Köztudott, hogy a kutya nagyon közeli rokona a farkas, amelynek viselkedése feltehetően még ma is olyan, mint hajdani közös ősüké. A két faj, a kutya és a farkas útja azonban körülbelül 35 ezer évvel ezelőtt elvált egymástól. A kutyák azóta hihetetlen karriert futottak be az emberi közösségekben, s a legkülönfélébb készségekre tettek szert. De látott-e már valaki olyat, hogy egy farkas vezet át egy vak embert a zebrán? Ez elképzelhetetlen. Ne legyünk azonban igazságtalanok a farkasokkal! A kutya úgy alakult ki, hogy az emberek számtalan generáció óta azokat a kölyköket hagyták csak életben, amelyek jobban megfeleltek az igényeiknek. Fő szempontok az emberhez való vonzódás, kezelhetőség, szelídség, a kontrollálható viselkedés és a taníthatóság lehettek. Arra, hogy hogyan zajlott ez a folyamat, egy Szibériában végzett, rendkívül érdekes kísérlet utal. Egy szőrmefarmon évtizedeken át következetesen azokat az ezüstrókákat tenyésztették tovább, amelyek a legkevésbé húzódtak el, ha egy ember a ketrecükre tette a kezét. Vagyis a tenyésztők nem a sűrű bundára, hanem a szelíd viselkedésre szelektáltak. Az ily módon 30 generáción keresztül szisztematikusan kiválogatott szülőktől megszülető kisrókák azonban nem csak az ember iránti mérhetetlen vonzódásukban, hanem külsejükben is egyre inkább eltértek őseiktől: bundájuk foltos lett, farkuk felkunkorodott, és meglepő módon ugatni kezdtek! A genetikai örökség tehát egészen biztosan meghatározó abban, hogy a kutyák gond nélkül beléphetnek lakásunk ajtaján, és feltelepedhetnek a kanapéra.
Nem vitás azonban, hogy a farkas is fejlett szociális életet élő állat, jól ismeri társait, tudja, hogy pontosan kik tartoznak a falkához, és vonzódik is hozzájuk, szüksége van a közelségükre. Gondolhatjuk tehát, hogy a kutya gazdájához való ragaszkodása valahol mélyen a farkasfalkához való tartozásában is gyökerezik. Igen ám, de ha megvizsgáljuk, hogyan viselkedik egy felnőtt kutya a gazdájával és egy szelíd farkas azzal a személlyel szemben, aki őt felnevelte, óriási különbségeket találunk. A kutya gazdához való kötődése sok szempontból inkább hasonlít a gyerek-anya kapcsolathoz, mint a falkatagok szövetségéhez. Ezt a kötődést elsősorban valamiféle biztonságkeresés jellemzi: egy megrémült kutya gyakran bújik a gazdája lába mögé, míg a farkasok nem a falkatagokhoz vagy a nevelő személyhez menekülnek, hanem be a legsűrűbb bozótba, minél távolabb az ijesztő valamitől. Ezzel összevág az is, hogy ilyen félelmetes helyzetekben a kutya számára kevésbé nyújt megnyugvást egy ismerős másik kutya jelenléte, egy ismerős ember közelsége viszont jelentősen csökkenti aggódásukat. Ha a kutyát tartósan eltávolítjuk a gazdájától, olyan tüneteket mutathat, akár egy kisgyerek, akit elválasztottak a gondozójától az étvágytalanságtól a lelki eredetű epilepsziás vagy asztmaszerű rohamokig. Annak azonban, hogy az ember ilyen, biztonságot adó szerepet tölthessen be egy kutya életében, feltétele az, hogy a kutya kölyökként, 4-12 hetes korában találkozhasson emberekkel. Ha ez megtörténik, az ember közelségére való vágyakozás egy egész életre szóló igénnyé formálódik a kutyában. Ez az igény lehet aztán alapja a személyes kapcsolat kialakulásának kutya és gazdája között. Amihez sokszor igazán nem kell sok. Menhelyen élő, szoros, személyre szóló, emberi kapcsolatoktól megfosztott kutyák esetében akár háromszor 10 percnyi simogatás, foglalkozás elegendő ahhoz, hogy a kutyák egy ismeretlen helyen ugyanúgy keressék ennek a törődő embernek a közelségét, mint családban élő társaik gazdáikét. Vagyis a kutyák felnőttkorukban is képesek újabb kötődési kapcsolatot kialakítani az emberrel: hűséget fogadhatnak egy újabb gazdának is. Talán némi, be nem vallott csalódására az embernek, de mindenképpen nagy szerencséjére a magára maradt kutyának.
2008
