MÁOK továbbképzési pontérték: 40
Program:
09.00-10.00 REGISZTRÁCIÓ
10.00-10.15 Köszöntő, információk (Dr. Kubinyi Enikő,
etológus, ELTE Etológia Tanszék)
10.15-11.45 Dr. Haller József (neurobiológus, MTA
Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet): Agresszió: ami elég, ami sok,
és ami tűrhetetlen. Idegsejtektől a viselkedésig. A normális és
abnormális agresszív viselkedés élettani háttere.
11.45-12.00 KÁVÉSZÜNET
12.00-13.30 Rózsa Mónika (pszichológus, Heim Pál
Kórház Mentálhigiéniai Ambulancia): A körömrágástól a harapásig - mi
rejtőzik az agresszív viselkedés hátterében? Viselkedési analógiák agresszív
és magatartási, beilleszkedési problémákkal küzdő gyerekek és kutyák
között.
13.30-14.15 EBÉDSZÜNET
14.15-15.45 Dr. Sátori Ágnes (állatorvos, SZIE
Állatorvostudományi Kar): Az agresszió viselkedésterápiájának nehézségei. Agressziótípusok
és a viselkedésterápia problematikus pontjai a kezelés során.
15.45-16.00 KÁVÉSZÜNET
16.00-17.30 Dr. Gácsi Márta (etológus, ELTE Etológia
Tanszék): A kutyák ember elleni agressziója vizsgálatának etológiai megközelítése.
Kitör a „farkasvér”, vagy a legjobb barátok is egymásnak
eshetnek?
ELŐADÁSKIVONATOK
Agresszió: ami elég, ami sok, és
ami tűrhetetlen.
Idegsejtektől a viselkedésig
Idegsejtektől a viselkedésig
Dr. Haller József, Ph.D., D.Sc.
Kísérleti Orvostudományi
Kutatóintézet, Budapest
Az agresszív viselkedés része az
állatok és az ember viselkedési repertoárjának, és mint ilyen, normálisnak
tekinthető. Számtalan olyan formája van azonban, amely összeegyeztethetetlen
egyrészt azzal a funkcióval, amelyet az agresszió az állatok és ember életében
általában betölt, másrészt a szociális élet normáival - embernél és állatnál
egyaránt. Az előadás első felét a normális és abnormális agresszióformák
elkülönítésének szentelem, különös tekintettel az embernél tapasztalható,
különböző pszichiátriai kórképekhez kapcsolódó agresszióformákra. A későbbiek
folyamán feltérképezem az emóciók és az agresszivitás komplex kölcsönhatásait,
különös tekintettel az abnormális agresszióformákra. Az előadás második felében
a különböző agresszióformák idegrendszeri hátterét hasonlítom össze, és végül
az abnormális agresszió kezelésének különböző formáit elemzem. Az áttekintett
irodalom - beleértve saját kutatásainkat - elsősorban nem kutyákra vonatkozik.
Ahol lehetséges, kitérek a kutyáknál tapasztalható jelenségekre, ahol pedig nem
áll elegendő ismeret rendelkezésre, más fajoknál végzett összehasonlító
tanulmányok segítségével próbálom azonosítani azokat a mechanizmusokat, amelyek
kutyákra is minden bizonnyal érvényesek.
Az előadóról
Dr. Haller József
biológus, a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet
Magatartásélettan és Stressz Kutatócsoportjának vezetője. A csoport által alkalmazott
vizsgálati módszerek a viselkedés kutatásától a hormonválaszok monitorozásán
keresztül az idegrendszeri folyamatok tanulmányozásáig terjednek. A viselkedés
kutatásában a jól bevált módszerek alkalmazása mellett figyelmet szentelnek új
modellek kidolgozásának is, amelyek közül kettő, a glukokortikoid-diszfunkció
által előidézett abnormális agresszió, és a traumás élmény által előidézett
abnormális szorongás érdemel különleges figyelmet.
További információ:
http://www.koki.hu/main.php?folderID=895
http://www.koki.hu/main.php?folderID=895
A körömrágástól a harapásig –
mi rejtőzik az agresszív
viselkedés hátterében?
Viselkedési analógiák agresszív és magatartási, beilleszkedési problémákkal
Viselkedési analógiák agresszív és magatartási, beilleszkedési problémákkal
küzdő gyerekek és kutyák között és
terápiás lehetőségek
Rózsa Mónika
Heim Pál Kórház Mentálhigiéniai
Ambulancia
Előadásomban a hallgatósággal
közösen arra keressük a választ, hogy a gyermekeket jellemző agresszív
viselkedésminták, illetve a kutyáknál megjelenő agresszív viselkedés hátterében
találunk-e közös okokat, lehetséges kapcsolódási pontokat. Az elméleti hátteret
a mindennapi életből vett példák felsorolása és további példák gyűjtése teszi
életszerűvé.
Abból indulunk ki, hogy a felnőtt,
átlagos képességű kutya több vonatkozásban eléri a 2,5-3 éves embergyerek
kognitív és pszichés fejlettségi szintjét. Ennek megfelelően a gyermekkorban
megjelenő agresszió és a hátterében feltételezhető pszichológiai, szociális és
környezeti okokat tekintem át.
Az agresszió a latin agressio szóból származik, jelentése: támadás.
