2011. január 1.

Farkasnevelés - 3. Tágul a világ


El tudják képzelni, milyen ijesztő lehet eltévedni egy kispárnahuzatban? Rebeka megtapasztalta ezt az élményt. Zsófi mellett pihent a kanapén, és egyre mélyebbre fúrta magát a díszpárnák közé. Eközben beletévedt az egyik huzatba, és hiába küzdött, mászott kétségbeesetten, de elszántan, nem sikerült kitalálnia. A hol itt, hol ott feltűnő dombocska bejárta a kispárna földkerekségét, mire Zsófi végre kimentette Rebekát. Eljött az az idő, amikor a szoba már nem volt végtelen tér a kis állatok számára. Tíznaposan már percek alatt képesek voltak egy teljes kört megtenni a szobában, annak ellenére, hogy a feneküket még nem tudták felemelni a hátsó lábaikra, és így hason kúszva közlekedtek. Ekkoriban történt, hogy éjjel kettőkor ébresztette fel Enikőt egyik családtagja, kérdezvén, normális-e, hogy a kisfarkas a fürdőszobában tartózkodik. Valóban, ekkor már Enikő is meghallotta a sírást, ami miatt az aznap matekérettségi előtt álló rokon fantáziája percek óta mindenféle hangelnémító metódusokkal foglalkozott. Nos, természetesen semmiképpen nem volt normálisnak nevezhető, hogy Minka a meleg és puha ágy helyett onnan öt méterre a hideg padlón csúszkál, ezért Enikő sietve begyűjtötte állatkáját, és közben némi zavart érzett, amiért egy fiú füle hamarabb vette a panaszhangokat, mint az ő elvileg erre kalibrált készüléke. Persze lehet, hogy csak az érettségi hangulata okozta az ingerküszöb-eltolódást.

Barnus új gazdát kap
A négy kisfarkasból a fiútestvérek Horkai Zolinál, a felnőtt farkasok jelenlegi és a kisfarkasok leendő gazdájánál maradtak. Mindenki tudta, hogy ez nem igazán jó megoldás: a szakirodalom teljesen egybehangzóan azt állítja, hogy akkor és csak akkor lesznek valóban szelídek az állatok, ha tíz napos koruktól kezdve egyedül, anyától, kutyától, sőt, testvérektől nagyrészt elszigetelten nevelkednek. Lehet a kölykök anyja bármilyen kezes, kaphatnak a kis vadállatok kutyadajkát, aki mellett minden nap kézbe veszi őket gondozójuk, cumiztathatja az egész almot egyetlen ember - ha a kölykök több időt töltenek a fajtársukkal (ebben az esetben a kutyát is beleértve), mint az emberrel, akkor alig néhány hetesen már a sok foglalkozás dacára is kiütközik belőlük a félelem az emberektől és az idegen tárgyaktól. Az ilyen kölykök soha nem lesznek teljesen bizalmasak gondozójukkal sem, nem engedik megsimogatni magukat, nem lehet velük pórázon sétálni, de ami számunkra legfájóbb: nem lehet őket vizsgálni viselkedési tesztekben, mert az idegen helyzetben eluralkodó rettegés minden más viselkedési elem megjelenését gátolja. Ezt kockáztattuk azzal, ha nem sikerül a kölyköket időben szétválasztani, és az egyik kölyöknek újabb gazdát találni.
Horkai Zoli aggódik Barnusért
Zsófi korábban sokszor kérdezte az ELTE Etológia Tanszékén, ki tudna kisfarkast vállalni, de végül Rebeka és Minka megérkezése hozta meg a sikert. Felmérve, hogy a nyiladozó szemű kis állatok egyelőre csak a személyünket veszik igénybe, a lakást és a családot néhány hétig még megkímélik, újabb farkasdajka csatlakozott csapatunkhoz. Ujfalussy Dorottya, biológus hallgató, aki kutyák kereső viselkedéséről készítette szakdolgozatát a Tanszéken, elhatározása másnapjában már kezébe is szoríthatta Barnabást. Zoli félve adta oda a kis jószágot, mert az egész nap elgyengültnek mutatkozott, nem volt hajlandó nemhogy enni, de még mocorogni is csak alig. Zoli elég sok kisfarkast felnevelt már, és mitagadás, nem sok jövőt jósolt Barnusnak. Dóri azonban nem most találkozott először efféle erőpróbával, hiszen évekig állatorvos mellett dolgozott, otthon pedig egy 17 éves terrier lepte meg időről-időre valamiféle egészségügyi problémával. Háromnapi kemény ügyelettel olyan sikeresen magához térítette Barnust, hogy hamarosan ő lett a testvérek elöljárója.
Zoli már a tíz napos fiúcskában is meglátta az esetleges falkavezért, és a kapcsolatot az elválás ellenére továbbra is biztosítani akarta. Barnabás búcsúzóul tehát egy fehér inget kapott, amit Zoli előző nap vetett le. Most nem ecseteljük, hogyan nézett ki ez az ing két héttel később, amikor Dóri kezdte úgy érezni, már nem az emberszag a legerősebb inger a ruhadarabon.

