutyák esetében a rágás lehet ennek megfelelője?. Néhány évvel később a szorongás levezetésének újabb módja lép előtérbe: a körömrágás. Kutyák esetében vajon önmaga harapdálása, szőrének, lábának rágása lehet-e jele a szorongásnak? Hasonló, kicsit súlyosabb jelenség a hajtépés, hajevés. Ennél is nagyobb elhanyagolásra utal a jaktálás (önmaga ritmikus ringatása). Kutyák esetében az önmagán való sebek ejtése, a folyamatos körbe-körbe rohangálás, farokkergetés lehet analóg viselkedés?
Az anya-gyerek kapcsolat minősége („elég jó szülő”) meghatározza a felnövő gyermek indulatszabályozási képességét, önértékelését, a gyermek másokhoz való kapcsolódásának képességét. A pszichológiai kutatásokban a tárgykapcsolat-elméletek a csecsemő megfigyelések alapján hangsúlyozzák az interakciók indulatszabályozó és személyiségalakító szerepét. A felsorolt példákat ebben az elméleti keretben magyarázzuk. Hogyha egy gyermek úgy nő fel, hogy nem megfelelően figyelnek rá, akkor nem tanul meg játszani, aktívan örülni, aktívan alakítani saját sorsát. Azt éli meg, hogy örömei, jó-érzése csak önmagából származhat – nárcisztikussá válik. Környezetére nem figyel, a maga céljainak rendeli alá azt – társaságban van, de magányos, hiszen valódi kapcsolódásra képtelen. A legnagyobb veszély, ami leselkedik rá az unalom, vagyis a belső üresség érzése, mivel valódi öröme nincs, és az öröm elérését szolgáló viselkedésrepertoárral nem rendelkezik. Ezt az unalmat, ürességet próbálja kitölteni valamilyen izgalom keresésével: droggal, a kritikátlan szexszel, bolti lopásokkal, akciófilmekkel, stb. Ezek a tulajdonságok pedig gátolják a – társadalom­ban ma már általánosan elvárt – teljesítmények sikeres megvalósítását. A sorozatos kudarcok következménye, az eleve nárcisztikus, önmagát magasan felülértékelő egyénnél erős agresszív magatartásba csaphat át, ami némelyeknél ki­felé irányul, és bűnelkövetés lehet a vége, mások pedig önmaguk ellen fordulnak, vagyis drogo­zással, alkoholizálással, esetleg öngyilkossági kísérlettel próbálnak változtatni a helyzetükön.
Az elméletek alapján látható, hogy a gyermekek nevelésének feladata nem az, hogy a gyermek valamennyi agresszióját leállítsa, hanem az, hogy azokat antiszociális irányból proszociális irányba fordítsa.
Az agresszió kezelésében hosszú távú illetve rövid távú (azonnali reagálás) terápiás, illetve viselkedés-módosító lehetőségek és eszközök vannak. Az „elég jó” szülő-gyerek kapcsolat meghatározza azt, hogy a későbbiekben milyen rövidtávú kezelési technikák alkalmazása lehet hatékony. A biztonságos kötődési kapcsolat, a megfelelő önértékelés, az indulatkezelés képessége az alapja a belső önszabályozásnak. A gyermek, amikor nem képes a belső önszabályozásra, a belső fékek működtetésére, akkor egyszerű viselkedésmódosító technikák alkalmazásával érhetjük el az agresszió kirobbanását. Fontos ebben a folyamatban a megelőzés.
A bemutatandó rövidtávú kezelési módszer a gyermek pontos megismerésén alapul – célja annak megválaszolása, hogy mire van szüksége a gyermeknek, azaz mit üzen az agressziója, mit akar elérni vele. A kérdés megválaszolása alapján egyéni kezelési tervet dolgozhatunk ki, mely apró lépésekben építi fel a belső fékek kialakítását. A módszer felhasználja a gyermek környezetében rejlő lehetőségeket (napirend, rutinok, szertartások, fény, zaj, tisztaság, ingerek mennyisége, stb). A gyermekkel dolgozó, vagy őt nevelő felnőttek különböző beavatkozási lehetőségekkel tudják elérni, hogy az agresszió ne robbanjon ki, a gyermek feszültsége egészséges módon csökkenjen – struktúra-alkotás; értő figyelem; irányítás, utasítás; nevelés, tanítás; kapcsolatépítés. A módszer a fenti technikákon túl más verbális és nonverbális beavatkozási módot is alkalmaz a feszültség csökkentésére (hallgatás, csend, bólogatás, helyeslés, biztatás, arckifejezés, szemkontaktus, a környezet elrendezése, ösztönzés, figyelmeztetés, szeretetteljes gesztusok, a figyelem elterelése és új tevékenység kezdése, a felnőtt közelsége, tudatos figyelmen kívül hagyás és pozitív figyelem, utasítások, „Két perc kiállítás”, stb). Az előadás zárásában illetve a közös beszélgetés során megkeressük azokat a párhuzamos kezelési technikákat, amelyek a kutyák agressziójának kezelésében megoldást nyújthatnak a gazdáknak, orvosoknak, kiképzőknek.