A humán agressziót vizsgáló elméletek definíciójában agressziónak nevezünk
minden olyan szándékos cselekvést, amelynek indítéka, hogy - nyílt vagy
szimbolikus formában - valakinek vagy valaminek kárt, sérelmet vagy fájdalmat
okozzon. A szándékosság az agresszió megítélésének legfontosabb kritériuma.
Ember esetében az agresszió irányulhat tárgyakra is (rombolás), illetve a
személyre saját magára is (autoagresszió). Etológiai értelemben agressziónak
nevezzük azt a viselkedésformát, amely az erőforrások elérésére irányul vagy
amikor fajtársak megpróbálják egymást valamilyen erőforrás közeléből
eltávolítani, illetve megakadályozni, hogy a másik egyed a forrást elfogyassza.
A humán agressziót magyarázó
elméletek közül Freud pszichoanalitikus elméletére, a frusztráció-regresszió-
agresszió elméletére (Dollard-Miller), a szociális tanuláselméletre (Bandura),
a kognitív elméletekre (Beck), illetve a stressz-elméletre (Selye) térek ki.
Freud az élet- és halálösztön
fogalmi keretében magyarázza a fogalmat – ösztönök, azaz drive-ok irányítják a
viselkedést. Amikor tehát egy személyt valami akadályoz bármilyen cél
elérésében, agresszív drive keletkezik. Arra motiválja, hogy megsértse, vagy
megsebesítse a frusztrációt okozó akadályt.
Bandura azt hangsúlyozza, hogy a szociális viselkedésformák és a normák többségét mások
megfigyelése és utánzása révén sajátítjuk el az utánzást követő megerősítés
révén.
Dollard-Miller a
frusztráció (célja elérésében akadályozott) fogalmi keretében értelmezi a
megjelenő agressziót. A céljaiban akadályozott személy kellemetlen érzelmi
állapotot él át, melyre először regresszióval (egy korábbi fejlődési vagy
megoldási szintre való visszaesés) majd agresszióval reagál. (Pl: óvodások, kisiskolások
körében gyakran megfigyelhető – egy gyermek ellök egy másikat egy játéktól, aki
elesik, megüti magát – először sírással válaszol, majd hirtelen agresszióba
csap át a viselkedése és ő is ellöki az „elkövetőt”).
A stressz-elmélet
szerint, ha valamilyen fenyegetettséget észlelünk, ha szervezetünket hirtelen
valamilyen szokatlan terhelés éri, testünk automatikusan előkészül a
veszedelemre. A fizikai reakciókat lélektani reakciók is követik. Hosszan tartó
stressz esetén, amikor a pozitív megküzdési módok alkalmazása nem vezet sikerhez,
depresszió, öngyilkosság is lehet a válasz a káros/kóros stressz szintjének a
csökkentésére.
A stresszre adott
leggyakoribb válasz a szorongás, és a félelem, illetve a harag, amely
agresszióhoz vezet. Az elmélet szerint számos pszichés és testi betegségek oka,
hogy a személy nem tudja kifejezni a benne felgyülemlő indulatokat – nem talál
olyan tárgyat, amelyen kulturálisan elfogadható formában kitöltheti haragját. A
visszafojtott sorozatos agresszió betegséghez vezethet. A torzítás miatt újabb
rossz helyzetértékelés következik, mely növeli a feszültséget, egészen az
agresszióig.
Folytatás a Függelékben
Az előadóról
Rózsa Mónika pszichológus. Nyolc éve dolgozik
agresszív és magatartási problémákkal küzdő gyerekekkel, jelenleg a Heim Pál
Gyermekkórház Mentálhigiéniai Ambulanciáján és a Pressley Ridge Magyarország
Alapítványnál. Munkája során arra keresi a választ, milyen módszerekkel lehet
segíteni a magatartási problémákkal küzdő gyerekek beilleszkedését. Egyéni és
csoportos terápiás munkájában a magatartásmódosítás eszközeinek alkalmazása
teszi lehetővé új viselkedésminták tanítását a gyerekek és szüleik számára
egyaránt. Klinikai szakpszichológusi szakdolgozatában a különböző kötődési
minták generációról generációra való átörökítéséről írt. A Népszigeti
kutyaiskola programjával való megismerkedés ösztönözte a gyerekek és kutyák
agresszív viselkedése közti kapcsolat és összefüggések feltérképezésére.
Gyerekkora óta kutya mellett él, jelenleg egy border collie-val osztja meg
mindennapjait.
Az agresszió
viselkedésterápiájának nehézségei.
Agressziótípusok és a
viselkedésterápia problematikus pontjai
a kezelés során
Dr. Sátori
Ágnes
Az Amerikai Egyesült Államokban
évente mintegy 4,7 millió bejelentett kutyaharapás történik, a kutyák létszámát
2007-ben 74,8 millióra becsülték (APPMA, dogbitelaw.com ). Magyarországon a
kutyák száma 2 millió körül lehet (PMA), s a harapásokról bár pontos információ
nincs, összesítések alapján, közel napi 13 kisebb nagyobb kutya okozta
sérüléssel számolhatunk. Amerikában, de hazánkban is elmondható, hogy a
harapások előfordulásának gyakorisága ennél lényegesen több lehet, hiszen a családban
történt, 'kisebb balesetek' legtöbbször nem kerülnek bejelentésre.