Fotó: Schilling Tamás
A farkasok nehezebben tűrik az emberi közelséget, óvatosabbak újszerű környezeti vagy szociális ingerekkel szembesülve, alacsonyabb a menekülési küszöbük. A minden idegen dologtól és így az embertől való félelem egy nem emberek között felnőtt farkas esetében a pánik határát súrolhatja egy zárt helyen. Ez a félelem a kölyköknél három hetes korban kezd el megmutatkozni, majd egyre fokozódik, akkor is, ha születésüktől fogva ismerik az embert, és anyjuk illetve a falka felnőtt tagjai esetleg bizalmas viszonyban vannak vele.
A szelídítés célja ennek a félelemnek a csökkentése, mérséklése. Az emberkézben nevelkedés hatásra az állatok stressz nélkül képesek elviselni, sőt sokszor keresik az emberi közelséget, érintést, így a szükséges ellátás, etetés, kezelések sokkal könnyebben elvégezhetők, az állatok jólléte biztosítható. Más kutatók is megfigyelték, hogy az embertől való félelem szelíd állatoknál is megjelenik három hetes kor körül, és öt hetes korig fokozódik. Azonban, ha a kölyköket már kéthetes koruk előtt ember vette magához, akkor ez a menekülési reakció az ötödik hét után enyhül, és az állatok egyre szívesebben közelítenek az ember felé.
A csökkent félelem következménye azonban a fokozott agresszió az emberrel szemben. A jól szocializált farkasok sokkal bátrabbak, felnőttként gyakrabban és keményebben lépnek fel gazdájukkal szemben, mint egy kutya, mi pedig nem rendelkezünk semmilyen védekező eszközzel.

Szemek, fülek és egyebek
Barnus átadása után néhány nappal, úgy kéthetes kortól kezdve a testvérek már önállóan is képesek voltak elvégezni szükségleteiket. Ez azzal a kellemetlenséggel járt együtt, hogy éjjel egyre kevésbé jeleztek, és így reggelre kelve egyre gyakrabban ébredtünk lucskos ágyneműben. Persze más tekintetben is gyorsan fejlődtek. Ekkoriban kezdték feltolni magukat a mellső lábakon, amit lassan ülésnek lehetett nevezni, tizenhét naposan a Tanszéken pedig  már mindannyian négy lábon állva közlekedtek a szőnyegen. Ám ha kiléptek a linóleumra, a hátsó lábaik azonnal kicsúsztak alóluk, és azok a mozdulatok, amikkel megpróbáltak négy lábra állni, leginkább egy úszni tanuló békára emlékeztettek.
Fotó: Schilling Tamás
Környezetük lassan már nem csupán szagok kavalkádja volt. Már tíznaposan tágra nyílt szemekkel tekintettek a világra, de még nem láttak belőle semmit. Szemeik eleinte opálos kékek voltak, tekintetük homályos, bizonytalan, de két nappal később megjelentek az első szemöldökhúzogatások, és ekkor már lassú fejfordítással próbálták követni a jövés-menést a szobában. Ettől az embernek egészen olyan érzése volt, hogy már látnak, pedig sokáig csak a mozgó dolgokra reagáltak, és akkor is csak hosszas koncentrálás, erőlködő fókuszálás után. A fülük hegyesedni kezdett, de továbbra is kiskutyásan előre lógott. Ezeket a kis, puha, bársonyos leffentyűket viszont elkezdték igazi nagykutyásan mozgatni, pl. élesebb hangokat hallva felhúzták a füleiket egészen a fejük tetejére. Három hetes koruk felé felállt az egyik, majd pár napon belül a másik fülük is. Ekkor már egyértelműen meg tudtuk őket különböztetni egymástól, amihez az is hozzájárult, hogy eléggé elszakadtak egymástól fejlődésükben. Jimmy-Joe volt a koraérett: neki voltak legelőbb felálló fülei, és az ő fogai nőttek ki leghamarabb.