Magyarországon a kedvencként tartott kutyák létszáma, és feltehetőleg ezzel
együtt a bejelentett harapások száma is – növekvő tendenciát mutat. A
felmérésekből az is körvonalazódik, hogy a viselkedési problémák miatti
exterminációk tekintetében az agresszió, mint ok, első helyen szerepel!
Mivel nincs egységes bejelentési
’protokoll’, így arról sincs pontos képünk, a harapások milyen szituációban,
kikkel szemben, milyen fajta kutyák ’közreműködésével’ történnek leggyakrabban.
Pedig, ez nem csak a tisztánlátás, de a megelőzés miatt is, igen fontos lenne!
A felmérések azt
erősítik meg, hogy leggyakrabban 1-3 év közötti, kan kutyák követnek el
támadásokat, leginkább városi környezetben. Egyes fajták gyakrabban érintettek,
ilyenek a cocker spánielek, az őrző-védő fajták. A gyermekek ellen másfélszer
annyi támadás irányul és háromszor gyakrabban igényelnek kórházi ellátást, mint
a felnőttek. Adams és Clark 1985-ös vizsgálata (id.Lindsay) arra is felhívta a
figyelmet, hogy a gyermekek elleni támadások gyakorisága, azok kimenetele függ
az életkortól és a gyermekek nemétől is. A fiúkat a kutyák kétszer gyakrabban
támadják meg, Sacks 1989-es felmérésében a halálos kimenetelű támadások 80%-a
fiú volt. Az 1-4 év közti gyermekek azért kiemelten veszélyeztetettek, mert
náluk a támadás leginkább az arcra, fejre irányul, ezért több a fatális
kimenetelű baleset. Az 1-4 éveseknél a támadások többsége leginkább a
predációs-agresszió kategóriájába sorolható, a nagyobb gyermekeknél már
felmerül a ’féltékenység’ miatti támadás, a védelmi-agresszió, a birtoklási
agresszió, illetve a rangsor-vita miatti domináns agresszió is.
Jones és Beck 1984-es felmérése
szerint minden 2. gyermeket a ’szomszéd-kutyája’ támad meg, s nagyjából minden
3. ellen saját, családi kutyája támad.(id. Lindsay) A támadások gyakorisága az
évszakok, napszakok tekintetében is eltérést mutat. A harapások többsége késő
tavasszal, nyáron és hétvégeken történik. A fatális kimenetelű támadások családi
kutyák esetében többnyire télen, kóbor kutyák esetében inkább ősszel, ritkábban
nyáron történnek. A harapások többsége délután 3-7h között következik be.
Kutyák agressziója kapcsán
feltétlenül meg kell említeni, hogy etológus, kutyakiképző, állatorvos,
viselkedés-terapeuta, vagy egyszerűen csak a kutyák gazdái, mást és mást
értenek agresszív viselkedésen, másképp ítélik meg annak jelentőségét, eltérő
felosztású rendszereket használnak az agresszió formáinak definiálása
tekintetében.
Az etológia szerint az agresszió
olyan „versengés, melynek során azonos fajú egyedek igyekeznek egymást
valamilyen erőforrás közeléből eltávolítani, vagy annak megszerzésében,
elfogyasztásában megakadályozni” (Csányi, 2002). Fontos kiemelni, hogy a viselkedés fajtársak
ellen irányul!
Az állatorvosi viselkedésterápia
szempontjából azonban már elkülönítünk intra- és interspecifikus agressziót. Az
utóbbi lényege, hogy nem fajtárs ellen irányul. Az intraspecifikus, vagyis
fajtárs elleni agresszióra az etológia által leírtak jellemzőek, a viselkedés
maga legtöbbször ritualizált, szociális elemeket tartalmaz, illetve ilyen
szabályok szerint zajlik, a legritkább esetben halálos kimenetelű. Az
interspecifikus agresszió bár szintén offenzív/defenzív elemeket tartalmaz, s
épülhet védekezésre, vagy akár versengésre, de ritkábban ritualizált, a
szociális szabályok sem jellemzik, s többször vezet komoly sérülésekhez (pl.
predációs agresszió).
Kutyáknál előforduló viselkedési
problémák tekintetében az agresszió vezető helyen szerepel.
Magyarországi felmérések szerint
1999-ben közel 200 kutyát vizsgálva, a kutyák 60 %-a félt valamitől, s 32%
mutatott agressziót, 2006-ban, hasonló vizsgálatban az agresszió előfordulása
26%, a félelmek előfordulása 18% volt. (Sátori, 1999, Sátori-Bagi, 2006)
Az előadóról
Dr. Sátori Ágnes állatorvos, pszichológiából
PhD fokozattal rendelkezik. A Tetra-2002 Alapítvány
Állatterápiás csoportjának vezetője, és tagja a FÁBE Tudományos Tanácsának.
Vizsgálatait elsősorban az állatok viselkedési zavarai, ember-állat kapcsolat
és az állatterápia körében végezte. Állatorvosként felkérésre, viselkedésproblémás
állatokat gyógyít. Rendszeres előadója az ember-állat kapcsolattal foglalkozó
konferenciáknak, és a SZIE Állatorvosi Karának.
A kutyák ember
elleni agressziója vizsgálatának etológiai megközelítése
Kitör a „farkasvér”, vagy a legjobb barátok
is egymásnak eshetnek?
Dr. Gácsi Márta
ELTE Etológia Tanszék
Bár az etológia az agresszió
fogalmát alapvetően fajtársak közti interakciókra alkalmazza, a kutyák emberek
elleni támadásainak megítélése különös kivételt képez. A családi kutyák
agressziója nemcsak elméleti szempontból érdekes kérdés, hanem gyakorlati
megfontolásokból is fontos a tudományos módszerekkel tervezett és kiértékelt
vizsgálatok elvégzése.
A kutya világszerte
beépült az emberi családok életébe, ugyanakkor a viszonylag ritka, de
rendszeresen előforduló súlyos támadások nemcsak a közvéleményt
foglalkoztatják, de a szakembereket és a törvényhozókat is nehéz feladat elé
állítják. A különböző képzettségű szakértők szinte mindig saját szubjektív
véleményük alapján foglalnak állást, mivel nem áll rendelkezésre hiteles adat,
illetve kísérleti eredmény olyan fontos kérdések tisztázására, hogy milyen genetikai
(pl. fajtához tartozás) vagy környezeti (tartási körülmények, nevelés) tényezők
állhatnak az agresszív viselkedés hátterében. A tömeges városi
kutyatartást szabályozni próbáló hatóságok halálos végű támadások kapcsán
hozott rendeletei (fajtabetiltások, tartási körülmények szabályozása)
világszerte igen heves vitákat váltanak ki. A törvényhozók joggal számítanak a
kutatók tudományosan megalapozott, objektív szakmai segítségére. Szükség lenne
tehát egy olyan prediktív tesztrendszer létrehozására, amely lehetővé teszi a
szélsőséges agresszív viselkedésformák kiszűrését (harci kutyák, súlyos
kutyatámadások). Ugyanakkor
a kutyák agresszív viselkedésének hatékony kutatását biztosító módszertan
kidolgozását több körülmény is nehezíti. Egyrészt a teszteket speciális etikai
korlátok figyelembevételével kell megtervezni, másrészt mind a gazda jelenléte,
mind hiánya jelentősen befolyásol(hat)ja az eredményeket.
Az utóbbi években a világ több pontján számos kutatócsoport kezdte meg
családi és menhelyi kutyák agresszív viselkedésének vizsgálatát. Így ma már az
etológiai vizsgálatok is segítik a szakembereket a viselkedésterápiában uralkodó
„divatirányzatok” közti eligazodásban. Nem könnyű meghatározni, hol is húzódik
az agresszió mint természetes viselkedésforma és a
nyilvánvaló magatartászavar közti különbség. Ennél a kérdéskörnél
sajátos módon olvad egybe az alapkutatás és az alkalmazott etológia. Egyaránt
kulcsfontosságú a biológiai alapok – amilyen például a farkas és a kutya
agressziójának összehasonlítása – és napi életben előforduló balesetek
elemzése, a menhelyi kutyák jövőbeli agressziójának teszteredmények alapján
való megjósolása és a családi kutyák nevelésénél alkalmazandó ideális
alapelvek, módszertan kidolgozása.
Az utóbbi években a
kutyák viselkedésével foglalkozó szakértők egyre nyitottabbak az új módszerek
elsajátítására, igyekeznek megérteni a kutyák viselkedésének mozgatórugóit. Ugyanakkor
talán még soha ennyi ellentmondó véleményt, elméletet nem hangoztattak a
magukat hozzáértőnek tartók, amivel gyakran inkább összezavarják a segítségre
szoruló kutyatartókat, mintsem megoldanák a problémáikat.
Napjaink legjellemzőbb szakmai anomáliája, a gazda „domináns” szerepe körül
rajzolódik ki, ugyanakkor egy új álláspont szerint a kutya valójában inkább
társa, barátja a hozzá tartozó gazdának. Egyre nyilvánvalóbb, hogy az etológiai
megfigyelések eredményei és a – sokat hivatkozott – farkasok természetes viselkedésformáinak
ismerete nélkül igen nehéz megalapozott szakvéleményt mondani, illetve
javaslatot tenni a problémák megoldására. Ám a farkasok (és kutyák)
etológiájának felszínes ismerete gyakran téves következtetésekhez vezet, és így
a „terápia” többet árt, mint használ.
Az előadóról
Dr. Gácsi Márta az
ELTE Etológia Tanszékének oktatója és kutatója. Doktori disszertációját a
kutyák gazda iránti kötődési viselkedésének
etológiai elemzéséből írta. Kutatásainak
fókuszában emellett a kutyák és farkasok viselkedésének összehasonlító elemzése
és a kutya-ember kommunikáció jellegzetességei álltak. Jelenleg többek között a
kutyák ember elleni agressziójának vizsgálatával, illetve a hazai súlyos
kutyatámadások elemzésével foglalkozik. A mozgássérült-segítő
és terápiás kutyák felkészítését végző
Kutyával az Emberért Alapítvány kiképzési programjának vezetője.