Ők bizony farkasok
???
A kölykök bájosak voltak, mégis egyértelmű különbségek mutatkoztak az előzőleg felnevelt kiskutyákhoz képest. Azon túl, hogy a kisfarkasok gyorsabban fejlődtek mint Stuka és testvérei, egészen “farkasos” viselkedéseket is mutattak. Szokásukká vált, hogy mély morgással reagáljanak arra, ha hozzájuk érünk, különösen, ha álmukból ébresztettük fel őket. Ha az érintés nagyon hirtelen érte őket, akkor előfordult, hogy odakaptak az érintő kéz felé, de ezt a mozdulatot alig lehetett érezni. A morgást gyakran folytatták, miközben tolattak hátrafelé, és csak akkor hagyták abba, ha megsimogattuk őket.
Ezek a megmorgások valószínűleg szorosan kapcsolódnak ahhoz, hogy ekkortájt kezdtek idegeskedni, ha valami hirtelen mozdult vagy zajt csapott a környezetükben, pl. ekkor jelentek meg az első összerezzenések a villamosajtó csukódásakor.
Zsófi kollégiumi szobája
Rebeka volt az első, akiből hallhatóan kitört a falkaszellem. Május 20-án, éjjel fél négykor a kollégium csendjébe farkasvonyítás hasított bele. Na jó, a szomszéd szobában sem ébredtek fel, de senki ki nem nézte volna abból a kis kéthetes szőrgombócból, aki ülni is csak a minap tanult meg, hogy ilyen hang kiadására képes. Zsófi éppen a tejet melegítette Rebekának, így Rebeka egyedül trónolt az ágy közepén, és fejét feltartva, igazi farkasmódon vonyított. Mivel simogatással sem lehetett csitítani, és a tej még nem volt meleg, Zsófi nem tudott mást tenni, minthogy ráborította a paplant Rebekára. Rebeka nem zavartatta magát, így csak azt lehetett látni, hogy a paplan egy kicsit kidudorodik, és a dudor alól tompa vonyítás hallatszik.

Ekkortól kezdve Rebekának szokásává vált, hogy a tömegközlekedési eszközökön kezdjen a leghevesebb vonyításba. Ez különösen a földalattin hangzott jól, aminek a falai remekül berezonálnak erre a hangra. Zsófi ilyenkor csak ült a járművön, ölében az alig egykilós állatkával, aki fejét feltartva, rokonsága felől kétséget nem hagyva vonyított kitartóan, és Zsófi csak mosolygott zavartan az utazóközönségre. S ha más módszer már nem vált be, akkor a kezét dugta Rebeka szájába, hogy valahogy véget vessen a dolognak. Így hát azt is megtudtuk, hogy a farkasok kézzel a szájukban is képesek vonyítani.

Virányi Zsófia és Kubinyi Enikő, 2002

Előző rész   Következő rész

Fotó: Schilling Tamás