Függelék
Abnormális agresszió: a történelemtől a neurobiológiáig
Haller József
az MTA doktora, osztályvezető
MTA Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézete
A Magyar Tudomány 2007. 02-I számában megjelent cikk szerkesztett
változata. Az eredeti cikk elérhető itt: www.matud.iif.hu/07feb/07.html
Aki kardjával keresi kenyerét, óhatatlanul kardjához kap, ha
kritikus helyzetbe kerül. (…) Az agresszív környezet – és az agresszivitás
honorálása – agresszív személyiséget hoz létre. Csak egy lépéssel kell
továbblépnünk, hogy a gondolatkörbe bekapcsoljuk a neurobiológiát is. A háborút
ugyanis nehéz megúszni traumák nélkül, a traumák pedig – különösen, ha gyerekkorban
jelentkeznek – egész életen át kihatnak a stresszérzékenységre és az
agyműködésre. A gyerekeknek mintegy háromnegyede fokozott stresszérzékenységgel
reagál a traumára; ők felnőttkorban szorongásra és depresszióra lesznek
hajlamosak (Gunnar – Vazquez, 2001; Cicchetti – Rogosch, 2001). A fennmaradó
egynegyednél különös állapot alakul ki: az endokrin stresszválasz hosszú távú
gátlás alá kerül, ami – pontosan meg nem értett idegrendszeri folyamatok révén
– antiszociális személyiségzavarhoz és agresszivitáshoz vezet.
Nem mindenkiből lesz hős, sőt, a hősök meglehetősen ritkák.
Agresszív környezetben is nőnek fel galamblelkű nők és férfiak, akik soha nem
lennének képesek egy pofon miatt meggyilkolni kedvesük apját. Egy (történelmi
vagy szociális) helyzetre való reagálás, illetve hosszú távú következményei
jelentős mértékben függnek azoktól a génektől, amelyekkel valaki születik.
Agresszív és békés emberek – és állatok – között számtalan genetikai
különbséget feltártak már. A MAOA génje a monoamino-oxidáz enzim „A” típusát
kódolja, amely a noradrenalin nevű idegrendszeri jelátvivő anyagot bontja az
agyban, és ezzel lerövidíti a noradrenalin hatásának idejét. A noradrenalin
agresszivitást fokozó hatását régóta ismerjük; konfliktushelyzetben az agyban
(pontosabban a Locus coeruleusnak nevezett központban) nagy mennyiségű
noradrenalin termelődik, és ez fokozza az agresszivitást (Haller és mtsai.,
1998). Mint minden gén, a MAOA génje is polimorf, vagyis számtalan változatban
fordul elő a humán populációban. Egy közelmúltban végzett vizsgálatban kiderült,
hogy a gyerekkori traumák (agresszív környezetben való nevelkedés) akkor alakít
ki agresszív személyiséget, ha az alany a MAOA génnek egy kevésbé hatékony
változatát hordozza, aminek egy sajátos (erősebb) noradrenalin jelátvitel lesz
a következménye (Craig, 2005). Tehát a MAOA génnek egy bizonyos változata (és
az ezzel együtt járó agyműködési sajátosságok) alkalmassá teszik az alanyt
arra, hogy „engedelmeskedjen” a környezet elvárásainak, vagyis hogy a harcra
való nevelés magja termékeny talajra hulljon.
Az agresszivitással járó agresszív
személyiségzavarnak – amelyet sokan gyerekkori traumákhoz kötnek – egyik fontos
jellemzője az élettanilag is kimérhető és kimutatható hidegvér: a
stresszérzékenység csökkenése, az alacsony autonóm reaktivitás (a pulzus alig
nő meg kritikus helyzetekben), illetve (ezekkel összefüggésben?) az érzelmi
sivárság és a szociális élet deficitje (Raine, 1996; Sareen et al., 2004;
Woodworth – Porter, 2002). A neurobiológiai érintettség még nyilvánvalóbbá
válik társánál, akivel együtt törnek be a családhoz, és akit komoly agysérülés
ért egy korábbi autóbaleset során.
Az emberi társadalom az együttműködésre épül, ezért a
szélsőségesen agresszív megnyilvánulások már önmagukban is felvetik az
abnormitás gyanúját. Ezt a gyanút tovább erősíti, hogy a nagyon erős
agresszivitás hátterében idegrendszeri elváltozások állnak. Manapság már szinte
közhelyszámba megy, hogy az antiszociális személyiségzavar az ún. prefrontális
kéregnek (az agykéreg szemgolyók feletti részének) a deficitjével jár együtt
(Bassarath, 2001). Abnormális (nagyon súlyos) agressziót figyeltek meg más
agyterületek károsodása esetén is (ilyen például a temporális agykéreg), és a
szerotonerg jelátvitel zavara is agresszivitással jár (O’Keane et al., 1992).
Az agressziót az emberi társadalom bűnként értékeli, és ennek megfelelően
büntetéssel „kezeli”, a fenti megfontolások azonban arra utalnak, hogy az okok
között biológiaiak is vannak – illetve bizonyos esetekben lehetnek –, ezért
sokan orvosilag közelítenek a problémához. Eszmei síkon még dúl a harc az
igazságügyi és orvosi kezelések hívei között, a gyakorlat szintjén azonban az
orvosi kezelés már régen polgárjogot nyert. Az ilyen kezelések sokféle
agresszivitásprobléma esetén nyújtanak elfogadható megoldást, az antiszociális
személyiségzavar esetében azonban rosszul állunk: egyelőre nincs olyan kezelés,
amely a kellő mértékben és megbízhatóan kezelné a problémát. A legfőbb ok talán
éppen az, hogy az idegrendszeri hátteret nem ismerjük a kellő mélységben. A
humán megfigyelések értékét semmi sem kisebbítheti, de kétségtelen, hogy
embereken – etikai megfontolások miatt – lehetetlen végére járni a kérdésnek.
Laboratóriumi modell
Az első kérdés, amelyet feltettünk, az volt: lehetséges-e
laboratóriumban modellezni az antiszociális személyiségzavart – illetve az
ebben a zavarban jelentkező agresszivitást? „Alulról” – a neurobiológia
oldaláról – közelítettük meg a kérdést: kiválasztottunk egy olyan endokrin
zavart, amelynek sejtésünk szerint a legtöbb köze lehet az abnormális agresszió
genéziséhez, majd ezt modelleztük, és megvizsgáltuk hatását az állatok
viselkedésére. A kiválasztott endokrin zavar a stresszhormonok
(glukokortikoidok) csökkent termelése volt. A választás oka kettős: (1) több
olyan agressziótípus is van, amely csökkent glukokortikoid-termeléssel jár
(antiszociális stressz zavar, poszttraumás stressz zavar, alkoholizmus stb.)
(Dolan et al., 2001; Mason et al., 2001, Bergman – Brismar, 1994); (2) a
glukokortikoidok a gének expresszióját változtatják meg, így jó esély van rá,
hogy hosszú távú hiányuk megváltoztassa az idegrendszer működését, és ezúton
idézzen elő viselkedési zavarokat. Első lépésben csökkentettük a laboratóriumi
állatok glukokortikoidtermelését, majd megvizsgáltuk ennek viselkedési és egyéb
hatásait. Meglepetésünkre az állatok agresszivitása mennyiségi szempontból nem
változott (agresszív helyzetben ugyanannyiszor harapták meg ellenfeleiket, mint
a nem kezelt állatok), megváltozott azonban a támadások jellege (Haller et al.,
2001). A kontroll (nem kezelt) állatok ellenfeleik kevésbé sérülékeny
testfelületeit támadták (hátat és oldalakat). Ennek oka valószínűleg a veszélyes
sérülésekkel szemben érvényesülő szelekciós nyomás (azok az állatok, amelyek
vetélkedés során életveszélyes sérüléseket okoztak, valószínűleg kiszelektálódtak
az evolúció során). Ha hosszú távon gátoltuk a glukokortikoidok termelését, az
állatok ellenfeleik sérülékeny testfelületeit (fejét, torkát és hasát) kezdték
támadni. Agresszivitásuk tehát felrúgta az állati agresszió szociális „játékszabályait”
– vagyis antiszociálissá vált. E támadásokat a kezelt állatok kevésbé jelezték
elő fenyegetésekkel (újabb „antiszociális” vonás), és a pulzusszámuk is kevésbé
emelkedett meg, mint a kontrolloké (Haller et al., 2004). Mindehhez más
szociális zavarok is járultak (például az ellenfél megismerését szolgáló,
kölcsönös szaglászás időtartama csökkent). Egy endokrin zavar modellezése tehát
az antiszocialitás három fontos tünetét idézte elő: az abnormális agressziót, a
vegetatív és a szociális zavarokat. Az állatok egy kicsit úgy viselkedtek, mint
Cid, illetve (mivel a hősiesség, önérzet stb., állatoknál nehezen értelmezhető)
még inkább úgy, mint Perry: életveszélyes sérüléseket okoztak „érzelmi” felindulás
jelei nélkül, mintegy magukba zárkózva (szociális kapcsolataikat korlátozva).
További vizsgálatainkban az antiszociális agressziónak több más elemét is
sikerült azonosítanunk (például a prefrontális kéreg és a szerotonerg
jelátvitel működési zavarát) (Halász et al., 2002, 2006; Haller et al, 2005,
2006). E jelenségek (abnormális agresszió, endokrin deficit, megváltozott
prefrontális működés stb.) együttes jelentkezését más agressziómodellekben is
sikerült fellelnünk (pl. agresszióra mesterségesen szelektált egértörzsekben)
(Haller et al., 2006).
Zárszó
Egy neurobiológiai deficitek által előidézett kóros állapot
modellezése úgy tűnik, lehetséges, sőt szükséges is, ha ezt az állapotot meg
akarjuk érteni, és ha a modell által szolgáltatott felismeréseket gyakorlati
lépések (kezelések) szintjén akarjuk kamatoztatni. A kísérleti modell azon a
feltételezésen alapul, hogy az abnormális agressziónak létrehozható egy olyan
globális modellje, amely magába foglalja a genetikát, neurobiológiát és
társadalmi folyamatokat. A mi kísérleti modellünk ennek az átfogó modellnek
természetesen csak apró eleme, és egyelőre számos – többé-kevésbé bizonytalan –
feltételezést kell elfogadnunk ahhoz, hogy egy ilyen globális modell
létrehozhatóságát egyáltalán el- és felismerhessük. A különböző
tudományterületek – egyelőre még bizonytalan – összekapcsolása azonban felveti
annak lehetőségét, hogy egy ilyen globális modell létrejöhet egyetlen – több
kultúrkörre oszló, de egymással kommunikáló – kultúrán belül.
Kulcsszavak: agresszió, antiszociális személyiség, MAO gén,
prefrontális kéreg, trauma
Irodalom
Bassarath Lindley
(2001): Neuroimaging Studies of Antisocial Behaviour. Canadian Journal of
Psychiatry. 46, 728–732.
Bergman, Bo – Brismar,
Bo (1994): Hormone Levels and Personality Traits in Abusive and Suicidal Male
Alcoholics. Alcoholism: Clinical & Experimental Research. 18, 311–316.
Cicchetti, Dante –
Rogosch, Fred A. (2001): Diverse Patterns of Neuroendocrine Activity in
Maltreated Children. Development and Psychopathology. 13, 677–693.
Craig, Ian W. (2005):
The Role of Monoamine Oxidase A., MAOA, in the Aetiology of Antisocial
Behaviour: The Importance of Gene-Environment Interactions. Novartis Found.
Symp. 268. 227–237.
Dolan, Mairead –
Anderson, I. M. – Deakin, J. F. (2001): Relationship Between 5-HT Function and
Impulsivity and Aggression in Male Offenders with Personality Disorders. The
British Journal of Psychiatry. 178, 352–359.
Gunnar, Megan R. –
Vazquez, D. M. (2001): Low Cortisol and a Flattening of Expected Daytime
Rhythm: Potential Indices of Risk in Human Development. Development and
Psychopatology. 13, 515–538.
Halász József –
Liposits Zs. – Kruk, M. R. – Haller J. (2002): Neural Background of
Glucocorticoid Dysfunction-Induced Abnormal Aggression in Rats: Involvement of
Fear- and Stress-Related Structures. European Journal of Neuroscience. 15,
561–569.
Halász József – Tóth M.
– Kalló I. – Haller J. (2007): The Activation of Prefrontal Cortical Neurons in
Aggression. A Double Labeling Study in Rats. Behavioral Neuroscience. (In
Print)
Haller József – Halász
J. – Mikics É. – Kruk, M. R. (2004): Chronic Glucocorticoid Deficiency-Induced
Abnormal Aggression, Autonomic Hypoarousal, and Social Deficit in Rats. Journal
of Neuroendocrinology. 16, 550–557
Haller József – Horváth
Zs. – Bakos N. (2007): The Effect of Buspirone on Normal and Hypoarousal-Driven
Abnormal Aggression in Rats. Physiology & Behaviour. (In Print)
Haller József – Tóth M.
– Halász J. – De Boer, S. F. (2007): Patterns of Violent Aggression-Induced
Brain C-Fos Expression in Male Mice Selected for Aggressiveness. Physiology
& Behaviour. (In Print)
Haller József – Tóth M.
– Halász J. (2005): The Activation of Raphe Serotonergic Neurons in Normal and
Hypoarousal-Driven Aggression: A Double Labeling Study in Rats. Behavioural
Brain Research. 161, 88–94.
Haller József – Van De
Schraaf, J. – Kruk, M. R. (2001): Deviant Forms of Aggression in Glucocorticoid
Hyporeactive Rats: A Model for ’Pathological’ Aggression? Journal of
Neuroendocrinology. 13, 102–107.
Haller József. – Makara
G. B. – Kruk, M. R (1998): Catecholaminergic Involvement in the Control of
Aggression: Hormones, the Peripheral Sympathetic, and Central Noradrenergic
Systems. Neuroscience and Biobehavioral Reviews. 22, 85–97.
Mason, John W. – Wang,
S. – Yehuda, R. – Riney, S. – Charney, D. S. – Southwick S. M. (2001):
Psychogenic Lowering of Urinary Cortisol Levels Linked to Increased Emotional
Numbing and a Shame-Depressive Syndrome in Combat-Related Posttraumatic Stress
Disorder. Psychosomatic Medicine. 63, 387–401.
O’Keane, Veronica –
Moloney, E. – O’Neill, H. – O’Connor, A. – Smith, C. – Dinan, T. G. (1992):
Blunted Prolactin Responses to D-Fenfluramine in Sociopathy. Evidence for
Subsensitivity of Central Serotonergic Function. The British Journal of
Psychiatry. 160, 643–646.
Raine, Adrian (1996):
Autonomic Nervous System Factors Underlying Disinhibited, Antisocial, and
Violent Behaviour. Annals of the New York Academy of Sciences. 794, 46–59.
Sareen, Jitender –
Stein, M. B. – Cox, B. J. – Hassard, S. T. (2004): Understanding Comorbidity of
Anxiety Disorders with Antisocial Behavior: Findings from Two Large Comorbidity
Surveys. Journal of Nervous and Mental Disease. 192, 178–186.
Woodworth, Michael –
Porter, Stephen (2002): In Cold Blood: Charactristics of Criminal Homicides As
a Function of Psychopathy. Journal of Abnormal Psychology. 111, 436–445.
Kiegészítés Rózsa
Mónika előadásához
Embergyerek esetében
az agresszió már egészen korán megnyilvánul Az anyai mell harapdálása, vagy
dühös megharapása már pár hónapos korban megfigyelhető. A saját területnek és
játékoknak a védelme a legtöbb másfél- két éves gyermeket jellemzi –
játszótereken gyakori jelenség a dühös másfél éves, aki „körömszakadtáig” vagy
sírásig küzd a saját kislapát megtartásáért.
A kisgyermekkori
„viselkedészavarok” a szorongás csökkentésére hivatottak – az első életévekben
a gyermek leggyakoribb eszköze a rossz érzések elvezetésére az ujjszopás. Vajon
kiskutyák esetében a rágás lehet ennek megfelelője?. Néhány évvel később a
szorongás levezetésének újabb módja lép előtérbe: a körömrágás. Kutyák esetében
vajon önmaga harapdálása, szőrének, lábának rágása lehet-e jele a szorongásnak?
Hasonló, kicsit súlyosabb jelenség a hajtépés, hajevés. Ennél is nagyobb
elhanyagolásra utal a jaktálás (önmaga ritmikus ringatása). Kutyák esetében az
önmagán való sebek ejtése, a folyamatos körbe-körbe rohangálás, farokkergetés
lehet analóg viselkedés?
Az anya-gyerek
kapcsolat minősége („elég jó szülő”) meghatározza a felnövő gyermek
indulatszabályozási képességét, önértékelését, a gyermek másokhoz való kapcsolódásának
képességét. A pszichológiai kutatásokban a tárgykapcsolat-elméletek a csecsemő
megfigyelések alapján hangsúlyozzák az interakciók indulatszabályozó és
személyiségalakító szerepét. A felsorolt példákat ebben az elméleti keretben
magyarázzuk. Hogyha egy gyermek úgy nő fel, hogy nem megfelelően figyelnek rá,
akkor nem tanul meg játszani, aktívan örülni, aktívan alakítani saját sorsát.
Azt éli meg, hogy örömei, jó-érzése csak önmagából származhat – nárcisztikussá
válik. Környezetére nem figyel, a maga céljainak rendeli alá azt – társaságban
van, de magányos, hiszen valódi kapcsolódásra képtelen. A legnagyobb veszély,
ami leselkedik rá az unalom, vagyis a belső üresség érzése, mivel valódi öröme
nincs, és az öröm elérését szolgáló viselkedésrepertoárral nem rendelkezik. Ezt az unalmat, ürességet próbálja
kitölteni valamilyen izgalom keresésével: droggal, a kritikátlan szexszel,
bolti lopásokkal, akciófilmekkel, stb. Ezek a
tulajdonságok pedig gátolják a – társadalomban ma már általánosan elvárt –
teljesítmények sikeres megvalósítását. A sorozatos kudarcok következménye, az
eleve nárcisztikus, önmagát magasan felülértékelő egyénnél erős agresszív
magatartásba csaphat át, ami némelyeknél kifelé irányul, és bűnelkövetés lehet
a vége, mások pedig önmaguk ellen fordulnak, vagyis drogozással, alkoholizálással,
esetleg öngyilkossági kísérlettel próbálnak változtatni a helyzetükön.
Az elméletek alapján
látható, hogy a gyermekek nevelésének feladata nem az, hogy a gyermek
valamennyi agresszióját leállítsa, hanem az, hogy azokat antiszociális irányból
proszociális irányba fordítsa.
Az agresszió
kezelésében hosszú távú illetve rövid távú (azonnali reagálás) terápiás,
illetve viselkedés-módosító lehetőségek és eszközök vannak. Az „elég jó”
szülő-gyerek kapcsolat meghatározza azt, hogy a későbbiekben milyen rövidtávú
kezelési technikák alkalmazása lehet hatékony. A biztonságos kötődési
kapcsolat, a megfelelő önértékelés, az indulatkezelés képessége az alapja a
belső önszabályozásnak. A gyermek, amikor nem képes a belső önszabályozásra, a
belső fékek működtetésére, akkor egyszerű viselkedésmódosító technikák
alkalmazásával érhetjük el az agresszió kirobbanását. Fontos ebben a
folyamatban a megelőzés.
A bemutatandó
rövidtávú kezelési módszer a gyermek pontos megismerésén alapul – célja annak
megválaszolása, hogy mire van szüksége a gyermeknek, azaz mit üzen az
agressziója, mit akar elérni vele. A kérdés megválaszolása alapján egyéni
kezelési tervet dolgozhatunk ki, mely apró lépésekben építi fel a belső fékek
kialakítását. A módszer felhasználja a gyermek környezetében rejlő lehetőségeket
(napirend, rutinok, szertartások, fény, zaj, tisztaság, ingerek mennyisége,
stb). A gyermekkel dolgozó, vagy őt nevelő felnőttek különböző beavatkozási
lehetőségekkel tudják elérni, hogy az agresszió ne robbanjon ki, a gyermek feszültsége
egészséges módon csökkenjen – struktúra-alkotás; értő figyelem; irányítás, utasítás;
nevelés, tanítás; kapcsolatépítés. A módszer a fenti technikákon túl más
verbális és nonverbális beavatkozási módot is alkalmaz a feszültség
csökkentésére (hallgatás, csend, bólogatás, helyeslés, biztatás, arckifejezés,
szemkontaktus, a környezet elrendezése, ösztönzés, figyelmeztetés, szeretetteljes
gesztusok, a figyelem elterelése és új tevékenység kezdése, a felnőtt közelsége,
tudatos figyelmen kívül hagyás és pozitív figyelem, utasítások, „Két perc kiállítás”, stb). Az előadás zárásában illetve a
közös beszélgetés során megkeressük azokat a párhuzamos kezelési technikákat,
amelyek a kutyák agressziójának kezelésében megoldást nyújthatnak a gazdáknak,
orvosoknak, kiképzőknek.
